A profi (1981)
Le professionnel
- zene: Ennio Morricone
- vezényel: Ennio Morricone
- kiadás éve: 1984
- kiadó: General Music
- játékidő: 31:43
Zsaru vagy csirkefogó, Montreali bankrablás, Az arany bűvöletében, A profi: ez a négy Jean-Paul Belmondo-film olyannyira kedves számomra, hogy bármikor képes vagyok újranézni őket – a Bud Spencer-Terence Hill-mozik többségéhez hasonlóan. Amennyiben e négyest filmzenei szempontból rangsorolom tovább, úgy egyrészt Az arany bűvöletében emelkedne ki Georges Delerue jellegzetes nyitánya okán, másfelől pedig A profi, melynek ikonikus tételét nemcsak a rádióállomások tűzik előszeretettel műsorukra, s használták reklámjaikhoz az olyan cégek, mint a Dunhill cigaretta- vagy a Royal Canin állateledel-gyár, hanem a rajongók is gyakorta alkalmazzák mobiltelefonjuk csengőhangjaként.
A brit író, Patrick Alexander Death of a Thin-Skinned Animal című kötetén alapuló történet cselekményszála politikai érdekek megváltozására eredeztethető vissza, melyet az apa-fia írópáros, Michel és Jacques Audiard ültetett át a méltán népszerű francia krimik világába. A filmet Georges Lautner rendezte, aki emellett olyan projekteket hozott tető alá Belmondóval, mint a Szabadlábon Velencében, a Kellemes húsvéti ünnepeket!, illetőleg a már említett Zsaru vagy csirkefogó. A direktor és Ennio Morricone kapcsolata azonban már nem mondható ennyire színesnek, gyümölcsözőnek, ők ugyanis ennek kapcsán találkoztak először, s útjaik később csak az Őrült nők ketrece 3.: Az esküvő munkálatainál keresztezték egymást, ellenben a komponista több, Belmondóval fémjelzett alkotáshoz szállított kíséretet – ilyen A betörés, a Félelem a város felett és A kívülálló.
"Az a legjobb filmzene, amelyre felfigyel a néző. Amelyet nem lehet meghallani, legyen bármilyen jó, az nem megfelelő. Az én filmzenéimet gyakran alulértékelik, mert nem hagytak megfelelő teret nekik" – nyilatkozta egy alkalommal Morricone, gondolatai pedig jelen munkájára minden szinten érvényesek. A profi score-jának sikere kétségbevonhatatlan, a szerző szájíze ezzel kapcsolatban mégis inkább keserű, mint édes. Történt ugyanis, hogy két vezértémát álmodott meg főhősünk, a különleges ügyosztály kötelékébe tartozó Josselin Beaumont (Belmondo) kalandjához, melyekre aztán művének egészét alapozta: az egyiknek a "Le Vent, Le Cri" címet adta, és bár ez lett a film nyitó képsorainak kísérete, elsődleges célja Beaumont zenei megjelenítése, míg a másik kulcsfontosságú szerep pedig a társai által elárult ügynök bosszújának érzékeltetésére szolgáló "Bach"-é lett. Utóbbi legjobban sikerült alternatívája az emberünket mindenáron elkapni szándékozó Rosennel (Robert Hossein) folytatott találkozást felvezető jelenet ihlette "Le Retour (Sur le nom de Bach)", de kiemelném még a harsánysága ellenére is remek "D'Afrique"-et is, amely eredetileg Beaumont afrikai fogságához kapcsolódott volna. E dallamok kétségkívül remekül ragadják meg a politikai érdekből beáldozott, majd szökevénnyé és üldözötté vált karakter fő mozgatórugóit: az elszántságot és a bosszúvágyat.
A General Music által megjelentetett albumon – melynek nagyjából húsz perccel megtoldott változata 2002-ben látott napvilágot a GDM Music gondozásában – található anyag hűen tükrözi a komponista elképzeléseit, viszont ellentétes azzal, amit a film megtekintésekor tapasztalunk. A különbség Lautner és Belmondo döntéseinek köszönhető, akik a kézhez kapott muzsika túlnyomó hányadát félretették, mivel olyannyira tetszett nekik Morricone egyik korábbi szerzeményéből származó tétele, hogy minden kulcsfontosságú jelenet (például a címszereplő börtönidőszakát bemutató montázs, a Franciaországba való visszatérése, a Rosennel való párbaj) esetén azt alkalmazták, így az eredeti vezértémák töltelékké váltak. Mindez a "Chi Mai" miatt történt, mely ezáltal könnyűszerrel égett bele a nézők emlékezetébe is, holott eredetileg az 1971-es Maddalenához született. A filmzenealbum utolsó tételeként helyet kapó tracket Bach "Concerto BWV 974" című műve ihlette, s amellett, hogy a lengyel származású direktor, Jerzy Kawalerowicz alkotása alatt csendült fel első ízben, popzenei átirata is készült, illetőleg anno a BBC kilencepizódos szériája, a The Life and Times of David Lloyd George vezértémájának is ezt választották a producerek.
A fent leírtaknak köszönhetően hiába vált slágerré A profi kísérete, Ennio Morriconéban tüskeként maradt meg az alkotás, és minden bizonnyal ennek az alkotói döntésnek köszönhetően rendelkezik az album legtöbb tétele is szinte azonos trackcímmel (a különbség ezek között mindössze annyi, hogy "Premicre variante", "Seconde variante" vagy "Troisicme variante" kiegészítéssel lettek ellátva), hiszen sosem foglalhatták el a végső helyüket. Azonban bármennyire is viszontagságokkal övezett volt a Maestro számára ez a munka, A profi hozzájárult a filmzene műfajának szélesebb körben történő megismertetéséhez, nem utolsósorban pedig ahhoz, hogy a szerző ne csak spagettiwesternek és olasz krimik révén legyen szélesebb körben ismert. A score-t César-díjra is jelölték, az elismerést azonban az 1982-es ceremónián nem Morricone, hanem Vladimir Cosma vehette át a Díva című alkotáshoz készült muzsikájáért.
A brit író, Patrick Alexander Death of a Thin-Skinned Animal című kötetén alapuló történet cselekményszála politikai érdekek megváltozására eredeztethető vissza, melyet az apa-fia írópáros, Michel és Jacques Audiard ültetett át a méltán népszerű francia krimik világába. A filmet Georges Lautner rendezte, aki emellett olyan projekteket hozott tető alá Belmondóval, mint a Szabadlábon Velencében, a Kellemes húsvéti ünnepeket!, illetőleg a már említett Zsaru vagy csirkefogó. A direktor és Ennio Morricone kapcsolata azonban már nem mondható ennyire színesnek, gyümölcsözőnek, ők ugyanis ennek kapcsán találkoztak először, s útjaik később csak az Őrült nők ketrece 3.: Az esküvő munkálatainál keresztezték egymást, ellenben a komponista több, Belmondóval fémjelzett alkotáshoz szállított kíséretet – ilyen A betörés, a Félelem a város felett és A kívülálló.
"Az a legjobb filmzene, amelyre felfigyel a néző. Amelyet nem lehet meghallani, legyen bármilyen jó, az nem megfelelő. Az én filmzenéimet gyakran alulértékelik, mert nem hagytak megfelelő teret nekik" – nyilatkozta egy alkalommal Morricone, gondolatai pedig jelen munkájára minden szinten érvényesek. A profi score-jának sikere kétségbevonhatatlan, a szerző szájíze ezzel kapcsolatban mégis inkább keserű, mint édes. Történt ugyanis, hogy két vezértémát álmodott meg főhősünk, a különleges ügyosztály kötelékébe tartozó Josselin Beaumont (Belmondo) kalandjához, melyekre aztán művének egészét alapozta: az egyiknek a "Le Vent, Le Cri" címet adta, és bár ez lett a film nyitó képsorainak kísérete, elsődleges célja Beaumont zenei megjelenítése, míg a másik kulcsfontosságú szerep pedig a társai által elárult ügynök bosszújának érzékeltetésére szolgáló "Bach"-é lett. Utóbbi legjobban sikerült alternatívája az emberünket mindenáron elkapni szándékozó Rosennel (Robert Hossein) folytatott találkozást felvezető jelenet ihlette "Le Retour (Sur le nom de Bach)", de kiemelném még a harsánysága ellenére is remek "D'Afrique"-et is, amely eredetileg Beaumont afrikai fogságához kapcsolódott volna. E dallamok kétségkívül remekül ragadják meg a politikai érdekből beáldozott, majd szökevénnyé és üldözötté vált karakter fő mozgatórugóit: az elszántságot és a bosszúvágyat.
A General Music által megjelentetett albumon – melynek nagyjából húsz perccel megtoldott változata 2002-ben látott napvilágot a GDM Music gondozásában – található anyag hűen tükrözi a komponista elképzeléseit, viszont ellentétes azzal, amit a film megtekintésekor tapasztalunk. A különbség Lautner és Belmondo döntéseinek köszönhető, akik a kézhez kapott muzsika túlnyomó hányadát félretették, mivel olyannyira tetszett nekik Morricone egyik korábbi szerzeményéből származó tétele, hogy minden kulcsfontosságú jelenet (például a címszereplő börtönidőszakát bemutató montázs, a Franciaországba való visszatérése, a Rosennel való párbaj) esetén azt alkalmazták, így az eredeti vezértémák töltelékké váltak. Mindez a "Chi Mai" miatt történt, mely ezáltal könnyűszerrel égett bele a nézők emlékezetébe is, holott eredetileg az 1971-es Maddalenához született. A filmzenealbum utolsó tételeként helyet kapó tracket Bach "Concerto BWV 974" című műve ihlette, s amellett, hogy a lengyel származású direktor, Jerzy Kawalerowicz alkotása alatt csendült fel első ízben, popzenei átirata is készült, illetőleg anno a BBC kilencepizódos szériája, a The Life and Times of David Lloyd George vezértémájának is ezt választották a producerek.
A fent leírtaknak köszönhetően hiába vált slágerré A profi kísérete, Ennio Morriconéban tüskeként maradt meg az alkotás, és minden bizonnyal ennek az alkotói döntésnek köszönhetően rendelkezik az album legtöbb tétele is szinte azonos trackcímmel (a különbség ezek között mindössze annyi, hogy "Premicre variante", "Seconde variante" vagy "Troisicme variante" kiegészítéssel lettek ellátva), hiszen sosem foglalhatták el a végső helyüket. Azonban bármennyire is viszontagságokkal övezett volt a Maestro számára ez a munka, A profi hozzájárult a filmzene műfajának szélesebb körben történő megismertetéséhez, nem utolsósorban pedig ahhoz, hogy a szerző ne csak spagettiwesternek és olasz krimik révén legyen szélesebb körben ismert. A score-t César-díjra is jelölték, az elismerést azonban az 1982-es ceremónián nem Morricone, hanem Vladimir Cosma vehette át a Díva című alkotáshoz készült muzsikájáért.
Írásunk a General Music albumáról készült, a Spotify-on azonban a GDM Music bővített változata érhető el.
Kulics László
2015. 11. 13.
2015. 11. 13.
Tracklista:
- Le Vent, Le Cri (Premier théme V.C.) (5:20)
- Bach (Premicre variante) (1:18)
- V.C. (Premicre variation) (0:25)
- Décision Finale (1:21)
- V.C. (Seconde variation) (2:11)
- Bach (Seconde variante) (1:44)
- D'Afrique (2:10)
- Le Retour (Sur le nom de Bach) (5:25)
- Bach (Troisicme variante) (1:26)
- V.C. (Troisicme variation) (0:37)
- V.C. (Quatricme variation) (1:16)
- Fee Morgane (2 interludes pour harpes) (5:00)
- Chi Mai (3:30)
Az album a Spotify-on:
