Carpenter-rajongók tömegei szisszentek fel, miután megtudták, hogy a 2005-ös év számukra szinte a pokollal lesz egyenértékű. Nem elég, hogy a mesterük első igazi átütő sikerét, A 13. rendőrőrs ostromát újraforgatták, de szinte rögtön ezután A köd című kultikus-klasszikus is ugyanerre a sorsra jutott. Míg előbbi szerintem nem sikerült olyan kétségbeejtően rosszra, addig a ködös történetből Rupert Wainwright kliprendező nézhetetlen borzalmat kreált, melynek egyedüli sikereként maximum azt könyvelheti el, hogy felkerült minden idők legrosszabb filmjeinek korántsem impozáns listájára. Bár a különböző fórumok John Carpenter eredetijéről véleményem szerint túlzóan pozitív ódákat zengnek, s szerintem a mára már csak legendának számító rendezőnek sokkal erőteljesebb és emlékezetesebb filmjei is voltak, azt nem vitatom, hogy ez a remake inkább csak elveszi az újszülöttek kedvét az eredeti megismerésétől.


A történet egy tengeri halászvároskában, Antonio Bayen játszódik, ahol a település századik születésnapját számos furcsa esemény, no meg egy akkurátusan közeledő ködfüggöny próbálja beárnyékolni. Mindenki az ünnepi előkészületekkel van elfoglalva, így a világítótoronyban élő magányos rádiós, Stevie (Selma Blair, mint egyetlen értékelhető teljesítményt nyújtó színésznő) hasztalan próbálja figyelmeztetni az embereket a különös módon fenyegető természeti jelenségre. Ahogy lassan mindent elborít az átláthatatlan fátyol, úgy derül fény Antonio Bay alapításának szörnyű titkára, s az akkor könyörtelenül meggyilkolt áldozatok most kísértetként térnek vissza, hogy revansot vegyenek az egykori honatyák utódain.

A szép lassan kiteljesedő klausztrofóbiás érzést, valamint a titokzatos rejtély megoldását a súgó-búgó atmoszférakeltés ausztrál nagymestere, Graeme Revell próbálja megszokott zenei eszközeivel és különféle hangeffektjeivel izgalmasabbá tenni, de ha mindenképpen élni szeretnék a cím adta lehetőséggel, nyugodtan mondhatnám, hogy műve a filmmel együtt csakhamar köddé válik emlékezetünkben. Nehéz dolga egyáltalán nem volt, hiszen az alapanyag olyan borzalmasan gyenge, hogy különösebb erőfeszítés nélkül tehette hozzá sokévnyi aláfestői tapasztalatát. Ráadásul utólag semmiképp sem lehet megvádolni azzal, hogy műve mindössze néhány alapvető zenei elemmel rendelkezik, hiszen a cél nagyjából az lehetett, mint Christopher Youngnak a Átok ihlette score-ja készítésekor: egy megfoghatatlan szürke zenei köd létrehozása, amely ott gomolyog a háttérben, de nélkülöz mindenféle karakteres motívumot. Ami azt illeti, Revellnek ez mindenképpen sikerült, de a Lara Croft: Tomb Raider, a Freddy vs. Jason, a Sin City – A bűn városa, vagy a siralmas Nyílt tengeren után nem hinném, hogy bárkinek is szüksége lenne e négy felsorolt album szerencsétlen halmazára.


