A hatvanas évek James Bond-láza során sok külföldi koppintás született. Manapság a Star Wars vagy a Superman török másolatain nevetünk, ám annak idején minden ország kitermelte a maga olcsóbb Bond-utánzatát is. Ebben a "műfajban" az olaszok jeleskedtek a leginkább, a most bemutatásra kerülő film azonban minden mérce szerint bizarr. A terv egyszerű: egy bűnözőcsoport újabb fantasztikus világuralmi tervet dolgoz ki. A másodhegedűs szerepét játszó Thair Beta (Adolfo Celi) azonban likvidálja ellenfeleit, és egy óriásmágnest állít össze, mellyel egyedül hódíthatja meg a világot. Alpok-beli kastélyába húzódik vissza, és onnan hozza működésbe félelmetes fegyverét. Csak hősünk állíthatja meg ezt az elvetemült gonosztevőt.


A hős pedig nem más, mint Neil Connery. Igen, Sean Connery testvéréről van szó. Szerencsére az öcsikének nem kell megerőltetni magát, mivel önmagát játssza... vagyis mégsem. Szerepe szerint ő Dr. Neil Connery, aki három dologban jó: plasztikai sebész, a hipnózis mestere és tud szájról is olvasni. Küldetése során pont erre a három dologra lesz szüksége. Mivel testvére, a kém (vagyis Sean Connery) máshol elfoglalt, főnöke megkeresi Neilt, hogy segítsen az ügy megoldásában. És itt jön a csavar: a filmben a hivatalos Bond-széria szereplői tűnnek fel. Bernard Lee, Lois Maxwell, Adolfo Celi, Daniela Bianchi mind az igazi filmek emlékezetes sztárjai voltak, itt csupán hatalmas összegekért cserébe újra eljátsszák egykori szerepüket. Mindehhez Neil Connery asszisztál, aki a forgatás során a bátyjától ajándékba kapott öltönyöket viseli. Hát igen, ha a nagy sztárok elviszik a költségvetést, mindenhol spórolni kell.

A zenei fronton nem kisebb nevek tevékenykednek, mint Ennio Morricone, illetve Bruno Nicolai, aki a vezénylés mellett kiegészítő zenét is írt barátja filmjeihez. Általában a filmek minősége döntött arról, hogy Morricone mennyire veszi ki a részét a tényleges munkából. Az OK Connery történetét tekintve érthető, hogy itt Morricone elsősorban pár témára és kidolgozásukra helyezte csak a hangsúlyt, míg Nicolai ezeket dolgozta át igazi, filmben használható darabkákra. A zenében Morriconét egyáltalán nem érdekli a Bond-filmek hangzásvilága vagy John Barry munkássága, pár nyilvánvaló Bond-téma megidézést leszámítva ez itt a színtiszta olasz pszichedelika.


A filmet a "Man for Me" című dal nyitja Christy előadásában. A dal arról szól, hogy a címszereplő hihetetlenül szexi, és az énekesnő számára ő a tökéletes férfi. A Neil Conneryről íródott szerelmi himnusz messze áll az összes Bond-daltól, legjelentősebb ismertetőjele az a "ha-ha" kórus, melyet elsősorban Nicolai alkalmazott azokban a még rosszabb kémparódiákban, amiket Morricone már nem vállalt be. A dal több változatban is meghallgatható: a főcímben használt felvétel mellett hallható egy instrumentális, egy alternatív és egy olasz nyelvű változat is. Ez utóbbi felvételére valószínűleg már elfáradt a rézfúvósszekció, ugyanis valamilyen megfontolásból teljesen hamisan játszanak. A dal szerencsére más formában nem tér vissza, az instrumentális aláfestésben ugyanis egyetlen pillanat erejéig sem tűnik fel, mintha teljesen külön íródott volna.
     
A score legfontosabb témája a beszédes "Connery" címet viseli, de meglepő módon kevés köze van a szájról olvasó plasztikai sebészhez. A második track például akkor hallható, amikor először mutatják be a luxuskörülmények között élő Thair Beta jachtját, míg a szintén a színészről elnevezett 14. tétel radioaktív szőnyegeket szövő vak berberek számára készült (figyelem: ez nem kitaláció!). A többi szerzemény két csoportba osztható: egyik felük elektronikus efffektekkel manipuláló zene a hipnózisos jelenetekhez, a másik pedig koktélpartidalokból áll, melyek egy része nem is szerepel a filmben. Különleges fénypont a nyávogásokkal színesített, cirkuszokat idéző "Can Can Delle Amazzoni", valamint a szintén ilyesmikkel tarkított "Gatto Parlante". Ebben a jelenetben Thair Beta tengerészlányai éppen elkötik a hadsereg egyik kamionját, miközben macskákból álló cirkusznak öltöznek be (még egyszer: ez nem kitaláció!).


Összességében a zenének semmi köze a Bond-filmek aláfestéseihez, a célcsoport az olasz pszichedelika kedvelői. A film a páratlan abszurditások miatt azonban igazi ínyencség, és sajnos be kell vallanom, hogy a furcsa muzsika egy része működik a produkcióban. Bár talán nem érdemli meg a fenti pontszámot, a Digitmovies kiadása szokásosan példamutató és számos ínyencséget tartalmaz. A Nicolai gyűjteményében fennmaradt zene mixelése kiváló, és az alternatívák bemutatása szintén dicséretet érdemel. Két apró probléma van a kiadással: az egyik a tisztán olasz nyelvű füzet, amelyről azért szerencsére az utóbbi években kezdenek leszokni. A másik, hogy bár a Digitmovies általában sorrendben prezentálja a zenéket, itt alaposan megkeverték a tételeket, így például a moziban egymást követő "Can Can Delle Amazzoni" és a "Gatto Parlante" közé pár oda nem illő tétel ékelődik. Lehet, hogy van erre egy jó indok, de amíg nem tanulok meg olaszul, a füzetben kínált esetleges magyarázat titok marad előttem.