A filmzenetörténelemben sok olyan rendező-zeneszerző párost találunk, akik együttműködéséből egymás után születtek az értékes aláfestések. Steven Spielberg és John Williams kooperálása éppúgy legendás, mint Tim Burtoné Danny Elfmannel, David Lynché Angelo Badalamentivel, Alfred Hitchcocké Bernard Hermann-nel, David Cronenbergé Howard Shore-ral, Kenneth Branagh-é Patrick Doyle-lal vagy Sergio Leonéé Ennio Morriconéval. A néhai Maestro azonban nemcsak Leonéval alkotott rendkívül emlékezetes műveket, hanem Giuseppe Tornatoréval is, akinek alkotásait tíz alkalommal látta el hangjegyeivel. Az Oscar-díjas Tornatore munkái évtizedek óta viszik szét a világba az olasz mozi hírnevét. Neki köszönhetően vált sokak számára mindörökre eggyé Philippe Noiret egy kisfiúval összebarátkozó, a nagybetűs mozi szeretetét neki átadni próbáló mozigépész figurájával (Cinema Paradiso), az ő kedvéért vívott feszült pszichológiai csatát Roman Polanski és Gérard Depardieu (Puszta formalitás), no meg az ő révén láthattuk Monica Bellucci tündöklését és bukását (Maléna). Továbbá neki köszönhetjük Az óceánjáró zongorista legendáját is, mely a mintegy három évtizeden át, Morricone haláláig együtt dolgozó és barátságot ápoló páros egyik legkiemelkedőbb alkotása.


A történet egy hajón játszódik, melynek fűtője egy zongorára helyezett, magára hagyott csecsemőre bukkan a fedélzeten. A férfi magával viszi őt a hajó mélyére, és mivel attól tart, hogy kitoloncolnák az országból, sosem viszi ki a szárazföldre, inkább a nevelőapjává válva óvja a fiút, akit megtalálása évének apropóján egyszerűen csak 1900-nak nevez el. A hivatalosan meg sem született kisfiú különös képességről tesz tanúbizonyságot: bár sosem tanulta, mégis úgy zongorázik, mint azt előtte még senki más nem tette, így felnőttként (Tim Roth alakításában) a hajó zenekarának egyik tagjává válik. Bár a Virginia számtalanszor megteszi ugyanazt az utat Európa és Amerika partjai között, így rengetegszer kiköt, a férfi számára a szárazföld túl idegen ahhoz, hogy a fedélzetet elhagyja. Történetét zenekari társa, egy trombitás (Pruitt Taylor Vince) meséli el, aki barátjának mondhatta magát, és aki a végsőkig kitartott mellette, hogy megpróbálja megmenteni 1900 – a hajó sorsának bevégeztével lezárásra ítéltetett – életét…

A korábban leginkább csak kétes egzisztenciájú alakokat megszemélyesítő, ám most a nézői szimpátiát az első perctől fogva elnyerő Tim Rothnak lehetősége nyílt megformálni egy érzékeny tehetséget, az általában fegyenceket és különböző veszélyes alakokat játszó Pruitt Taylor Vince pedig a végtelenül jóindulatú barát szerepét hozza, jól szemléltetve a külső és a belső tulajdonságok esetenkénti éles kontrasztját. Nem szabad megfeledkezni Koltai Lajos operatőr fantasztikus munkájáról sem, akinek káprázatos kameramozgásai is feledhetetlenné teszik a mozi mágikus korának hangulatát megidéző alkotást, mely első percétől az utolsóig az érzelmek csapdájába ejti nézőjét.


Tornatore ezúttal irodalmi alaphoz nyúlt: Alessandro Baricco Novecento című, mindössze hetvenoldalas, hazánkban is megjelent, monológ formájú kisregényéből forgatta le filmjét. Magyarországon nemcsak mozgóképként, hanem színdarab formájában is találkozhattunk vele: 2005 februárjától bő egy éven át játszotta az Örkény Színház Csuja Imre közreműködésével, aki aztán az írás hangoskönyv változatát is felolvasta, ráadásul a film szinkronjában is közreműködött Vince hangjaként (a címszereplőt Mácsai Pál magyarosította). A sok más országhoz hasonlóan hazánkban is egy vágott, 120 perces verzióban bemutatott, de rendezői változatában 168 perces Az óceánjáró zongorista legendája nagy sikert aratott a nézők körében, Tornatore legnagyobb megbecsülésnek örvendő filmjei közé került.

A premier évében hetvenedik életévét betöltő Ennio Morricone több mint félezer filmből álló pályája utolsó szakaszához érve nem is kaphatott volna testhezállóbb, afféle jutalomjátékkal felérő lehetőséget, mint hogy egy olyan produkcióhoz komponáljon aláfestést, mely a zenét minden más egyébbel egyenrangú szereplővé teszi a cselekményben, a muzsika szeretetét ennyire központi témaként kezeli. Már az első közös munkájuknál, az 1988-as Cinema Paradisónál bebizonyosodott, hogy Tornatore filmjei mennyivel kevesebbek lennének Morricone dallamai nélkül, de a zeneszerző karrierjének is igen emlékezetes score-jai fűződnek a Tornatore-projektekhez. A közös pályából jól látható, hogy milyen mértékben inspirálták kölcsönösen egymást: a zeneszerző a tehetségéhez méltó képeket láthatott el zenével, a rendező viszont hálát adhatott érte, hogy akadt valaki, aki a zene nyelvének segítségével tette teljessé mindazt, amire a szavak és a képek még együttesen is kevesek lettek volna.


Morricone tehetsége már az egy rövid intrónak beillő „1900’s Theme”-ben megcsillan, ahol alig másfél percben mutatja meg a szimfonikus zenekar segítségével, mennyi érzelmet bele lehet vinni még e csekély időtartamba is. A „The Legend of the Pianist”-ban, a lemez leghosszabb, nyolcpercnyi hosszú zenei utazásában a Maestro egyfajta előzetest nyújt a továbbiakból: az érzékeny, hárfás kezdés után szordínó segítségével lefojtott hangzású trombita kiált bele a csöndbe, és némi vibrálás után fokozatosan belép a szenzációs motívumsorokat játszó teljes zenekar. A monumentális téma egyaránt jól érzékelteti a robusztus hajó méltóságteljes siklását a vízen, a szabadság és a zene szeretetét, ugyanakkor felszabadultságot is tükröz. Mivel más esetben egy ilyen grandiózus tétel az album legvégére kerülne tulajdonképpeni összefoglalóként, hihetnénk, hogy a varázslat már az elején véget ér, ám erről nincs szó – a művésznek maradt még elég meglepetés a tarsolyában. Az élmény egy pillanatra sem törik meg, végig szép, számos helyen katartikus pillanatok sorával találkozunk. Habár az előbbi nyolc perc részletei nem egy helyen tűnnek újra fel, de mindig másképp: az „I Can and Then”-ben például vészjóslóan, a „Ships and Snow”-ban nagyívűen játssza a zenekar, a „Child”-ban jelentősen elkanyarodva egy könnyed irányba, a „Before the End”-ben és a „Silent Goodbye”-ban a klasszikus aranykori, melankolikus filmmuzsikák legszebb hagyományait felidézve, a „Playing Love”-ban pedig a valaha írt legszebb szerelmi témák egyikévé alakul.

„Ha nem tudja, mit játszik, akkor az jazz!” – hangzik el a filmben, e műfaj pedig a zenei anyagot is átszövi. A huszadik század elején járunk, egy új korszak kezdete ez, amikor is a jazz elindult világhódító útjára, majd az egyik legsokszínűbb és -megosztóbb műfajjá vált. Kitalálói között szokás Jerry Roll Mortont emlegetni, akit a film egy frappáns fordulattal be is emel a cseleménybe: 1900 vele vív zongorapárbajt, mely az egyik fél teljes erkölcsi megsemmisülésével ér véget. A „csata” során elhangzó több zenemű között Morton egyik szerzeménye is megtalálható: a „The Crave” egy lendületes zongoramű, amely jól szemlélteti, hogy szerzőjét miért tekintették anno műfajteremtőnek. Az eredeti felvétel kölcsönzése helyett a film számára a szerzeményt Amedeo Tommasi játszotta fel, aki több más tételben is közreműködik, például a játékos, bárhangulatú „Danny's Blues”-ban, vagy a big bandes nyitányú, döbbenetesen gyors zongorajátékú „1900's Madness #1”-ban, illetve kettes számmal ellátott folytatásában.


Egy másik zongorista is fontos szerephez jut a műben: a komolyzenei körökben nagy megbecsülésnek örvendő Gilda Buttá. Morricone is szívesen turnézott vele, koncertjein éppúgy megcsodálhattuk a zongoraművész lendületes játékát, mint a 2003-as Arena Concerto című DVD-n. Buttá több felvételben is közreműködik, mint például a briliáns ötletet megvalósító, azaz elmélázva félreütött zongorabillentyűk hatását sugalló „The Crisis”-ben is, amely ezzel a kissé disszonáns megoldással jól adja át egy gondolataiba merült, mégis játszó zenész érzéseit (a „Second Crisis”-ben pedig nagyzenekari újrája hallható). Vagy említhetném a főtéma különleges, zongorás-harmonikás variációját, a Debussyt idéző „Nocturne with No Moon”-t, a beszédes címmel rendelkező "A Mozart Reincarnated"-et, esetleg a „Study for Three Hands”-et, amely új megvilágításba helyezi a gyors zongorajáték fogalmát. A lemezt egy kiváló betétdal zárja, mely szerencsére beleillik a melankolikus hangulatba: Morricone főtémája alapján Roger Waters, a Pink Floyd alapító tagja írt egy dalt, amelyet ő maga énekel el, miközben a légies, éteri hangvétel közepén felcsendül Edward Van Halen szolid gitárszólója is.

A Sony több országban is kiadta az adott nyelven a lemezt, más-más borítóval ellátva. A német verzió hatásvadász, a félresikerült moziplakátból átemelt címlapképe valamiféle intrikus kosztümös drámát sugall, míg az olaszé a film egyik kifejező, ám nem éppen legjellemzőbb pontját emelte előtérbe. Igazán színvonalas borító készült viszont az angol nyelvű kiadványhoz a hivatalos plakát felhasználásával (ez az album található meg a Spotify-on is), az esztétikum ezúttal azonban nem minden. A film eredeti hossza 160 perc, hazánkban és számos más országban viszont a kétórás, vágott verzió került bemutatásra, és a különbség a CD-k közt is érzékelhető: a nehezen beszerezhető olasz soundtrackre bő húsz perccel több muzsika került föl. Az aláfestés ennek ellenére még így is majdnem kerek egésznek hat, leszámítva azt, hogy a film egyik legerősebb jelenetében szóló keringő (Amedeo Tommasi szerzeménye, a „Magic Waltz”), amelyet a hánykolódó hajón zongorával ide-oda guruló 1900 játszik, csak az olasz albumon szerepel.


A trackek nem a filmbeli kronológia szerint kerültek fel a nemzetközi kiadványra, de e tény felett most nyugodtan szemet hunyhatunk. Már csak azért is, mert jelen esetben a soundtrackre nemcsak úgy tudunk tekinteni, mint egy lehetőségnek a film pillanatainak és hangulatának felidézésére, hiszen önmagában, a jelenetek ismerete nélkül is élményszámba megy a hallgatása. Számtalanszor írtuk már, hogy egy adott score minden filmzenerajongó számára kötelező darab, és ez Az óceánjáró zongorista legendája aláfestésére is igaz. Még ha a jazzes darabok ki is lógnak a szimfonikus zenekaros képből, Ennio Morricone Golden Globe-szobrot is eredményező csodálatos művének a legnagyobb klasszikusok közt a helye. Azok között, melyeket időről időre elővesz az ember, hogy sokadjára meghallgatva is ugyanúgy hasson rá, mint ahogy azt a legelső alkalommal tette.