Azok már mindenképpen szerencsésnek mondhatják magukat, akik bármely Helyszínelők-sorozat zenei aláfestésére felkapják fejüket, hiszen Revell leginkább azokhoz hasonló ihletésű művet produkált – nem meglepő a hasonlóság, ugyanis a komponista tevékeny részese a Miamiban játszódó epizódok zenéinek. Ami még pozitívumként hozható fel, az az, hogy elsősorban egymaga állította össze ezt a negyvenpercnyi anyagot, pusztán a gazdag hangmintagyűjteményére alapozva – bár a Remote Control (korábbi Media Ventures) stúdiók tagjainak áldásos tevékenységei folytán már többször megbizonyosodhattunk affelől, hogy egy nagyzenekari mű létrehozásához nem mindig van szükség zenészekre (lásd Steve Jablonsky, Trevor Rabin, Klaus Badelt vagy John Powell korai munkáit). Jelen esetben azért én mégiscsak javasoltam volna egy-két egyéb zenei forrást is, mert bizony már ahhoz is jókora türelem szükségeltetett, hogy a csekély számú pozitívumot összegyűjtsem az albumról. A köd zeneinek csak jóindulattal nevezhető kompozíciója többnyire sustorgó, hatalmas csövekben történő lélegzést sejtető hanghatásokkal teli, néhol pedig nagyzenekari hömpölygésekre kaphatjuk fel a fejünket, ha épp közvetlen azt megelőzően nem kapott a dobhártyánk valami éles horrorcsattanós impulzust. Elvétve találkozhatunk értékelhető pillanatokkal, és azok sem a feszültséget, hanem a néhol halványan felsejlő drámát és romantikát fejezi ki. A zongorás négyhangú főtémaszerűség ezek közé tartozik, ezzel rögtön a második "God's Country"-ban megismerkedhetünk, de nem kell többször meghallgatni, hogy agyunk jól elraktározhassa, mert egyrészt nincs értelme (jól sikerült zongorás témákért érdemesebb James Horner, Christopher Young vagy James Newton Howard sötétebb zenéi között keresgélnünk), másrészt rengetegszer lesz még alkalmunk találkozni vele az album során – már ha egyáltalán van valaki, aki önszántából a végére ér majd.


Azon áldozatok, akik belevetették magukat A köd kíséretének hallgatásába, jobb, ha gyorsan meghallgatják a "Shower Love" és a "Statues" című tételeket, mert nagyjából ez a kettő sikerült úgy, hogy semmilyen zavaró hanghatás nem rondít bele a műélvezetbe. Előbbi kellemes dobalapra épülő gitárjáték, utóbbi pedig ugyan baljós, de nem idegesítő háttérbe helyezett zongorás tétel, a jól megszokott tompa zengetéssel. Előfordul még nem teljesen reménytelen pillanat, ilyen az "It Wants Us" akciófilmeket idéző lüktetése, valamint Carpenter zenei világára utaló szintetizátoros alapja. A "Boathouse" remek horrortétel lehetne, ha mögötte egy nyolcvantagú szimfonikus zenekar dühösen tombolna (lásd Brian Tyler A sötétség leplének eszméletlen nyitótételét), és a "The Search" is a jobb sorsra érdemes trackek listáját gyarapítaná, ha a viszonylag kellemes akciós hangulatot nem váltaná fel elborult horrorisztikus üldözés. Az összes többi tételben nagyítóval kell keresni az említésreméltó megoldásokat, és tekintve, hogy horrorzenék tekintetében is jócskán el vagyunk látva pazar kiadványokkal, a magam részéről nem fogom megismételni ezt a kudarcra ítélt kutatást.


Kohh, csörr, buuu, nyissz, csatt, omm – ezek ízléses összekavarásából magunk is létrehozhatunk bármikor egy A köd-szintű produkciót, és ha a környezetünkben akad egy-két vállalkozó szellemű zenész, aki kiad néha pár sikító vagy recsegő hanghatást hangszeréből, már szinte kész is vagyunk. Ismerve az eredeti kultfilm újraforgatásának körülményeit, akár megbocsájtható is Revell produkciója, de figyelembe véve az utóbbi időkben néha lélegzetelállítóra sikerült műveit, mint a Call of Duty 2, vagy a Riddick – A sötétség krónikája, egyszerűen érthetetlen, hogy miért van ilyen munkákra szüksége. Ez a filmzene remek lehetőséget nyújtott volna egy olyan zeneszerző számára, akinek elismertségi szintjén szemernyit sem változtat egy efféle végeredmény, de Revelltől ez inkább kínos, mint megbocsátható.