A barlang (2005)
The Cave
- zene: Johnny Klimek, Reinhold Heil
- vezényel: Adam Klemens
- kiadás éve: 2005
- kiadó: Lakeshore Records
- játékidő: 74:39
Képzeljünk el egy festőt, aki világéletében olyan tájképeket készített, melyek a szivárvány ezer színében pompáznak, s az ember szeme alig győzi befogadni a már-már giccsbe hajló, de mégis abszolút élvezhető és értékes műveit. Most képzeljük el azt, amikor ezt a festőt bezavarják egy barlangba, hogy arról fessen. Nyilván azonnal szívrohamot kap, hiszen mi a csudát kezdjen megannyi unalmas és sötét kőképződménnyel, ahol az égkék víz helyett szürkésbarna lé hömpölyög szűk medrében, s a hófehér szárnytollú gólyák híján maximum ronda denevérek szállnak el feje felett. A békés madárcsicsergést felváltják a mindenféle apró neszek jócskán felerősödött visszaverődései, lába alól pedig eltűnik a szép zöld fű, helyette piszkos sárban kénytelen taposni. Ha ez a kellemetlen ellentét nagyjából körvonalazódik előttünk, mindjárt sokkal könnyebb lesz megérteni (de persze semmiképp sem befogadni) a két ifjú zeneszerző titán, Reinhold Heil és Johnny Klimek legújabb őrületét, A barlang score-ját.
Ezen produkciójukat (mely egyébként egyértelmű folytatása a közvetlenül ezt megelőző George A. Romero-film, A holtak földje számára készült zajos zenei (?) aláfestésnek) az eddig csak segédrendezőként munkálkodó Bruce Hunt klausztrofobikus horrorfilmjéhez alkották meg. A történetben egy Romániába küldött barlangászcsapat egy újonnan felfedezett föld alatti kolostort hivatott jobban megismerni, ahol minél mélyebbre sikerül lejutniuk, annál borzalmasabb teremtményekkel találják magukat szemben. Ezek a gerinctelen paraziták a különféle kénes gázok révén jutnak energiához, s minthogy a rendhagyó ökoszisztéma nélkülözi a napfényt, a sötétben jókora előnnyel indulnak a kilenc bátor búvárkalandor elleni harcba. A film magyarországi bemutatójáról még nincsenek hírek, de könnyen lehet, hogy mivel nem híres producer áll az alkotógárda mögött (lásd Michael Bay A rettegés háza vagy Sam Raimi A texasi láncfűrészes mészárlás című moziját), a többi hasonló horrorfilmhez hasonlóan egyből a kölcsönzők polcain éli meg hazai díszbemutatóját.
A hanganyag viszont már nem sokkal az amerikai bemutatót követően elérhetővé vált, s úgy tűnik, simán eltemethetjük azon reményeinket, melyeket a Sötétkamra zenéje kapcsán kezdtünk táplálni a szerzőpáros felé. Nyugodtan elkönyvelhetjük (némiképp persze csalódottan), hogy az a megrázóan gyönyörű drámaiság csak véletlen volt, s mindebből a két komponista a megrázót választotta további zenéi alapjaként. Így lehetséges, hogy egymás után két horrorfilmhez is leszerződtek, és hát valljuk be: drámai szépségekhez szokott fül számára legalább olyan kínos csörgő-zörgő horrort hallgatni, mint az iménti képzelt festőnk számára a barlangi túra. Persze sokkal nyugodtabb és diplomatikusabb megközelítés, ha úgy tekintünk A barlang zenéjére, mint színtiszta horrormuzsikára. Megtalálható itt minden, ami a modern kor hangzására jellemző: elsősorban elektronikai megoldások, effektrohamok, sikító hegedűimitációk, kevés, zenei szempontból értékelhető téma, viszont annál több hosszan búgó háttérhang, fémesen kalimpáló zajok, harsány fúvós ijesztgetések. Mindaz, ami vagy a film elkötelezett híveinek, vagy a kizárólag horrorzenéket kedvelőknek okoz örömet. A Lakeshore Records kifejezetten kedvez e két szűk rétegnek, hiszen szinte teljes egészében megjelentette az anyagot, azok azonban, akik jóval szélesebb zenei skálán tallóznak a filmzenék között, inkább csak fanyalognak a negyven tétel és összesen hetvenöt percnyi játékidő láttán. Teljesen érthető, hiszen ha egyszer az igazán értékesnek tartott nagyzenekari filmzenék tömkelege is alig éri el a negyven-negyvenöt percet, miért pont ez a borzalom tartson több mint egy óra hosszat?
