„A zeneszerző számára a filmzene egészen sajátos kihívást jelent, mivel ez minden más műfajtól különbözik. A zenei ötleteket itt maga a film, annak története, illetve a történet mélyebb értelme kell, hogy előhívja.”


Az ötszáznál is több alkotást jegyző Morricone az egyetemes filmzenevilág legnagyobb alakjainak egyike volt, így olyanokkal említhető egy lapon, mint Alfred Newman, Bernard Herrman, Dimitri Tiomkin vagy John Williams. A műveit saját maga hangszerelő és vezénylő Maestro minden műfajban képviselte magát, előszeretettel kísérletezett, mutatott új irányt, reformtörekvései közül pedig a westernmozik terén kidolgozott stílusa vált a legemblematikusabbá, mai napig követendő példává. Munkássága számos esetben nyúlt túl az adott produkción és vált a popkultúra részévé, személye tehát nemcsak filmtörténelmi szempontból jelentős.  

A visszafogott, családcentrikus művész négy testvérével nőtt fel Róma belvárosában, zenei vénáját pedig trombitaművész édesapjától örökölte. Ő tanította meg kottát írni, s már hatéves korában azzal múlatta idejét, hogy ismert zenék partitúráit bontotta szét, majd rakta össze saját elképzelése szerint. Mire tizenkét évesen a National Academy of Saint Cecilia tanulója lett, több hangszeren játszott, tehetsége, szorgalma pedig olyan mértékű volt, hogy négyéves képzéseik egyikét hat hónap alatt teljesítette. De nemcsak emiatt lógott ki diáktársai közül, hanem azért is, mert trombitaszakos hallgatóként zeneszerzőnek készült, amivel éppoly eltökélten foglalkozott, mint a kórusművek tanulmányozásával. Iskolaévei alatt turnézott az Opera zenekarával, illetve klubokban zenélt, amivel diplomája megszerzését követően sem hagyott fel. Karrierje hajnalán jazzbandákban játszott, színházaknak dolgozott zenei rendezőként és szerzőként, valamint számos olasz sláger hangszereléséért felelt. Utóbbi feladatot kizárólag azért vállalta, hogy anyagilag támogathassa családját, és ezt egészen addig titkolta szülei elől, amíg a sikerek okán a hangszerelő Morricone híresebbé nem vált a zeneszerzőnél. Az ötvenes-hatvanas évek során számos olasz előadóművész dalának kíséretét szállította, de filmzeneszerző pályafutásának felfutását követően is eleget tett időnként az ilyen megkereséseknek (mások mellett a Pet Shop Boys, Zucchero, k.d. lang és Sting is felkérte őt). 

A mester amellett, hogy színházak felkéréseit vállalta el, illetve kamara- és hangversenydarabokat, kórusműveket írt (melyek közül a „Concerto per orchestrá”-t egykori zenetanárának, Goffredo Petrassinek ajánlotta), 1953-ban eleget tett Gorni Kramer és Lelio Luttazzi megbízásának, akik rádióműsorukhoz kértek tőle amerikai stílusú dalokat. Ezt követően egyre többször találták meg rádiójátékokkal, s ezáltal olyan ismert olasz filmzeneszerzőknek dolgozhatott a keze alá, mint Armando Trovajoli, Alessandro Cicognini és Carlo Savina. Innen egyenes út vezetett a mozgóképek világába: első önálló megbízatása az 1961-es Il federale című vígjáték volt, néhány kisebb volumenű projektet követően pedig két olyan rendezővel hozta össze a sors, akik fontos pilléreivé váltak munkásságának. Az egyik Bernardo Bertolucci, akivel a Forradalom előtt, az Egy nevetséges ember tragédiája, a Partner, A Hold és a Huszadik század apropójából működött együtt, a másik pedig Sergio Leone volt, akivel miután a Dollár-trilógiával és a Volt egyszer egy vadnyugattal megreformálták a western műfaját, a Volt egyszer egy Amerikával és az Egy marék dinamittal is bizonyítottak a szakmának. 

A Forradalom előtt és az Egy maréknyi dollárért sikerét követően Morricone a legfoglalkoztatottabb filmzeneszerzővé vált: évente tíz-tizenöt filmhez szerződtették, melyekből olyanok kerültek ki a vadnyugati alkotások és a Bertolucci-, illetve Leone-produkciók mellett, mint Az algíriai csata, az OK Connery, a Boszorkányok, A lány és a tábornok vagy A sérthetetlenek. Kísérletező, új utak felé nyitó oldala már ekkor érződött score-jain, ezen kedvének azonban nemcsak a mozgóképek biztosítottak teret, hanem a Gruppo di Improvvisazione Nuova Consonanz társulat is, melyhez 1964-ben csatlakozott, majd tizenhat évig, az alapítótársuk, Franco Evangelisti halálával bekövetkezett feloszlásig tagja volt.  

Morricone a hollywoodi alkotók figyelmét is felkeltette. Első tengerentúli munkáinak egyike a Dino De Laurentiis által producerelt A Biblia című filmhez kapcsolódik, melyhez negyedórányi score-t készített, ám tengerentúli felkérései a hetvenes éveket követően lendültek be igazán (Két öszvér Sara nővérnek, The 'Human' Factor, Az ördögűző 2. – Az eretnek, Mennyei napok, Vörös Szonja, A dolog), de olyan francia sikerekhez is szerződtették, mint például a Félelem a város felett, A profi vagy az Őrült nők ketrece. Az álomgyári produkcióktól akkor csömörlött meg, amikor kiderült, hogy A misszió score-jával nem nyert Oscart. „Meggyőződésem volt, hogy én nyerem meg az Oscar-díjat. Nekem kellett volna megkapnom, különösen, ha azt nézzük, hogy abban az évben a Jazz Párizsban aláfestése nyert, melyet bár Herbie Hancock jegyez, ám nem önálló kompozícióként, hanem adaptációként. Így nem lehet összehasonlítani az enyémmel” – nyilatkozta a szerző, akinek műve bár nem vívta ki ezt az érdemet, a közönség és a szakma berkein belül egyaránt hatalmas népszerűségre tett szert. Sértődöttsége szerencsére hamar elmúlt, és leszerződött Brian De Palma Aki legyőzte Al Caponétjához, majd olyan további filmeket készített a direktorral, mint A háború áldozatai és A Mars-mentőakció. De Palma mellett olyan neves rendezőknek szállított még zseniális muzsikát, mint Roman Polanski (Őrület), Wolfgang Petersen (Célkeresztben), Barry Levinson (Zaklatás, Bugsy) vagy Oliver Stone (Halálkanyar), és bár ezek muzsikái számos elismerésben részesültek, az Amerikai Filmakadémia ítészei csak néhányukra figyeltek fel egy-egy nominálás erejéig, 2007-ben azonban ezt felülírva, életműdíjjal tüntették ki. Az előrelépést ebből a szempontból Quentin Tarantino jelentette, aki rajongóként számos alkotásához választott tételeket korábbi Morricone-albumokról, az Aljas nyolcashoz azonban már lehetősége volt szerződtetni őt magát, kollaborációjuk pedig meghozta a komponista várva várt Oscar-szobrát „A legjobb filmzene” kategóriában. 

Bár a szerzőnek és családjának felajánlottak egy Los Angeles-i házat, a művész sosem volt hajlandó elhagyni szülővárosát, mindent onnan intézett – szintén jellegzetessége volt, hogy csak olaszul beszélt, ezért tolmácsokon keresztül értekezett megbízóival. Ennio Morricone Leone mellett egy másik olasz filmessel, Giuseppe Tornatoréval is gyümölcsöző kapcsolatot alakított ki:  többek közt ő szállította a Maléna, a Cinema Paradiso, a Senki többet, Az óceánjáró zongorista legendája, Az ismeretlen és a Puszta formalitás dallamait, s általa hozta össze a sors Koltai Lajossal is, aki a Kertész Imre azonos című kötetén alapuló Sorstalansághoz kérte fel. Filmzenéi mellett megannyi komolyzenei darab fűződött nevéhez, és szívesen adott koncertet szeretett filmzenéiből – nálunk is többször színpadra állt repertoárjával. A szabadidejében előszeretettel sakkozó Maestro éppoly hatalmas űrt hagyott maga után halálával, mint amekkora hatással volt a világra életében. Munkássága olyanokat inspirált, mint például a Metallica, a Muse, Hans Zimmer vagy a Radiohead. 
 

Kulics László
2020.09.06.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


Brian De Palma filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak

Ennio Morricone
A filmzene legendái

Oliver Stone filmjeinek zenéi
Kollaborációk, életutak

Sergio Leone és Ennio Morricone
Kollaborációk, életutak

Wolfgang Petersen filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak