A tizennyolcadik század Dél-Amerikájában a misszionáriusok különféle törzseken belül igyekeztek hirdetni a kereszténységet. Bár a térítést a Spanyolországból érkezettek kezdték, egy 1750-ben köttetett egyezség eredményeként a spanyolok által felügyelt jezsuita Paraguay egy részét át kellett engedniük a portugáloknak, amiben hét misszió is érintett volt. E folyamat lebonyolítása azonban csupán az ezzel kapcsolatos papírmunka tekintetében volt békésnek mondható, a valóságban ugyanis mindez vérengzésbe torkollott, lévén a helyi guaranik mindkét hódítótól védeni kezdték otthonukat, ellenállásuk tetőpontjaként pedig kirobbant a két évig tartó guarani háború. A Roland Joffé által rendezett alkotásban mindezt a spanyol jezsuita pap, Gabriel atya (Irons) szemszögéből követhetjük figyelemmel, aki az érintett missziók egyikében teljesít szolgálatot. Hozzá csatlakozik a tetteivel kapcsolatban megbocsájtást remélő, s nemrég megtért portugál zsoldos, Mendoza (De Niro) is, és e két férfi nemcsak a béke időszakában, hanem a borzalmak során is egymás mellé áll, hogy az őket befogadó törzzsel együtt szálljanak szembe a hódítókkal.

Ennio Morriconét a film producere, Fernando Ghia kereste meg ezzel a projekttel, aki az 1972-ben forgatott Forza G című akcióvígjáték kapcsán került először munkakapcsolatba a maestróval. Ghia tisztában volt azzal, hogy nehéz fába vágta a fejszéjét, lévén Morricone egy ideje már rendre elzárkózott az angol nyelvű produkcióktól (ezen belül is leginkább a hollywoodiaktól), megelégelte ugyanis, hogy nem értékelték kellően tehetségét, valamint hogy ismertsége ellenére egy-egy ilyen munkáért akkoriban annyit kívántak fizetni neki, mint másodvonalbeli tengerentúli pályatársainak, amit méltóságon alulinak tartott. A producer azonban hajthatatlan volt, így végül elérte, hogy Morricone megnézze filmjét, amit követően az olasz művész azt mondta, hogy nem vállalja el a megbízást, mert túlságosan erőteljesnek érezte a látottakat ahhoz, hogy vele egyenértékű score-t komponáljon. Kettejük további egyeztetései azonban odáig vezettek, hogy sikeresen szerződést kötöttek. Morricone három főpillért határozott meg magának: a jezsuiták zenei világának tükrözését, amit elsősorban a latinul éneklő kórus bevonásával ért el, az eltérő kultúrák érzékeltetését, amihez különféle ütősöket, valamint pánsípot alkalmazott, illetőleg az őslakosok ellen elkövetett borzalmak szimbolizálását, amit zaklatott, helyenként enyhén disszonáns témákkal oldott meg. Ezek, valamint Gabriel atya oboára íródott témája egy igen színes és értékes aláfestést eredményeztek, melyben nyomát sem találni annak – a maestro zenéinek egy részére érvényes – ténynek, miszerint a főtémán kívüli részek már nem fülbemászóak, hanem underscore jellegűek.