Elliot Goldenthalt 2024-ben World Soundtrack életműdíjjal tüntették ki, ugyanezen év októberében pedig megjelent első, filmzenei munkásságán alapuló válogatásalbuma. Ezek apropóján készítettünk interjút az Oscar-díjas komponistával, akit nemcsak aktuális lemezéről, hanem filmes és színházi munkáiról, együttműködéseiről is kérdeztük.




2024-ben megkapta a World Soundtrack Lifetime Achievement Awardot, gratulálunk hozzá! Ezzel az elismeréssel együtt egy album is megjelent Elliot Goldenthal: Music for Film címmel. Hogyan válogatta össze filmográfiájából a szviteket és a tételeket? Mesélne egy kicsit erről a folyamatról?

Dirk Brossé, valamint a World Soundtrack Awards munkatársai kiválasztották a kedvenceiket, és megkérdezték tőlem, hogy melyek lennének megfelelőek. Sajnos a csodálatos szimfonikus zenekaruk mellett nem volt kórusuk, rock-, illetve jazz-zenekaruk. Nem volt előfelvétel sem, nem volt overdub [egy vagy több további rész felvétele a már rögzített előadáshoz – a ford.], nem volt elektronika, csak a szimfonikus akusztikus zenekar. Ez azt jelenti, hogy a munkáim jó harmadát, amely elektronikus zenét, elektromos gitárokat, jazzt, szaxofonokat tartalmaz, nem lehetett felvenni. Így hát a zenekari zenékre koncentráltunk. Maestro Dirk Brosse vezényelt – kiváló karmester. Nagyon szerencsésnek és boldognak éreztem magam, hogy volt idejük felvenni. Igen sok időt, energiát és rengeteg előkészületet fordítottak rá. Határozottan elégedett vagyok a végeredménnyel.


Ez az első Elliot Goldenthal–filmzenei összeállítás. Van még valami, amit szívesen látott volna a lemezen, de nem volt rá lehetőség?

Ó, igen, nagyon is! Például a Michael Collins teljes zenéje, A végső megoldás: Halál maradék muzsikája, a Ha ölni kell, A jó rabló, A gyógyszertári cowboytól A viharig... sok minden. De ami igazán hiányzik, az egy olyan nagy erejű score, mint a Michael Collinsé, azonban a felvételek során nem álltak rendelkezésünkre az ahhoz szükséges feltételek.


Tervez egy újabb összeállítást is – például az Elliot Goldenthal: Music for Film Vol. 2-t?

Ez igen nehéz kérdés, mert ott nincs kórus. De nagyon jó lenne egy album a jazz-zenéimmel és egy másik az elektronikus és gitárzenékkel, mint A viharé. Vagy például a Titus score-jának egyharmada, amely elektronikus muzsika.


Dirk Brossé volt a karmestere A jó rabló vagy a Final Fantasy – A harc szelleme aláfestéseinek, illetve a Trumpet Concerto premierjének. Szintén gyakran dolgozott együtt Jonathan Shefferrel és Stephen Mercurióval is. Milyen előnyeit látja, illetve mennyire tartja fontosnak, hogy olyan művésszel dolgozzon együtt, akit régóta ismer?

Nem, nem tartom feltétlenül fontosnak, mert minden score más és más kihívást jelent. Dirkkel először a Final Fantasy során dolgoztam együtt, az nagyon-nagyon zökkenőmentes, csodálatos együttműködés volt. Nem lehet megmondani, hogy mennyire lesz nehéz vagy könnyű, de persze mindig jó, ha van közös múltunk, még ha ez nem is mindig garancia a sikerre.


Julie Taymor szintén fontos személy az életében, sőt, a legfontosabb. Társa a magánéletben, és társa a színpadon, a filmeknél. Hogyan emlékszik vissza az első találkozásra és együttműködésre vele?

1981-ben találkoztunk, és akkor dolgoztunk együtt először; az első darab, amelyet terveztünk, egy színházi előadás volt a New York-i metróban, elhagyatott metrókocsikban, fények nélkül, eléggé furcsa zenével. Ezt követte később legalább tizenöt-tizenhat különböző színházi produkció, valamint négy-öt film. Tehát a színházban kezdtük, én pedig emellett klasszikus zenével, színházzal, tánccal és filmekkel is foglalkoztam. Julie-val eleinte színházi munkáink voltak, az első nagyjátékfilmje a Titus.


Szeretem azt a filmet.

Nekem is a kedvencem, nagyszerű alkotás, kiváló szereposztással és egy nagyon tehetséges fiatal íróval, William Shakespeare-rel – fiatalember volt, és valószínűleg ez volt az első drámája. Mindig kihívás egy nagyszerű nyelvezetű Shakespeare-darabon dolgozni.


Minden szerkesztőtársamnak van kedvenc zenéje öntől. Az én esetemben az első album a Varése Sarabande által kiadott The Alien Trilogy volt 1996-ban, Cliff Eidelman vezényletével. Ezután megvettem A végső megoldás: Halál hivatalos soundtrackjét, majd érkezett A pusztító, a Ha ölni kell, A gömb lemeze és így tovább. Egyedi stílusa és hangzása van, ami színt visz a filmek világába, és ezt nagyon szeretem. A filmzenék rajongói úgy is nevezik önt, mint „a gondolkodó ember zeneszerzője”.

Nos, ha ez elgondolkodtat, az jó dolog. De nem szeretem különösebben „a gondolkodó ember zeneszerzője” kifejezést, mert tulajdonképpen mindenki gondolkodik. Akkor már sokkal inkább „az ivó ember zeneszerzője” (nevet) [„thinking-drinking” szójáték – a ford.]. Azonban szerintem nem kell gondolkodni ahhoz, hogy élvezd a zenét. Ha észreveszed, hogy volt egy motívum, amelyet intellektuálisan tudsz követni, az egy gyönyörű dolog. De nem feltétlenül szükséges. A zene megérinti a szívedet, zsigeri benyomást tesz rád, és ez sokszor az agyat is magában foglalja.


Az én esetemben például A pusztítóból az „Obligatory Car Chase” és A végső megoldás: Halálból az „Adagio” is megérinti a szívemet, miközben teljesen más zenék. Mesélne nekünk egy kicsit arról az útról, ami a merész stílusához vezetett? Mely zeneszerzők voltak önre nagy hatással?

Nem tudom leírni a stílusomat, ezt meghagyom másoknak, de azt hiszem, rengeteg stiláris hatásnak vagyok kitéve; John Corigliano (a tanárom volt), Krzysztof Penderecki, a klasszikus avantgárd zene, a jazz, a rock, a hip-hop mind nagy hatással volt rám. Nagyon fiatalon, 13-14 évesen részt vehettem a Woodstock Zenei Fesztiválon, szerencsés voltam, napokig hallgattam a kiváló rockzenét. Vagy például a nagyszerű Ravi Shankar, indiai tabla- és szitárművész; Alla Rakha tablaművész; az avantgárd klasszikus zene – mindet imádom. John Coltrane. Szeretem a mozit is, Bernard Herrmann és Nino Rota muzsikáit, megannyi briliáns zeneszerzőt. Rózsa Miklós például úgy jellemezte magát, hogy kettős életet élt: klasszikus zeneszerzőként és filmzeneszerzőként. Azt hiszem, én bizonyos értelemben hármas életet élek: filmzene, színházi zene és koncertzene, ezeken a színpadokon érzem magam otthon.


A végső megoldás: Halál születése tele volt viszontagságokkal, de ehhez íródott az egyik legnépszerűbb filmzenéje – az „Adagio”-t több koncerten is előadták már. Több mint harminc év telt el a film bemutatója óta, hogyan tekint vissza erre a projektre?

Nem nagyon szoktam a saját műveimet hallgatni – hacsak nincs koncertem. De emlékszem, hogy a rendező, David Fincher, lehetőséget adott, hogy hónapokon át dolgozhassak az aláfestésen. Eleinte az volt a terve, hogy az egész filmzene elektronikusan készüljön el. Majd az elektronikus hangok egy részét akusztikus hangszerekkel áthangszereltük. Szóval ez egy jókora kihívás volt. Abban az időben rengeteg Pendereckit hallgattam, illetve John Coriglianónál tanultam, aki gyönyörű zenét írt a Változó állapotok című filmhez. Komoly hatással volt rám a hangszereléshez és a zeneszerzéshez való hozzáállása abban a műben. Szóval folytatni akartam John Corigliano munkásságának hagyományát A végső megoldás: Halálnál, mert úgy gondoltam, hogy ez a megközelítés hiányzik a filmzenékből, és ezt jobban fel kellene fedezni. Ezért volt ez egy igen fontos filmzene számomra.


