"A zene elengedhetetlen, hiszen nélküle a mozijaim a viszonylag kevés párbeszéd miatt jóformán némafilmek lennének. A dallamok sokkal jobban kihangsúlyozzák a cselekményt és az érzelmeket, mint a dialógusok" – nyilatkozta Sergio Leone, akinek sajátos látásmódja, zsenialitása a Volt egyszer egy vadnyugatban csúcsosodik ki igazán. A direktor pályafutása tömérdek kiemelkedő alkotást foglal magában, mégis erre tekintek örök érvényűként, megunhatatlan etalonként, amit a film és a hozzá fűződő múltbéli emlékeim, érzelmi hátterem egyaránt táplál. Mondanivalója, komolysága ellenére már gyerekfejjel láthattam (persze akkoriban még nem fogtam fel a benne rejlő üzenetet), és mivel édesapám nagy kedvence volt, számtalanszor újranéztem, rajongása pedig átragadt rám. A képi világa éppúgy lenyűgöz, mint az elnyújtott, feszültségteli percek, Charles Bronson játéka és persze Ennio Morricone zenéje. Utóbbi okán természetesen a filmzenealbumot is régóta a polcomon tudhatom (a bővített változat megjelenésével rögtön lecseréltem a klasszikus összeállítású korongot), ám dallamai 2002 nyarán gyakoroltak rám igazán elsöprő hatást: más értelmet nyert a "Once Upon a Time in the West" című koncerttétel, miután varázslatos körülmények között, a szegedi Dóm téren, a csillagos ég alatt volt szerencsém hallani a Maestro vezényletével – természetesen későbbi hangversenyein is ez okozta számomra a legnagyobb katarzist. A Volt egyszer egy vadnyugat tehát nem azért vált fontossá, megkerülhetetlenné a szememben, mert megreformálta a műfajt, vagy mert világszerte kedvelik, s így – pláne filmzenebarátként – kötelező lenne szeretnem, hanem azért, mert valahányszor látom a filmet, illetve hallgatom a score-t, olyan fontos emlékeket, mély érzéseket ébreszt bennem, amilyenekre az általam legnagyobb becsben tartott muzsikák közül is csak kevés képes.


A vadnyugaton játszódó mozik aranykora a hatvanas évek folyamán kezdett lezárulni, az anno a szandálos filmekhez hasonlóan aranytojást tojó tyúknak számító zsánernek azonban sikerült igen hatásosan és emlékezetesen elbúcsúzni a fősodortól, ami nagyrészt A hét mesterlövésznek, a Dollár-trilógiának, A vadnyugat hőskorának és a Volt egyszer egy vadnyugatnak köszönhető. Ezek történetük, szereplőik, rendezésük, képi világuk és zenéjük tekintetében egyaránt megkoronázták az egykoron nagy népszerűségnek örvendő műfajt, és bár velük egyetemben rengeteg westernt tűztek műsorra a mozik (évente átlagban húsz-harminc darabot), fénykoruk általuk részesülhetett méltó lezárásban.

Leone a Dollár-filmeket követően nem kívánt többet forgatni ebben a témában, a Paramount illetékeseinek azonban a nagy költségvetés belebegtetésével és Henry Fonda szerződtetésével sikerült meggyőznie a direktort arról, hogy újból ilyenbe vágja a fejszéjét. Gyakorta megesik, hogy a végeredmény ilyenkor erőltetettséget, izzadságszagot sugall, de nem itt: minden egyes percben Leone filmművészet iránti elkötelezettsége és vérbeli profizmusa érhető tetten. A képi világ és a nyelvezet hasonlít ugyan a rendező korábbi filmjeire, de számtalan újítás figyelhető meg benne, melyek közül a legfontosabbnak az epika térnyerése számít, illetőleg az, hogy a történet központi szereplői között nő is található.


A Volt egyszer egy vadnyugatot nemcsak emblematikus dallamai okán szokás kiemelni, hanem a nyitójelenet hatásfokozásához használt effektek miatt is. Morricone az első percekben nem a szimfonikusok játékára, hanem olyan hangokra támaszkodva törekedett növelni a feszültséget, mint a szélkerék nyikorgása, a vízcseppek kopogása, a légy zümmögése, a vonat érkezése és indulása, a cipőkopogás, a csoszogás vagy a telegráf kattogása. És bár ez a fajta megoldás nem idegen a filmesek körében, ahhoz elég ritka, hogy feltűnjön, emlékezetessé váljon, pláne, ha az ilyen profin van megvalósítva – a mainstream vonal gyakorta emlegetett alkotásának Alfred Hitchcock Madarakja tekinthető, ahol teljes egészében száműzték a zenét. Hasonló megoldásokkal került előrevetítésre Frank (Fonda) és bandájának – a vasút tervezett nyomvonalának útjában álló – McBainéken történő rajtaütése, csak itt a hirtelen elnémuló, majd visszatérő tücsökciripelés, az italtöltéssel, pakolással járó zajok, valamint a felreppenő madarak szárnycsapásainak felerősítésével táncolnak az idegeinken az alkotók.

A nemzetközi színtéren a premiert követően megosztó sikert arató, évtizedekkel később viszont kultikussá emelkedő mozi prológusánál a szerző tizenegy percig hagyatkozott a környezeti zajokra, Bronson felbukkanásával azonban a dallamokra helyezte át a hangsúlyt. A score a klasszikus értelemben vett főcímzene elhagyása által a méltán híres szájharmonika-témával rántja be a nézőt a vadnyugat hőskorába – talán nincs is olyan rajongó, aki ne próbálta volna eljátszani ezt, ha harmonika közelébe került. Morricone már A Jó, a Rossz és a Csúf esetében is bevetette ezt az instrumentumot (s ahogyan akkor, úgy most is Franco De Gemini szólaltatta meg), ám itt nem a zenekari játékot színesítette vele, hanem kiemelt szerepben részesítette. Nem is lehetett volna ennél tökéletesebb hangszerválasztás a bosszúéhes, szótlan, magányos idegen számára, hiszen kis mérete miatt mindig magánál tarthatta, és bárhol, bármikor megszólaltathatta – Bronson karakteréhez éppoly sokat tett hozzá ezzel Morricone, mint Steven Spielberg cápájához John Williams. Ez korábbi vadnyugati témájú mozik kapcsán is felbukkant (mások mellett Dimitri Tiomkin a Rio Bravónál és a Délidőnél, Roy Webb a Badmen of Tombstone-nál, Jerry Goldsmith pedig a Stagecoachnál alkalmazta), ám itt vált igazán emblematikussá, s lett a műfaj elengedhetetlen eleme az ördögszekérrel, pisztolypárbajokkal, indiánokkal és bárjelenetekkel egyetemben. A Bronson által megformált Harmonika témája a "Harmonicá"-ban önálló lábon állva hallható, amit aztán a szerző feszült vonós- és gitárjátékkal ötvöz. Hasonló építkezés figyelhető meg a "Man with a Harmonicá"-ban, ahol a pergődob és a kórus bevonása emeli új szintre a témát, mely a "Death Rattle"-nél alkalmazott félrefújásokkal a kétségbeesés, halálfélelem tükörképévé válik.


A Volt egyszer egy vadnyugat kísérete meglehetősen témagazdag, mivel Harmonika mellett a többi főszereplőt sem hagyta magára a Maestro. Ezért kaphatott az új élet reményében a nagyvárosi életet vidékire cserélő Jill (Claudia Cardinale) önálló motívumot, mely a főtémával több ízben is összeolvad, könnyedségét pedig hol a pengetős, hol a vonós hangszeren történő előadása biztosítja ("Jill", "A Dimly Lit Room", "Jill's America"). Frank kíméletlensége többnyire határozottan megszólaló elektromos gitár hangjában nyilvánul meg ("As a Judgement", "Harmonica", "Man with a Harmonica"), a "Frank"-ben, a "The Second Tavern"-ben és az "Epilogue"-ban azonban oboa, a "The Man"-ben pedig akusztikus gitár bevonásával pontozódik ellen, s kerül felszínre a karakter elfojtott oldala. A kegyetlenség, a fájdalom és a bosszúvágy mind erőteljes zenei ábrázolással kerülnek felszínre, a negyedik főszereplő, Cheyenne (Jason Robards) esetében azonban szerzőnk nem ezt az irányt követte, hanem egy laza, gondtalan témát vetett papírra, amit lódobogáshoz hasonló ütősritmikára, bendzsóra és füttyszólamra épített fel ("Cheyenne", "The First Tavern", "Farewell to Cheyenne"). A konfliktusok okozója, a félig béna vasútmágnás (Gabriele Ferzetti) kevés alkalommal bukkan fel, ám így is fontos ahhoz, hogy egy vágyódással átitatott dallamsort ("Morton") kapcsoljon hozzá Morricone, mellyel hibátlanul hozza felszínre a szereplő azon vágyát, hogy halála előtt vonaton utazhasson el az Atlantitól a Csendes-óceánig.

Ezek alapjai már a forgatókönyv ismeretében megszülettek, egy kisebb zenekar közreműködésével pedig fel is vették őket, hogy a forgatás során inspirálhassák velük az alakításokat. Leone és Morricone projektjeinél megszokott volt ez a fajta munkastílus, azonban akadt, aki nem feltétlenül rajongott ezért. "Néhány színésznek ez a módszer nem tetszett, meglepődtek a saját témájukon, úgy érezték, hogy kizökkennek. Szerintem viszont nagyon fontos, hogy a zene a forgatás során fenntartson egy légkört. Mindig úgy éreztem, a muzsika kifejezőbb, mint egy párbeszéd. Nemegyszer mondtam is, hogy a legjobb forgatókönyvíró Ennio Morricone, mert sokszor jobban át tudta adni zenével, egy témával vagy a hangszereléssel a mondanivalót, mint a színészek a beszéddel" – nyilatkozta Leone. Azt, hogy a direktor számára mennyire kulcsfontosságú a score, nemcsak szavai, hanem tettei is tükrözték: Morricone Leone és Bernardo Bertolucci eredeti forgatókönyvére kezdett komponálni, időközben azonban a filmes Sergio Donati közreműködésével változtatott rajta, ugyanakkor a forgatást ennek ellenére több ízben is az addigra elkészült zenének megfelelően alakította, a meglévő partitúrák szerint vette fel a jeleneteket.


Morricone a szereplők kapcsolatbalépéseinek megfelelően variálta a karaktertémákat, így nemcsak egy összetett kíséret született meg, hanem emlékezetes motívumok emlékezetes variációi is. Minderre pedig a koronát a bevezetőben és Jill kapcsán érintőlegesen már említett főcímzene teszi fel, amelyet méltán nevezhetünk a vadnyugat himnuszának. A Maestro koncertrepertoárjának is szerves részét képező "Once Upon a Time in the West" éppoly gyönyörű, mint amennyire szívbemarkoló, méltán vált világhírűvé. A vokálért a számos egyéb Morricone-műnél közreműködő Edda Dell'Orso felelt, akinek ugyan betéve ismertem már az énekét addigra, mire élőben hallhattam ezt a tételt, mégis teljesen ledöbbentem Susanna Rigacci előadásától – a mai napig a legmeghatározóbb koncertélményeim egyikeként gondolok arra a szegedi estére. E hátborzongatóan csodálatos téma olyan trackekben csendül még fel, mint a "Jill", a "Jill's America" és a "Finale".

A komponista nemcsak az emlékezetes dallamok világában mozgott előszeretettel, hanem a kísérletezős, kortárs oldalon is. A nem feltétlenül konzervatív megoldások a Volt egyszer egy vadnyugat esetében olyan tételekben érhetők tetten, mint a random zenekari előadást sugalló "The Transgression", illetőleg a krimikre, thrillerekre jellemző megoldásokkal operáló "The Third Tavern".

"Nem tudtam, hogy gyökeresen átalakítom majd a westernek zenei világát" – nyilatkozta Morricone, aki a Volt egyszer egy vadnyugathoz nem egy score-t írt, hanem kulturális értéket teremtett. Muzsikájának hatása a zenei világra megkérdőjelezhetetlen, melyet az is remekül alátámaszt, hogy feldolgozások és utalások garmadája született már olyanok tolmácsolásában, mint például Bruce Springsteen, a Muse vagy az Apollo 440. Népszerűsége okán ezek mellett természetesen filmekből is visszaköszönnek dallamai: az "As a Judgment"-et például A Sárkány útjában Chuck Norris karakterének témájaként használták fel, a "Man with a Harmonica" pedig olyan alkotásokban bukkant már fel, mint az Ami sok, az sokk, Az U.N.C.L.E. embere, a Maffiózók és a Miami helyszínelők sorozatok, áthangszerelve pedig Hans Zimmer is megidézte A Karib-tenger kalózai: A világ végénben.


E kíséret a popkultúra részévé vált, filmzenealbuma több mint tízmillió példányban kelt el, mely mennyiség folyamatosan növekszik, hiszen népszerűsége öt évtized elteltével is töretlen. Esetemben a bevezetőben leírt okok miatt vonult be a halhatatlan filmzenék panoptikumába, és bár sok művét kedvelem Ennio Morriconénak, említésekor mindig a Volt egyszer egy vadnyugat ugrik be először, de lenyűgöző életútjának mérföldköve mögött szorosan ott van Az óceánjáró zongorista legendája, a komponista személyes kedvencei közé tartozó A misszió, illetve a szintén gyerekkori tévés élményeim között nyilván tartott A profi és A polip score-ja.