Ezt a kérdést nagyon nehéz objektíven megválaszolni, hiszen jómagam igencsak rajongok a horrormuzsikákért és az őrült zenei megoldásokért, mégis már az első hallgatást sem úsztam meg fokozott fejfájás nélkül. Az album első fele főként a csendes zajokra és a Helyszínelők-sorozatok aláfestéseihez hasonlókra épül, de ahogy a történet is egyre inkább közeleg a végkifejlet felé, a tempó felpörög, s jön egyre több akciótétel, erősebb sikolyokkal és csörgés-zörgéssel. Azért is nehéz bármely tételt kiemelni a bőségesen szétvagdalt score-ból, mert egyrészt ez zeneileg sem indokolt, másrészt nagyon nehéz lenne bárkit is meggyőzni arról, hogy a negyven trackből igenis érdemes meghallgatni mondjuk a tizenkilencest, a huszonnégyest, valamint a harminchatost. Több fáradsággal jár kikeresgélni ezeket, mint amennyi élvezetet aztán nyújtanának, ezért nem is annyira érdemes ezzel foglalkozni.
Az első hallgatást megelőző mindenféle negatív vélemények ellenére ettől függetlenül úgy indul az album, hogy még egy pillanatig látjuk pislákolni a remény halovány lángját: a "Cold War Romania" egy határozottan kellemes nyitány, elfogadhatónak mondható vonóstémával (mellesleg csak ez az egy motívum köröket ver Steve Jablonsky azonos időben megírt, A rettegés házához komponált kíséretének bármely témájára), melyet aztán igazán jó ritmusú, hamar megkedvelhető menetelés követ, amire fokozatosan ráépülnek a hegedűharmóniák. E rövidke indítás után azonban sajnos végleg elnyel minket a barlang sötét mélysége, s bizony zseblámpával (és jókora türelemmel) kell keresgélnünk az érdekesnek tűnő részleteket. Azt egyáltalán nem lehet elmondani, hogy a négy közreműködő hitvány és igénytelen munkát végzett volna, mert minden tételen átjön, hogy otthonosan mozognak az elektronika világában, és nagyon jól machinálnak az ezernyi különböző effekttel, ettől azonban a hiány akkor is megmarad: alig akad zene, ami jótékonyan ráépülne erre a kiváló technikai alapra.
Tulajdonképpen kiemelhető a zavaró masszából a monumentálisnak ható, ám túlontúl rövidke "Carpathian Mountains", vagy az ezt követő basszusközpontú, de az alapfeszültséget pillanatig sem hanyagoló "Team Meeting". Viszonylag hallgatható a szintén akciószerű "Team Enters the Water", a drámával vegyített, valamelyest Jerry Goldsmith A nyolcadik utas: a Halál-témáját idéző "Top and Jack", vagy a feszes tempójú "Charlie Climbing" és "Stalactites". Az idegesítő, éles hegedűsikongatások alapozta hallgathatatlan káoszhegyek Bernard Herrmann Psychóhoz írt szerzeményei gépiesített változatainak tűnnek, melyekből szintén üde színfoltként (maradjunk annyiban, hogy azért ez még mindig fakó) emelkedik ki a "Saving Katherine", mint igazi menekülős zene, határozott tempóban, amolyan Harald Kloser-szintű hangszerelésben. Az album végén található "Say Goodbye" is csak egyetlen fájdalomcsillapító percecske, melyben valamelyest feltűnik a szerzők tehetsége, a finálé pedig egy alapvetően jól sikerült egyvelege a teljes eddig hallott anyagnak – és hadd szögezzem le, milyen nehéz a zene szót sokadjára is behelyettesíteni valamivel, ami nem sérti ezt a művészi fogalmat.
Marketing szempontból, valamint a Lakeshore Records egyébként abszolút támogatandó munkájának elismeréseként nem szabad egyértelműen kijelenteni, hogy ezt az albumot nyugodtan elkerülhetjük, mert csak időt és pénzt takarítunk meg. Mégis megkockáztatom, hogy nyugodt lelkünk és cizellált hallószerveink védelme érdekében az a leghelyesebb, ha keresünk más hallgatnivalót, mert azzal is csak közepes eredményt érünk el, ha a hetvenöt perc helyett csak az öt legjobbra sikerült tételt hallgatjuk meg (összesen 9'37").
