Ennio Morricone. Talán nincs is olyan hely a Földön, ahol nevének hallatán ne tudna valaki legalább egy filmet említeni tőle. Az olasz származású szerző szó szerint római lakásából hódította meg a világot, s miután nevet szerzett magának, megtehette volna, hogy új szintre lépvén az Egyesült Államokba helyezze át székhelyét, ám még honfitársa, Dino De Laurentiis producer invitálására sem állt kötélnek: az olasz főváros, valamint családja közelsége mindvégig szent és sérthetetlen volt számára. A sokoldalú művész hihetetlen mennyiségű alkotáshoz készített aláfestést, melyek mellett számos komolyzenei darab, kantáta, opera, induló, himnusz és oratórium köthető hozzá. A Maestro tehát minden műfajban képviseltette magát, s nemcsak a jól bevált megoldásokat használta előszeretettel, hanem szívesen kísérletezett, mutatott új irányt, reformtörekvései közül pedig kétségkívül a westernmozik terén kidolgozott technikája, stílusa vált a legemblematikusabbá.


A visszahúzódóan élő, önmagával és környezetével szemben egyaránt szigorú, családcentrikus művész 1928 novemberében látta meg a napvilágot Rómában. Míg édesanyja, Libera Ridolfi szövőnő, addig apja, Mario Morricone elismert trombitaművész volt, akitől zenei vénáját is örökölte – holott gyerekként még nem zenész, hanem inkább orvos, tinédzserkorában pedig sakkozó szeretett volna lenni. Négy testvére közül az egyiket fiatalon elveszítette, s az, hogy nagycsaládban nevelkedett, felnőttkorát is meghatározta: feleségével, Maria Traviával négy gyermekük született, akik közül kettő apjuk tevékenysége által inspirált pályát választott: Giovanni rendező, Andrea pedig zeneszerző lett.

Morriconét édesapja kezdte terelgetni a zenei pálya felé: bevallása szerint azt mondta neki, hogy ha ő el tudja tartani a családot a trombitálással, akkor mire felnő, neki is sikerülni fog ugyanez. A rezes hangszerhasználat fortélyai mellett zongoraleckéket is kapott tőle, illetőleg a kottaírást és -olvasást is megtanította neki, s ezek mindegyikére olyan fogékonnyá vált, hogy hatéves korára már ismert zenék partitúráit bontotta szét, majd rakta össze újra, immáron saját elképzelése szerint. Egyre nyitottabbá kezdett válni a komponálás iránt (holott a szolfézzsel eleinte hadilábon állt), ám mivel e ténykedését nem minden tanára nézte jó szemmel, addig-addig leplezte, mígnem tízéves korában úgy döntött, a lebukás elkerülése érdekében inkább kidobja addigi műveit – ezért van, hogy nem maradtak fenn a korai munkái.

Mire tizenkét évesen a National Academy of Saint Cecilia tanulója lett, több hangszeren játszott, s nemcsak addigi, hanem a konzervatóriumi oktatóit is képes volt lenyűgözni tehetségével, szorgalmával – a négyéves összhangzattant hat hónap alatt teljesítette. Ám nemcsak rátermettsége, eltökéltsége miatt lógott ki diáktársai közül, hanem azért is, mert trombitaszakos hallgatóként komponistának készült, ami éppúgy foglalkoztatta, ahogyan a kórusművek és a hangszerelés rejtelmei. Iskolaévei alatt turnézott az Opera zenekarával, illetve klubokban zenélt, s ezzel diplomája megszerzését követően sem hagyott fel. A második világháborút követően jazzbandákban játszott (többször megesett, hogy apját helyettesítve lépett fel), színházaknak dolgozott zenei rendezőként, illetve szerzőként, mindezeken túl pedig számos olasz sláger (mint Mina „Se telefonando”-ja vagy az „Ogni volta” Paul Ankától) hangszerelését is neki köszönhetjük. Utóbbi feladatot kizárólag azért vállalta, hogy anyagilag támogathassa családját, így ezt egészen addig titkolta is szülei elől, amíg a sikerek okán a hangszerelő Morricone híresebbé nem vált a zeneszerzőnél. Az ötvenes-hatvanas évek folyamán számos olasz előadóművész dalának kíséretét szállította, de filmzeneszerzői karrierjének felfutását követően is volt példa arra, hogy eleget tett az ilyen irányú megkereséseknek: mások mellett a Pet Shop Boys, Demis Roussos, Zucchero, k.d. lang és Sting is hozzá fordult egy-egy dalával.

