"Frederick Warde szereplésével Shakespeare mesterműve, a III. Richárd király élete és halála" – így szól a hosszadalmas főcímkártya, amely a világ legrégebbi épségben fennmaradt egész estés mozifilmjét nyitja. A címben is feltüntetett színész, Frederick Warde Nagy-Britanniában született, de már húszévesen Amerikában turnézott, ahol a kontinens első számú Shakespeare-színészévé lépett elő. III. Richárd szerepét is több százszor játszotta el, mielőtt rájött, hogyan juthatna el minél több emberhez. Az 1912-ben készített filmmel bejárta az országot, a filmvetítések közben pedig Shakespeare-ről szóló előadásokat tartott, illettve híres monológokat adott elő. Felmerül a kérdés, hogy egy Shakespeare-drámát hogy lehet némafilmen előadni, de a válasz talán nem meglepő: a siker titka a sok feliratkártya.


Warde turnéja után a III. Richárd a kor sok más filmjéhez hasonlóan elveszett, de 1996-ban egy William Buffum nevű filmgyűjtő rálelt egy tökéletes filmkópiára, amit az Amerikai Filmintézetnek adományozott. Ez az ötvenöt perces film így ma a világ legkorábbról fennmaradt egész estés filmje, ami körülbelül nyolc tekercsből áll. Hosszú előkészületek után a filmet csak 2001-ben adták ki DVD-n, mely kiadvány egy tizenhét perces dokumentumfilm mellett egy vadonatúj zenét is tartalmazott, amit nem más szerzett, mint Ennio Morricone.

Carl Davisszel készült interjúnkban a művész arról beszélt, milyen kihívások várnak arra, aki némafilmhez ír zenét. Az egyik legfontosabb részlet, hogy a zenének állandóan szólnia kell, így folyamatosan kell bontani a témákat, egy perc megállásra sincs lehetőség. Míg Davisnek így adott esetben akár öt óra zenét is át kell adnia, Morricone ötvenhat percnyi score-t írt a filmhez, melyet a Sony Classical 1997-ben adott ki lemezen. A CD így négy évvel megelőzte a film hivatalos megjelenését, ami talán válasz arra, miért ez az egyik legritkább Morricone lemez, amiről alig hallani. Jómagam is csak úgy kerültem vele közelebbi kapcsolatba, hogy annak idején összekevertem az 1995-ös Ian McKellen adaptációval, aminek (mint később rájöttem) Trevor Jones írta a zenéjét. A Symphony for Richard III fantázianéven megjelent lemez valójában a film teljes zenei anyagát tartalmazza vágatlanul.


A nyolc tételbe rendezett aláfestés valójában teljesen egy tételt alkot, sehol egy szünet vagy egy csöppnyi szusszanás. A "Prologue" sötét vonósokkal indít, miközben előbb a bal, majd a jobb hangfalakból távoli harsonák szólnak, és egyre közelednek – talán ebből is érezhető, hogy a lemez keverése példaértékű. Ami azonban ezután következik, az egy egyórás zuhanás a modern koncertzenék művészieskedésébe és finomkodásába, várni, amíg felbukkan egy igazán érdemleges ötlet. És a legrosszabb dolog, hogy valahol a tízperces tétel közepén igazi gyöngyszem rejtezik, csak nehéz odáig eljutni.

Milyen részletekre érdemes odafigyelni? Az abszolút csúcspont a "The Journey to London" című tétel első fele, mely egy "Bolero"-szerűen felépített utazó motívum. A középkorra való egyetlen zenei utalás ebben a darabban hangzik el, ahogy a király egyre közelebb érkezik a fővároshoz, korabeli hangszerek egész sora csatlakozik a téma fő vonalához. Ez a hétperces darab az album legragyogóbb pillanata, és ezt szerencsére gyorsan meg lehet találni, mivel a tétel elején kezdődik. Másik említésre méltó momentum egy menetelés, mely az "After the Battle" tétel közepén hallható. Ezek mellett itt-ott találkozhatunk érdekes megoldásokkal (a visszatérő visszhangzó harsonákkal), de sajnos mind nagyon jól elrejtőztek.


Meglehetősen vegyes érzésekkel viseltetek a lemez iránt. Hogy egyszerű hasonlattal magyarázzam el a problémát, tegyük fel, hogy veszek egy csodálatos képet, amit felfüggesztek a szobám falára, majd egy óráig nézem. Bármilyen szép a kép, egy óráig ugyanazt nézni végül kimerítően unalmassá válik, de nincs menekvés előle, hiszen csak egy óra után lehet szabadulni tőle. Valahogy így vagyok a III. Richárd albumával is, ami remekül megírt munka, de a hosszú tételek, a percekig tartó zenekari dörmögések és a folytatólagos zene elvesznek valamennyit az igazán szép fénypontok csillogásából. Már a "The Journey to London" miatt érdemes meghallgatni az albumot, de egy helyben ülve igen nehéz dolog élvezni a vágatlan, üresjáratokkal teli lemezt. Lévén, hogy némafilmről van szó, ugyanazt az élményt kapjuk, hogyha a DVD-t nézzük, hiszen így egyszerre érvényesül a zene a képpel, ráadásul a dialógusoktól és a hangeffektektől se kell félnünk. Így kiadva a III. Richárd zenéje egy érdekes kuriózum egy nagyobb életműben.