Ezen produkciójukat (mely egyébként egyértelmű folytatása a közvetlenül ezt megelőző George A. Romero-film, A holtak földje számára készült zajos zenei (?) aláfestésnek) az eddig csak segédrendezőként munkálkodó Bruce Hunt klausztrofobikus horrorfilmjéhez alkották meg. A történetben egy Romániába küldött barlangászcsapat egy újonnan felfedezett föld alatti kolostort hivatott jobban megismerni, ahol minél mélyebbre sikerül lejutniuk, annál borzalmasabb teremtményekkel találják magukat szemben. Ezek a gerinctelen paraziták a különféle kénes gázok révén jutnak energiához, s minthogy a rendhagyó ökoszisztéma nélkülözi a napfényt, a sötétben jókora előnnyel indulnak a kilenc bátor búvárkalandor elleni harcba. A film magyarországi bemutatójáról még nincsenek hírek, de könnyen lehet, hogy mivel nem híres producer áll az alkotógárda mögött (lásd Michael Bay A rettegés háza vagy Sam Raimi A texasi láncfűrészes mészárlás című moziját), a többi hasonló horrorfilmhez hasonlóan egyből a kölcsönzők polcain éli meg hazai díszbemutatóját.
A hanganyag viszont már nem sokkal az amerikai bemutatót követően elérhetővé vált, s úgy tűnik, simán eltemethetjük azon reményeinket, melyeket a Sötétkamra zenéje kapcsán kezdtünk táplálni a szerzőpáros felé. Nyugodtan elkönyvelhetjük (némiképp persze csalódottan), hogy az a megrázóan gyönyörű drámaiság csak véletlen volt, s mindebből a két komponista a megrázót választotta további zenéi alapjaként. Így lehetséges, hogy egymás után két horrorfilmhez is leszerződtek, és hát valljuk be: drámai szépségekhez szokott fül számára legalább olyan kínos csörgő-zörgő horrort hallgatni, mint az iménti képzelt festőnk számára a barlangi túra. Persze sokkal nyugodtabb és diplomatikusabb megközelítés, ha úgy tekintünk A barlang zenéjére, mint színtiszta horrormuzsikára. Megtalálható itt minden, ami a modern kor hangzására jellemző: elsősorban elektronikai megoldások, effektrohamok, sikító hegedűimitációk, kevés, zenei szempontból értékelhető téma, viszont annál több hosszan búgó háttérhang, fémesen kalimpáló zajok, harsány fúvós ijesztgetések. Mindaz, ami vagy a film elkötelezett híveinek, vagy a kizárólag horrorzenéket kedvelőknek okoz örömet. A Lakeshore Records kifejezetten kedvez e két szűk rétegnek, hiszen szinte teljes egészében megjelentette az anyagot, azok azonban, akik jóval szélesebb zenei skálán tallóznak a filmzenék között, inkább csak fanyalognak a negyven tétel és összesen hetvenöt percnyi játékidő láttán. Teljesen érthető, hiszen ha egyszer az igazán értékesnek tartott nagyzenekari filmzenék tömkelege is alig éri el a negyven-negyvenöt percet, miért pont ez a borzalom tartson több mint egy óra hosszat?
Ezt a kérdést nagyon nehéz objektíven megválaszolni, hiszen jómagam igencsak rajongok a horrormuzsikákért és az őrült zenei megoldásokért, mégis már az első hallgatást sem úsztam meg fokozott fejfájás nélkül. Az album első fele főként a csendes zajokra és a Helyszínelők-sorozatok aláfestéseihez hasonlókra épül, de ahogy a történet is egyre inkább közeleg a végkifejlet felé, a tempó felpörög, s jön egyre több akciótétel, erősebb sikolyokkal és csörgés-zörgéssel. Azért is nehéz bármely tételt kiemelni a bőségesen szétvagdalt score-ból, mert egyrészt ez zeneileg sem indokolt, másrészt nagyon nehéz lenne bárkit is meggyőzni arról, hogy a negyven trackből igenis érdemes meghallgatni mondjuk a tizenkilencest, a huszonnégyest, valamint a harminchatost. Több fáradsággal jár kikeresgélni ezeket, mint amennyi élvezetet aztán nyújtanának, ezért nem is annyira érdemes ezzel foglalkozni.
Az első hallgatást megelőző mindenféle negatív vélemények ellenére ettől függetlenül úgy indul az album, hogy még egy pillanatig látjuk pislákolni a remény halovány lángját: a "Cold War Romania" egy határozottan kellemes nyitány, elfogadhatónak mondható vonóstémával (mellesleg csak ez az egy motívum köröket ver Steve Jablonsky azonos időben megírt, A rettegés házához komponált kíséretének bármely témájára), melyet aztán igazán jó ritmusú, hamar megkedvelhető menetelés követ, amire fokozatosan ráépülnek a hegedűharmóniák. E rövidke indítás után azonban sajnos végleg elnyel minket a barlang sötét mélysége, s bizony zseblámpával (és jókora türelemmel) kell keresgélnünk az érdekesnek tűnő részleteket. Azt egyáltalán nem lehet elmondani, hogy a négy közreműködő hitvány és igénytelen munkát végzett volna, mert minden tételen átjön, hogy otthonosan mozognak az elektronika világában, és nagyon jól machinálnak az ezernyi különböző effekttel, ettől azonban a hiány akkor is megmarad: alig akad zene, ami jótékonyan ráépülne erre a kiváló technikai alapra.
Tulajdonképpen kiemelhető a zavaró masszából a monumentálisnak ható, ám túlontúl rövidke "Carpathian Mountains", vagy az ezt követő basszusközpontú, de az alapfeszültséget pillanatig sem hanyagoló "Team Meeting". Viszonylag hallgatható a szintén akciószerű "Team Enters the Water", a drámával vegyített, valamelyest Jerry Goldsmith A nyolcadik utas: a Halál-témáját idéző "Top and Jack", vagy a feszes tempójú "Charlie Climbing" és "Stalactites". Az idegesítő, éles hegedűsikongatások alapozta hallgathatatlan káoszhegyek Bernard Herrmann Psychóhoz írt szerzeményei gépiesített változatainak tűnnek, melyekből szintén üde színfoltként (maradjunk annyiban, hogy azért ez még mindig fakó) emelkedik ki a "Saving Katherine", mint igazi menekülős zene, határozott tempóban, amolyan Harald Kloser-szintű hangszerelésben. Az album végén található "Say Goodbye" is csak egyetlen fájdalomcsillapító percecske, melyben valamelyest feltűnik a szerzők tehetsége, a finálé pedig egy alapvetően jól sikerült egyvelege a teljes eddig hallott anyagnak – és hadd szögezzem le, milyen nehéz a zene szót sokadjára is behelyettesíteni valamivel, ami nem sérti ezt a művészi fogalmat.
Marketing szempontból, valamint a Lakeshore Records egyébként abszolút támogatandó munkájának elismeréseként nem szabad egyértelműen kijelenteni, hogy ezt az albumot nyugodtan elkerülhetjük, mert csak időt és pénzt takarítunk meg. Mégis megkockáztatom, hogy nyugodt lelkünk és cizellált hallószerveink védelme érdekében az a leghelyesebb, ha keresünk más hallgatnivalót, mert azzal is csak közepes eredményt érünk el, ha a hetvenöt perc helyett csak az öt legjobbra sikerült tételt hallgatjuk meg (összesen 9'37").
Tihanyi Attila
2005. 10. 26.
2005. 10. 26.
Tracklista:
- Cold War Romania (2:32)
- Enter the Abbey (2:23)
- Cave Under Abbey (1:26)
- Dig Site (1:36)
- Carpathian Mountains (1:08)
- Team Meeting (2:38)
- Over the Edge (1:38)
- Briggs Checking In (2:16)
- Team Enters the Water (2:16)
- Briggs Searching (2:23)
- First Kill (1:58)
- Collapsing Rocks (1:50)
- Top and Jack (0:57)
- Jack Is Attacked (2:08)
- Teeth Marks (1:51)
- Jack Is Changing (4:00)
- Underwater Search (1:34)
- Rapids (2:28)
- There's Something In the Water (2:14)
- Nicolai Passes On (2:21)
- Shallows (2:55)
- Charlie Climbing (1:53)
- Meet the Creature (1:46)
- They F-Kin' Fly! (1:24)
- Charlie's Death (0:54)
- Methane Cave (3:06)
- Brigg's Last Stand (1:27)
- Tyler's Mission (1:11)
- Stalactites (2:10)
- Brigg's Didn't Make It (0:41)
- Saving Katherine (1:44)
- CPR (1:51)
- We're Gonna Die (2:29)
- Kim Is Monstered (1:06)
- Mean Bastard (0:29)
- Monster Goes Fishing (1:03)
- Jack Goes Down (1:03)
- The Ascend (1:26)
- Say Goodbye (1:00)
- You've Changed Baby (3:24)
Az album a Spotify-on:
