Egy gésa emlékiratai (2005)
Memoirs of a Geisha
- zene: John Williams
- vezényel: John Williams
- kiadás éve: 2005
- kiadó: Sony Classical
- játékidő: 61:02
Hogy mennyire szerencsés egy tősgyökeres amerikainak történetet írni a japán kultúra alig ismert, de ott kiemelt tiszteletnek örvendő, felsőbbrendű erkölcsű és tudású hölgyeinek világáról, azt abból értjük meg igazán, ha valaki Magyarországról készít riportfilmet, és fővárosának Bukarestet aposztrofálja. Arthur Golden regénye ettől függetlenül világsiker lett, s az olvasó talán kellőképpen el is varázsolódik a gésák intellektualitásától, színtiszta (de legalábbis annak tűnő) erkölcsösségétől, férfiakat szempillantással megbabonázó szépségétől. A könyvből készült film viszont legalább olyan viszontagságos körülmények között született, mint ahogy egy ártatlan lányka gésává válik. Steven Spielberg már 2000-ben szerette volna a kilencévesen árván maradt Nitta Sayuri történetét vászonra vinni, de az A.I. – Mesterséges értelem, illetve a Különvélemény akkoriban jobban érdekelte, így a projekt ideiglenesen fiókba került. Később felmerült a John Malkovich-menetet rendező Spike Jonze, majd Kimberley Peirce, A fiúk nem sírnak dirigensének neve is, ám 2004-ben végül az addig jobbára csak broadwayi produkciókban közreműködő, s a Chicago című filmes debütálásáért rögtön Oscar-esővel jutalmazott Rob Marshall írt alá a filmstúdiónál, és meg is kezdték végre a forgatást Japánban.
Az elkészült produkció két és fél órásra nyújtott, emiatt pedig sajnálatosan lelassult tempójú moziélményt hozott, ami ugyan szinte mindent megmutat a gésák életéről és a japán hagyományokról, de pusztán érintőlegesen, hogy egy átlagos mozibajárót egy este erejéig lekössön. A főszerepben kínai színésznőket láthatunk (a japánok legnagyobb megdöbbenésére), és azok is tört angolsággal beszélnek, hogy a különféle szépen csengő nevek, események és épületek hagyományának varázsát egy pillanat alatt szertefoszlassák. A gésák tanulásához szükséges hihetetlen akaraterő, fegyelem és szenvedés teljesen háttérbe szorul (a gésaiskolát talán kétszer látjuk kutyafuttában), s a film fő mondanivalója a leköszönő irigy szépasszony tombolásából, valamint egy különös módon kialakult szerelmi kapcsolat kibontakozásából áll össze. Közben pedig elgondolkodhatunk azon, hogy ha a film egy japán rendező kezébe kerül, és a szereplők saját nyelvükön szólalnak meg, akkor vajon tényleg ehhez a csodálatos világhoz méltó eredményt kapunk-e.
Mivel Spielberg produkciójaként indult, John Williams neve már akkor felmerült, mint örök alkotótárs, és a komponista a rendezőváltások ellenére is benne kívánt maradni a projektben. Mint elmondta, annak előtte sohasem lobbizott egy produkcióért sem, azonban az Egy gésa emlékiratai kapcsán már elég régóta körvonalazódtak benne motívumok, illetve egy újabb lehetőség nyílt arra, hogy ismét együtt dolgozhasson két zenészlegendával, a hegedűs Itzhak Perlmannel (a Schindler listája után), s a csellista Yo-Yo Mával (Hét év Tibetben). És ekkor felmerül a kérdés: ha egy rendezőhöz odasétál John Williams, hogy ő szeretné a készülő produkcióhoz a filmzenét megírni, vajon mit válaszol neki?
Marshall természetesen örömmel elfogadta ezt a különleges kérést, s akárcsak a Terminál esetében, itt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy John Williams zenéjének minden hangjegyéről átjön a zeneszerzés szeretete és magasfokú művészete. Noha 2005-ben egyszerre kellett ellátnia a Star Wars III. rész: A sith-ek bosszúja, a Világok harca, és a München körüli feladatait, az Egy gésa emlékiratai így is olyan zenei felüdülést áraszt magából, ami igazi kikapcsolódást jelenthetett Hollywood ma élő legnagyobb zeneszerzője számára. A japán zenei kultúra sajátosságait remekül ötvözte a hagyományos nyugati hangzásvilággal, s a kettő csodálatos egyvelege, megkoronázva egy Williamstől megszokott pazar főtémával ("Sayuri's Theme") a 2005-ös év egyik legnagyszerűbb zenéjévé tette az Egy gésa emlékiratai kíséretét, amelyért egyébként Golden Globe-díjban részesült, s a 43. Oscar-jelölését is megkapta.
Az egyórás káprázatos zenei utazás alatt számos olyan japán tradicionális hangszer felcsendül, melyeket ritkán hallhatunk filmzenékben. Többször is találkozhatunk a filmből is ismerős, s a japán gésák alaphangszerének számító, három húrból álló shamisennel, illetve a citerához hasonló hangú, tizenhárom húros kotóval, mely leginkább a "Going to School" és a "Brush on Silk" című tételekben játszik szerepet (előbbinél Yo-Yo Ma csellójátékával és a hagyományos japán furulyával duettben). A "Chiyo's Prayer"-ben megszólal a jellegzetes bambuszfurulya, vagyis a shakuhachi hangja (sokan összetévesztik a hétlyukú, hosszúkás hangszert a pánsíppal), ami később a "Dr. Crab's Prize"-ban főszerepet játszik, bár ott vészjóslóan mély hangon sír fel. Williams nem feledkezett meg a különleges ütőshangszerekről, a taiko-dobokról sem, ezek az album egyébként legszebb tételében, a "Becoming a Geisha"-ban kapnak kiemelkedő szerepet. Miközben felváltva szólaltatja meg ezeket a különleges hangszereket, Perlman és Yo-Yo Ma is váltogatják egymást a szólók tekintetében: a "Sayuri's Theme", valamint az "A Dream Discarded" motívuma csellón szólal meg, a "The Chairman's Waltz" és a "The Garden Meeting" pedig Perlman hegedűjátékára épül.
Amikor a zene épp nem elsősorban a sejtelmes japán atmoszférát sugallja ("The Rooftops of the Hanamachi"), akkor a Williamsre igazán jellemző zenei hangzás érvényesül, mint például a folyó sodrásában úszó hal hullámzó mozgására hasonlító vonós háttér ("Finding Satsu", vagy "Destiny's Path"), vagy a mélyen dübörgő, erőteljes és vészjósló drámaiság ("The Fire Scene and the Coming of War"). Az album legszebb tételei közé tartozik a "Confluence", ahol előbb oboán hallhatjuk a főtémát, aztán csellón is megismétlődik az egész zenekar kíséretében - hátborzongatóan gyönyörű, az ilyen tételek hallatán az emberben szemernyi kétség sem merülhet fel John Williams zsenialitása felől. A zárótétel izgalmas 7/8-ba helyezi az ismerős motívumot, a komponista minden zenekari szólamot megszólaltat, ezáltal igazán lendületes finálét létrehozva. Ünnepélyes és vidám feloldása az eddigi szomorkás hangvételű, megpróbáltatásokkal teli történetnek, és egy picit bánom is, hogy a film végül nem kötött le annyira, hogy a moziban végigélvezhessem a stáblista alatti zenét.
Anélkül, hogy összevetném a 2005-ös év zenei díjazottjaival, az Egy gésa emlékiratai score-ja egy tökéletesen tiszta muzsika, két fantasztikus zenész közreműködésével, tele érdekes és kevésbé ismert hangszerekkel. Noha nincs akkora lendülete, mint a fanfárokkal teletűzdelt Star Wars-, vagy Harry Potter-zenéinek, mégis maradéktalanul megbizonyosodhatunk Williams fáradhatatlan zeneszerzői tehetségéről, arról a dallamvezetésről és harmóniateremtésről, amely méltán emeli őt a világ valaha élt és élő legnagyobb zeneszerzői közé – bátran mondhatom, hogy filmzenében és klasszikus zenei műfajban egyaránt. Az album egyetlen szépséghibával rendelkezik csupán: a Sony mindenképp figyelmeztetni szeretett volna a másolás törvénytelenségére, és két hatalmas FBI-felirattal csúfította el az egyébként színes és szemet gyönyörködtető borítót. Nem hiszem, hogy ennek az üzenetnek valóban itt van funkciója, az igazi zeneszeretők úgyis beszerzik eredetiben. Márpedig mindazok számára, akik az ázsiai zenét éppolyannyira kedvelik, mint John Williams bármely korábbi munkáját (akár a szintén keleti hangzású Hét év Tibetben ihlette művét), ez az album tökéletes hallgatnivaló és díszes ékesség a polcon.
Az elkészült produkció két és fél órásra nyújtott, emiatt pedig sajnálatosan lelassult tempójú moziélményt hozott, ami ugyan szinte mindent megmutat a gésák életéről és a japán hagyományokról, de pusztán érintőlegesen, hogy egy átlagos mozibajárót egy este erejéig lekössön. A főszerepben kínai színésznőket láthatunk (a japánok legnagyobb megdöbbenésére), és azok is tört angolsággal beszélnek, hogy a különféle szépen csengő nevek, események és épületek hagyományának varázsát egy pillanat alatt szertefoszlassák. A gésák tanulásához szükséges hihetetlen akaraterő, fegyelem és szenvedés teljesen háttérbe szorul (a gésaiskolát talán kétszer látjuk kutyafuttában), s a film fő mondanivalója a leköszönő irigy szépasszony tombolásából, valamint egy különös módon kialakult szerelmi kapcsolat kibontakozásából áll össze. Közben pedig elgondolkodhatunk azon, hogy ha a film egy japán rendező kezébe kerül, és a szereplők saját nyelvükön szólalnak meg, akkor vajon tényleg ehhez a csodálatos világhoz méltó eredményt kapunk-e.
Mivel Spielberg produkciójaként indult, John Williams neve már akkor felmerült, mint örök alkotótárs, és a komponista a rendezőváltások ellenére is benne kívánt maradni a projektben. Mint elmondta, annak előtte sohasem lobbizott egy produkcióért sem, azonban az Egy gésa emlékiratai kapcsán már elég régóta körvonalazódtak benne motívumok, illetve egy újabb lehetőség nyílt arra, hogy ismét együtt dolgozhasson két zenészlegendával, a hegedűs Itzhak Perlmannel (a Schindler listája után), s a csellista Yo-Yo Mával (Hét év Tibetben). És ekkor felmerül a kérdés: ha egy rendezőhöz odasétál John Williams, hogy ő szeretné a készülő produkcióhoz a filmzenét megírni, vajon mit válaszol neki?
Marshall természetesen örömmel elfogadta ezt a különleges kérést, s akárcsak a Terminál esetében, itt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy John Williams zenéjének minden hangjegyéről átjön a zeneszerzés szeretete és magasfokú művészete. Noha 2005-ben egyszerre kellett ellátnia a Star Wars III. rész: A sith-ek bosszúja, a Világok harca, és a München körüli feladatait, az Egy gésa emlékiratai így is olyan zenei felüdülést áraszt magából, ami igazi kikapcsolódást jelenthetett Hollywood ma élő legnagyobb zeneszerzője számára. A japán zenei kultúra sajátosságait remekül ötvözte a hagyományos nyugati hangzásvilággal, s a kettő csodálatos egyvelege, megkoronázva egy Williamstől megszokott pazar főtémával ("Sayuri's Theme") a 2005-ös év egyik legnagyszerűbb zenéjévé tette az Egy gésa emlékiratai kíséretét, amelyért egyébként Golden Globe-díjban részesült, s a 43. Oscar-jelölését is megkapta.
Az egyórás káprázatos zenei utazás alatt számos olyan japán tradicionális hangszer felcsendül, melyeket ritkán hallhatunk filmzenékben. Többször is találkozhatunk a filmből is ismerős, s a japán gésák alaphangszerének számító, három húrból álló shamisennel, illetve a citerához hasonló hangú, tizenhárom húros kotóval, mely leginkább a "Going to School" és a "Brush on Silk" című tételekben játszik szerepet (előbbinél Yo-Yo Ma csellójátékával és a hagyományos japán furulyával duettben). A "Chiyo's Prayer"-ben megszólal a jellegzetes bambuszfurulya, vagyis a shakuhachi hangja (sokan összetévesztik a hétlyukú, hosszúkás hangszert a pánsíppal), ami később a "Dr. Crab's Prize"-ban főszerepet játszik, bár ott vészjóslóan mély hangon sír fel. Williams nem feledkezett meg a különleges ütőshangszerekről, a taiko-dobokról sem, ezek az album egyébként legszebb tételében, a "Becoming a Geisha"-ban kapnak kiemelkedő szerepet. Miközben felváltva szólaltatja meg ezeket a különleges hangszereket, Perlman és Yo-Yo Ma is váltogatják egymást a szólók tekintetében: a "Sayuri's Theme", valamint az "A Dream Discarded" motívuma csellón szólal meg, a "The Chairman's Waltz" és a "The Garden Meeting" pedig Perlman hegedűjátékára épül.
Amikor a zene épp nem elsősorban a sejtelmes japán atmoszférát sugallja ("The Rooftops of the Hanamachi"), akkor a Williamsre igazán jellemző zenei hangzás érvényesül, mint például a folyó sodrásában úszó hal hullámzó mozgására hasonlító vonós háttér ("Finding Satsu", vagy "Destiny's Path"), vagy a mélyen dübörgő, erőteljes és vészjósló drámaiság ("The Fire Scene and the Coming of War"). Az album legszebb tételei közé tartozik a "Confluence", ahol előbb oboán hallhatjuk a főtémát, aztán csellón is megismétlődik az egész zenekar kíséretében - hátborzongatóan gyönyörű, az ilyen tételek hallatán az emberben szemernyi kétség sem merülhet fel John Williams zsenialitása felől. A zárótétel izgalmas 7/8-ba helyezi az ismerős motívumot, a komponista minden zenekari szólamot megszólaltat, ezáltal igazán lendületes finálét létrehozva. Ünnepélyes és vidám feloldása az eddigi szomorkás hangvételű, megpróbáltatásokkal teli történetnek, és egy picit bánom is, hogy a film végül nem kötött le annyira, hogy a moziban végigélvezhessem a stáblista alatti zenét.
Anélkül, hogy összevetném a 2005-ös év zenei díjazottjaival, az Egy gésa emlékiratai score-ja egy tökéletesen tiszta muzsika, két fantasztikus zenész közreműködésével, tele érdekes és kevésbé ismert hangszerekkel. Noha nincs akkora lendülete, mint a fanfárokkal teletűzdelt Star Wars-, vagy Harry Potter-zenéinek, mégis maradéktalanul megbizonyosodhatunk Williams fáradhatatlan zeneszerzői tehetségéről, arról a dallamvezetésről és harmóniateremtésről, amely méltán emeli őt a világ valaha élt és élő legnagyobb zeneszerzői közé – bátran mondhatom, hogy filmzenében és klasszikus zenei műfajban egyaránt. Az album egyetlen szépséghibával rendelkezik csupán: a Sony mindenképp figyelmeztetni szeretett volna a másolás törvénytelenségére, és két hatalmas FBI-felirattal csúfította el az egyébként színes és szemet gyönyörködtető borítót. Nem hiszem, hogy ennek az üzenetnek valóban itt van funkciója, az igazi zeneszeretők úgyis beszerzik eredetiben. Márpedig mindazok számára, akik az ázsiai zenét éppolyannyira kedvelik, mint John Williams bármely korábbi munkáját (akár a szintén keleti hangzású Hét év Tibetben ihlette művét), ez az album tökéletes hallgatnivaló és díszes ékesség a polcon.
Tihanyi Attila
2006. 04. 14.
2006. 04. 14.
Tracklista:
- Sayuri's Theme (1:31)
- The Journey to the Hanamachi (4:06)
- Going to School (2:42)
- Brush on Silk (2:31)
- Chiyo's Prayer (3:36)
- Becoming a Geisha (4:52)
- Finding Satsu (3:44)
- The Chairman's Waltz (2:39)
- The Rooftops of the Hanamachi (3:49)
- The Garden Meeting (2:44)
- Dr. Crab's Prize (2:18)
- Destiny's Path (3:20)
- A New Name... A New Life (3:33)
- The Fire Scene and the Coming of War (6:48)
- As the Water... (2:01)
- Confluence (3:42)
- A Dream Discarded (2:00)
- Sayuri's Theme and End Credits (5:06)
Az album a Spotify-on:
