Bár Ennio Morricone valószínűleg az egyik legnagyobb élő filmzeneszerző, sőt sokak szemében ő a nagybetűs filmzeneszerző, azonban néhány műfajban még ő sem tudott igazán maradandót alkotni. A sci-fi világában soha nem mozgott otthonosan, így a
című filmbe kis híján beletörött a bicskája, illetve a karmesteri pálcája. A maestro írt ugyanis egy hetven százalékban remek western-, illetve drámazenét, amikor viszont a filmben az űrhajóké és a technikáé volt a főszerep, ő akkor sem szakadt el jellegzetes zenei nyelvezetétől. A kérdés az, hogy ez mennyire a saját hibája, és mennyire a rendezőé, Brian De Palmáé. Morricone és a direktor korábban a nyolcvanas évek végén dolgozott együtt, első munkájuk az
követett – mindkettő alá remek zenét komponált Morricone. Majd következett egy évtizednyi szünet, mely után De Palma elérkezettnek látta az időt egy újabb közös alkotásra, sajnálatosan azonban a választott film műfaja a sci-fi volt. Ebből fakadóan született egy nehezen megítélhető, néhol nehezen megérthető score, melynek viszont bizonyos tételei olyan jól sikerültek, hogy a szerző igen fényes életművében is kiemelt helyen állnak.
Maga a film is felemás, ennek az okát viszont nehéz meghatározni. A történettel semmi gond, ráadásul a főszereplők (Tim Robbins, Don Cheadle, Gary Sinise) komoly szakmai megbecsülésnek örvendenek, a látvány is nagyon jól eltalált, viszont ezek ellenére a film sem kritikailag, sem anyagilag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A cselekmény egy 2020-ban véghezvitt Mars-expedíciót mutat be, többnyire igen hihető, valósághűnek ható formában. A vörös bolygón landoló első embercsoport váratlan és számukra végzetes felfedezést tesz egy titokzatos hegy megelevenedésének formájában. A Földre érkező segélykérésükre útnak indul egy mentőcsapat, hogy a feltételezett túlélőket megmentse, a hathónapos út vége azonban számukra is majdnem végzetesre sikerül. Izgalmakban tehát nem lenne hiány, csak a rendezői látásmód a filmet a művészi sci-fi irányába vitte, ehhez pedig sajnos kevés volt a történetben rejlő mondanivaló.
Ennio Morricone a score-ban a tőle megszokott repertoárt vonultatja fel, vagyis kedvenc hangszereiből majdnem mindent megszólaltat most is. Így rengetegszer halljuk a trombitát, a főtéma is ezen hangzik fel a legtöbbször, igaz, ez még a szerző jobb húzásai közül való, hiszen a trombita olyan instrumentum, mely kellően alá tud festeni hősiesnek szánt pillanatokat, utóbbival pedig elég sokszor találkozunk a filmben. A sokszor szereplő nagyzenekar mellett főként a gitárnak és különböző fúvósoknak jut még mellékszerep a zenében. A hangszerek mellett a szerző a szokásos dallamvilágát is magával hozta, főként a hetvenes években általa írt westernfilmek zenéit idézi a score. Ezzel persze sok jelenetnél nem is lenne baj, hiszen a Mars pontosan annyira kietlen pusztaság, mint az amerikai préri, de azért az ember mégis mást várna egy sci-fi aláfestésétől. A CD-t hallgatva sokszor inkább jutott eszembe egy tarka lovon ügető Clint Eastwood-karakter, sem mint egy XXI. századi történet.
A kezdő tétel ("A Heart Beats in Space") talán az egész kiadvány legcsodálatosabb részlete, itt még csak nyomokban fedezhetjük fel a később némileg eluralkodó vadnyugati stílust. Szívdobogásra emlékeztető effektekkel indul és záródik a track, melyben az egyik zenei vezérmotívumot tárja elénk a szerző. Ez a dallam először a nagyzenekar vonós szekciójának tolmácsolásában jelenik meg, hozzájuk társul be aztán egy angyali hangú, visszafogott kórus, majd egy gitár játékával teljesedik ki a kompozíció – a trombita megjelenése viszont sajnos ront az összképen. Az album következő tételei is ezt a témát boncolgatják, főként különböző fa- és rézfúvósok szólójátékával, megjelennek azonban, sőt egyre erőteljesebbé válnak a disszonáns zenei elemek is. A második tétel ("A Martian") még ugyanazt a zenei stílust hozza, mint az ezt megelőző, tulajdonképpen az első két track egybe is mosódik az egyforma dallamvilág miatt, sőt a harmadik se különíthető el tőlük igazán. Ez ugyanakkor nem negatívum, mert Morricone elég rendesen ért egy-két dallam perceken keresztül történő unalommentes ismétléséhez. A gond az "And Afterwards?" trackkel veszi kezdetét, mely igazából zeneileg komoly teljesítmény, de kikapcsolódáshoz nem ajánlatos kompozíció. Rengeteg modern zenei elemet vonultat fel a szerző, főleg Krzysztof Penderecki és Ligeti György stílusában. Kicsit érthetetlen is, hogy miért a
2001: Űrodüsszeia zenéjéhez nyúl vissza alapként az olasz mester, bár a film alatt ezen tételek jól megállták a helyüket, de a CD-n azért néhol már embert próbálóak. Kicsit kizökkenti a hallgatót a nagy disszonanciából a következő tétel ("A Wife Lost"), mely drámai pillanatokat fest alá, így természetesen a muzsika is lírai kellett, hogy legyen. Aztán jön a "Towards the Unknown", mely a film alatt zseniálisan feszültségkeltő. Ugyan jó ötlet volt a barbárul megszólaló Hammond-orgona kissé fülsértő hangja, önmagában, pláne a filmbéli jelenet ismerete nélkül azonban nem túl kellemes hallgatnivaló ez sem. Érezhették ezt az album összeállítói is, mert az "Ecstacy of Mars"-sal kissé nyugodtabb percek következnek, de a következő track, a közel negyedórás hosszúságú "Sacrifice of a Hero" ismét hallójárat-próbáló periódusokkal rendelkezik. Inkább horrorzenébe illenének azok a pillanatok, percek, melyek jellemzik ezt a tételt, második fele pedig egyértelműen westernfilmzene, és nem sci-fi. Az "A Where?" elejével még tesz egy kísérletet a szerző, hogy az album vége előtt feladjuk a végighallgatás szándékát, de a track második felében beköszönő kórusos, hősies, szintén vadnyugatias stílusú zenéjével megmenti a tételt, sőt az egész eddig igen felemásnak ható albumot is. A záró track pedig már inkább arra ösztönzi a hallgatót, hogy újra és újra elővegye Morricone vörös bolygós kompozícióját, mely néhány a filmbe nagyon illő, de nélküle kissé fura momentumot leszámítva minőségi zenei csemege.
Nem esett még szó arról a nem elhanyagolható apróságról, hogy a rendező a kész zenei anyagot kénye-kedve szerint vagdosta, darabolta, így a film alatt sokszor teljesen funkciótlan a score. Igazából jól példázza mindez azt, ahogyan az Álomgyár Ennio Morriconét kezelte, s talán nem véletlen, hogy ezzel a filmmel vett búcsút a komponista Hollywoodtól.