Amellett, hogy színházaknak dolgozott, kamara- és hangversenydarabokat, valamint kórusműveket írt (melyek közül a „Concerto per orchestrá”-t egykori zenetanárának, Goffredo Petrassinek ajánlotta), 1953-ban eleget tett Gorni Kramer és Lelio Luttazzi felkérésének, akik rádióműsorukhoz kértek tőle amerikai stílusú dalokat. Ezt követően egyre többször találták meg rádiójátékokkal, s így olyan ismert olasz filmzeneszerzőknek dolgozhatott a keze alá, mint Armando Trovajoli (Egy különleges nap), Alessandro Cicognini (A sorompók lezárulnak) és Carlo Savina (Az édes élet). 1958-ban leszerződött az olasz közszolgálati adóhoz, a RAI-hoz, ahol aznap kiderült számára, hogy nem dolgozhat majd saját szerzeményekkel, így gyakorlatilag egyetlen napot töltött el a társaságnál, s onnan rögvest az RCA Records irodájáig vezetett az útja, ahol zenei rendezővé vált. Innentől kezdve talált nyitott kapukat a mozgóképek világa felé, ám az első lépéseket meglehetősen rögös talajon kellett megtennie. Karmesterként és hangszerelőként kezdett dolgozni ismertebb olasz filmzeneszerzők oldalán, első önálló megbízását pedig a Herkules című kalandfilm jelentette, ám művét végül Enzo Masetti dallamaira cserélték, a producer ugyanis nem szeretett volna számára ismeretlen nevű komponistával dolgozni. Morricone akkori ismertségére az is károsan hatott, hogy nemcsak saját nevén, hanem Don Savióként és Leo Nicholsként is megfordult a stúdióknál, álneveitől azonban csak a hatvanas évek közepére sikerült teljes mértékben megszabadulnia.

A félresiklott Herkules-projekt miatt első megbízatásának az 1961-es Il federale című vígjáték tekinthető, néhány kisebb volumenű projektet követően (melyek közül hazánkba csak a Mauro Morassi és Dino Risi rendezte Siker jutott el) pedig két olyan rendezővel hozta össze a sors, akik fontos pilléreivé váltak munkásságának. Az egyik Bernardo Bertolucci, akivel a Forradalom előtt, az Egy nevetséges ember tragédiája, a Partner, A Hold és a Huszadik század apropójából működött együtt, a másik pedig Sergio Leone volt, akivel miután a Dollár-trilógiával és a Volt egyszer egy vadnyugattal megreformálták a western műfajt, a Volt egyszer egy Amerikával és az Egy marék dinamittal bizonyítottak újfent (ráadásul, ahogyan arra első munkamegbeszélésük során fény derült, általános iskolásként egy évig osztálytársak is voltak). Sokan úgy tartják, hogy Morricone legjobb szerzeményei Bertolucci, Leone és Giuseppe Tornatore filmjeihez íródtak, a művész azonban másként látta: szerinte írt jobb zenéket is, de mivel ők voltak azok a rendezők, akik kellő teret biztosítottak dallamainak, kihozhatta belőlük a maximumot, s ezáltal jobban megérinthette a közönséget. Tornatoréval kialakított munkakapcsolatának legfőbb állomásai a Maléna, a Cinema Paradiso, a Senki többet, Az óceánjáró zongorista legendája, Az ismeretlen és a Puszta formalitás voltak, de kollaborációjuk magyar szempontból is fontos volt, hiszen a Maléna és Az óceánjáró zongorista legendája hozta össze őt Koltai Lajossal, aki ezeknél még operatőrként volt jelen, a Kertész Imre azonos című kötetén alapuló Sorstalanság apropóján azonban már rendezőként fordulhatott hozzá bizalommal.

A Forradalom előtt és az Egy maréknyi dollárért sikereit követően Morricone a legfoglalkoztatottabb filmzeneszerzők egyikévé vált, és a vadnyugati alkotások reformereként kezdték emlegetni. „Amikor az ember dolgozik, nem gondol arra, hogy most megreformál valamit. Akkor csak az lebegett előttem, hogy be kell fejeznem a feladatomat. Ezt próbálom elérni, és ha sikerül, akkor nagyon boldog vagyok” – nyilatkozta ezzel kapcsolatban. A rivaldafény eredményeként évente tíz-tizenöt filmet bíztak rá, melyekből a már említetteken túl olyanok kerültek ki, mint Az algíriai csata, az OK Connery, a Boszorkányok, A lány és a tábornok vagy A sérthetetlenek. Kísérletező, új utak felé nyitó oldala már ekkor érződött score-jain, ilyen irányú törekvéseinek azonban nemcsak a mozgóképek biztosítottak teret, hanem a Gruppo di Improvvisazione Nuova Consonanzra keresztelt társulat is, melyhez 1964-ben csatlakozott, majd tizenhat évig, a Franco Evangelisti halálával bekövetkezett feloszlásig részese volt. E csapat törzstagjainak Morricone mellett Evangelisti és Egisto Macchi számítottak, ám hosszabb-rövidebb időre mások is csatlakoztak, s amellett, hogy tizenegy önálló lemezt hoztak tető alá, a tagok olyan alkotásokban dolgoztak össze Morriconéval, mint az Egy nyugodt vidéki helyecske vagy a Hideglelős rettegés.

A komponista a hatvanas évek közepétől vált keresett szerzővé, s bár közismert vele kapcsolatban, hogy némely filmzenéje már a forgatás előtt megszületett, így a színészek, illetve a vágók az ő ritmusára dolgozhattak, nem mindig alkothatott ilyen kiváltságos keretek között. „Már jó ideje egy hónapot kérek egy-egy filmzene megírására, de abban az időszakban még a jelentősebb filmekhez is egy hét, maximum tíz nap alatt írtam zenét” – emlékezett vissza életrajzi könyvében, az In His Own Words-ben. Mindig küzdött azért, hogy a score-t ne harmadik keréknek, szükséges rossznak tartsák a filmiparban, hanem időben gondoljanak rá, és hagyjanak teret ahhoz, hogy a dallamok elérjék céljaikat, kellő mértékben húzhassák alá a látottakat, ám erre gyakran még neki sem volt lehetősége (ezzel párhuzamosan a konzervatóriumokkal is hadban állt annak érdekében, hogy a filmzenét önálló ágként ismerjék el, és emeljék be tanrendjükbe). A legjobb példa erre talán A profi, melynek „Chi Mai” című tételét sokan ismerik, szeretik, számos rádió repertoárjában a mai napig szerepel, ugyanakkor eredetileg nem ehhez, hanem az 1971-es Maddalenához született, de az alkotók annyira beleszerettek a kompozícióba, hogy végül Morricone ide szánt tételeinek csupán a töredékét használták fel, a film összes jellegzetes pontjához pedig ezt az adaptációt emelték be. S ha már francia filmek: az iménti Jean-Paul Belmondo-mozi mellett olyan francia sikerek alatt is az ő dallamai csendülnek fel, mint például a Félelem a város felett vagy az Őrült nők ketrece.

Morricone természetesen idővel a hollywoodi alkotók figyelmét is felkeltette. Első tengerentúli munkáinak egyike a De Laurentiis által producerelt A Bibliához kapcsolódik, melyhez negyedórányi score-t készített. A filmipar fellegvára azonban akármennyire is csalogatta őt, elveit, szokásait nem adta fel, így csak azokkal tudott együtt dolgozni, akik tudomásul vették, hogy nem szívesen mozdul ki Rómából, és híján van az angol nyelv ismeretének. A Bibliához képest szélesebb körben vált ismertté a Don Siegel rendezésében, valamint Clint Eastwood és Shirley MacLaine főszereplésével készült Két öszvér Sara nővérnek, az amerikai munkák azonban csak a hetvenes évek derekától lendültek be igazán (The 'Human' Factor, Mennyei napok, Vörös Szonja, A dolog), Az ördögűző 2. – Az eretnekig pedig végig otthon dolgozhatott, ám e horror zenei felvételei az Egyesült Államokban folytak. Miután az álomgyári felkérései egyre csak szaporodtak, De Laurentiis egy villát ajánlott fel számára Hollywoodban, ám ezt nem vette komolyan, mert bár több alkalommal is dolgozott vele, alapvetően nem tartotta hiteles embernek. Számtalanszor esett meg vele, hogy a producer megkereste egy-egy projekttel, majd különösebb magyarázat és visszajelzés nélkül másnak adta (ilyen volt egyebek mellett a David Lynch-féle Dűne is, amelynek score-ját végül a Totóra bízták), ami bár Hollywoodban bevett szokás, ő nem ehhez a bánásmódhoz szokott, nem ezt várta el kollaborátoraitól.

A tengerentúli produkciók vonatkozásában akkor következett be nagy törés nála, amikor kiderült, hogy A misszió score-jával nem nyert Oscart. „Meggyőződésem volt, hogy én nyerem meg az Oscar-díjat. Nekem kellett volna megkapnom, különösen, ha azt nézzük, hogy abban az évben a Jazz Párizsban aláfestése nyert, melyet bár Herbie Hancock jegyez, ám nem önálló műként, hanem adaptációként. Így nem lehet összehasonlítani az enyémmel” – nyilatkozta a szerző, akinek aláfestése bár nem vívta ki ezt az érdemet, a közönség és a szakma berkein belül egyaránt hatalmas népszerűségre tett szert. Sértődöttségén szerencsére hamar felülkerekedett, és leszerződött Brian De Palma Aki legyőzte Al Caponétjához, majd olyan további filmeket készített a direktorral, mint A háború áldozatai és A Mars-mentőakció. De Palma mellett Roman Polanski (Őrület), Wolfgang Petersen (Célkeresztben), Barry Levinson (Zaklatás, Bugsy) és Oliver Stone (Halálkanyar) is dolgozott vele, s ugyan az így született muzsikák számos elismerésben részesültek, az Amerikai Filmakadémia ítészei csak néhányra figyeltek fel egy-egy nominálás erejéig. 2007-ben azonban ezt felülírta az életműdíj, majd érkezett Quentin Tarantino, aki révén megkoronázhatta gazdag pályafutását. A különc rendező rajongóként számos alkotásához választott tételeket korábbi Morricone-albumokról, az Aljas nyolcas esetében azonban már nem érte be ennyivel: szerződtette a Maestrót, kollaborációjuk pedig meghozta a komponista várva várt Oscar-szobrát A legjobb filmzene kategóriában – ugyanezen évben a hírességek sétányán is leleplezték a nevével fémjelzett csillagot. Egy későbbi interjú alkalmával elárulta, hogy bár pályafutása során többször is elszomorították a Filmakadémia döntései, bárhonnan is származzanak díjai, mindegyiket egyformán becsüli. Az pedig, hogy a 2007-es Oscar-gálán életműdíjjal jutalmazták, filmzene-történelmi szempontból is rendkívül jelentős dolog, őt megelőzően ugyanis csak Alex North részesülhetett ilyenben, s azóta is csak egyetlen komponistával, Lalo Schifrinnel gyarapodott a lista.

Morricone az egyetemes filmzenevilág legnagyobb alakjainak egyike volt, olyanokkal említhető egy lapon, mint Alfred Newman, Bernard Herrman, Dimitri Tiomkin vagy John Williams. A műveit saját maga hangszerelő és vezénylő Maestro mindig fontosnak tartotta, hogy a zene körülvegye őt, s dallamai a lehető legtöbb emberhez jussanak el, örömet okozva ezzel a közönségnek. „Nyilvánvalóan nem lehet bizonyítani az elméletemet, de úgy látom, a zene úgy született, hogy az egyik ősember egy csonttal ütött egy követ, s ezzel egyszerre hozott létre valamit, amit fegyvernek lehet használni, de közben az első ütőhangszert is” – vélekedett a zene eredetével kapcsolatban. A szigorú napirend szerint élő művész semmit sem bízott a véletlenre: éjjeliszekrényén mindig tartott ceruzát és papírt, így ha álmában érte az inspiráció, azonnal feljegyezhette.

Aktuális munkái mellett előszeretettel koncertezett. A kétezres évekig bezárólag ritkán volt így látható (mindössze négyszer lépett színpadra, amiből egy közös est volt Michel Legranddal és Georges Delerue-vel), ám pályafutásának utolsó két évtizedében behozta addigi lemaradását: közel kétszázötven hangversenyt adott világszerte, mert úgy érezte, hogy a közönséggel való közvetlen kapcsolat jótékony hatással van rá. ENSZ-közgyűlésen éppúgy fellépett, mint a világ egyik leghíresebb operaházában, a Teatro alla Scalában, a Tienanmen téren, a milánói dóm előtt, és szerencsére hazánkba is ellátogatott: a Papp László Budapest Sportarénában többször volt telt házas előadása, 2002-ben pedig a szegedi Dóm téren láthattuk őt.

A szerző minden műfajban képviseltette magát, s bár neve a mozifilmek kapcsán ivódott be a popkultúrába, megannyi zenekari mű is fűződik a nevéhez, ám ezeket bizonyos mértékig mindig beárnyékolták filmes sikerei. Komoly- és kamarazenei darabjai, zongoraversenyei, operái mellett komponált színházi előadásokhoz, vezényelt oratóriumot II. János Pál pápának, 2015-ben pedig bemutatta első miséjét, a héttételes „Missa Papae Francisci”-t, melyet Ferenc pápának ajánlott. Utolsó műve szintén egy nem hétköznapi ihletésű darab volt: a „Tante Pietre a Ricordaré”-val a 2018-as genovai hídkatasztrófa áldozatai előtt kívánt tisztelegni.

A muzsika és a család mellett Morriconénak a sakk jelentette a harmadik pillért, rendkívül közel állt a szívéhez. A táblajáték iránt fiatalon kezdett érdeklődni, ám amikor édesapja látta, hogy ez zenei tanulmányainak rovására kezd menni, felszólította, hogy hagyjon fel vele, így ez később hobbi maradt – ám amikor csak lehetősége adódott, leült a tábla elé, s volt, hogy olyan ellenfelekkel találta szembe magát, mint Polgár Judit, Lékó Péter, Borisz Szpaszkij, Anatolij Karpov vagy Garri Kaszparov. A komponista úgy tartotta, a sakk és a zeneszerzés sokban hasonlítanak egymáshoz, és mindkettőnek azonosak az alapjai: a matematika.

Ennio Morricone 2020 nyarán szenvedett combnyaktörést egy szerencsétlen esést követően, s bár hamar orvosi ellátásban részesült, állapota gyorsan gyengült, néhány nappal később pedig elhunyt. A szerző mindig híres volt különcségeiről (például, hogy csak olaszul állt szóba mindenkivel, a lila színről és a tizenhármas számról mindig a balszerencsére asszociált, vagy hogy felcsattant a spagettiwestern kifejezés hallatán), amit a kórházban töltött napjai alatt tovább fokozott azzal, hogy megírta saját nekrológját. A Maestro éppoly hatalmas űrt hagyott maga után, mint amekkora hatással volt a világra életében. Munkássága olyan zenészeket és formációkat inspirált, mint Hans Zimmer, a Metallica, a Radiohead vagy a Muse, muzsikái pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a filmzenéket az átlagközönség is értse, ismerje, dúdolja. Utóbbi eredményével kapcsolatban úgy vélte, azért tudott közel kerülni a nézőkhöz, s adni megannyi telt házas koncertet, mert zenei képzettségének, ismereteinek és tapasztalatának hála, tisztában volt a slágergyanús dallamok titkával, receptjével.