A Kedvencek temetője egyike a számos Stephen King-adaptációnak. Nem szeretne zenét írni egy másik King-adaptációhoz?

Ez a rendezőtől függ. Nem ismerem annyira Stephen King műveit, hogy választani tudjak. De vannak olyan zeneszerzők, akik csodálatos munkát végeznek a horror műfaján belül, mint Frederikke Hoffmeier, más néven Puce Mary, aki a Lány a tűvel zenéjét komponálta. Azt hiszem, ha csinálnék még egy horrorfilmet, az nagyon más lenne. Talán nem zenekari, mint a Kedvencek temetője esetében, ahol főleg vonósok és zongora volt. Most úgy gondolom, hogy sokkal elektronikusabb zenét írnék egy horrorfilmhez. Szeretem ezt a műfajt, még úgy is, hogy nem akarok erőszakot nézni.


Joel Schumacher Batman-filmjeinek bombasztikus főtémája és változatos, merész dallamai vannak. Mennyire volt nehéz folytatni a kultikus DC-figura filmes világát? Ha jól tudom, Danny Elfman zenéjét korábban nem hallotta.

Egyszer hallottam Danny zenéjét a moziban, és kimondottan tetszett. Aztán amikor felkértek, hogy csináljam meg a filmet, Joel Schumacher épp A pusztító score-ját hallgatta. Ő inkább képregényes, nagyon színes, gyerekes filmet akart Batmanről. Nem akart komoly megközelítést, kicsit amolyan egyszer nézhetőnek tervezte, nem akarta annyira komolyan venni. Ez a sokkal gyermekibb hozzáállás jelentősen különbözött Tim Burtonétől. Ugyanakkor Joel Schumacher rendezte a Ha ölni kellt is, amely egy kifejezetten komoly film, rendkívül komoly témával. Olyan rendező volt, aki képes különböző, sokféle stílusú filmeket csinálni. Szóval kifejezetten élveztem a két Batman-filmet. Sajnos a Batman és Robin nem lett túl jó, bár én mindent megtettem.


A Szemtől szemben utómunkálatai során az utolsó jelenetnél a szerzeményét Moby „God Moving Over the Face of Waters” című dalára cserélték. Hogyan jött az ötlet, hogy ezt a kimaradt témát némi módosítással felhasználja a Michael Collinshoz, amely egy más típusú film?

Nem teljesen más, mert eredetileg a Szemtől szemben aláfestése nem különbözött nagyon az ír, skót és angol típusú hegedűkonfigurációktól, ez csak szerencse volt. Hasonló, hogy mindkét filmben van egy általános téma a halálról és a temetésről. A Michael Collins végén van egy temetési jelenet, és a Szemtől szemben is a halálról szól, a film vége a főszereplő halála. Abban is megvolt az az ismétlődő, himnikus jellegű zene, ami mindkét filmből működött. Lejátszottam Neil Jordannek [a film rendezőjének – a ford.], és tetszett neki az ötlet, így módosítottam a Szemtől szembenből visszautasított zenét. Jócskán módosítottam.


A következő kérdés szintén a változásokhoz kapcsolódik. Eredetileg George Fenton volt az Interjú a vámpírral zeneszerzője, azonban végül lecserélték önre, és ez a változás eredményezte az első Oscar-jelölését is. Hallotta esetleg Fenton elutasított zenéjét?

Hallottam, és nagyon tetszett. Azt hiszem, Neil Jordannek is. Gyönyörű zene volt, de Neil más utat akart járni. Lassú tempója volt annak a műnek, és Neil itt-ott dinamikusabb zenét szeretett volna. Végül azonban nem volt ideje újra George Fentonnal dolgozni, mert közben Fenton egy másik projektbe kezdett bele. Kimondottan élveztem a munkát Neillel, noha csak három hetem volt arra, hogy megkomponáljam a score-t.


Szintén jelölték Oscar-díjra a Michael Collinsért, s lett két jelölése a Fridáért, melyért meg is kapta a szobrocskát. Alapvetően a világ számára ez a legnagyobb elismerés a filmiparban, de zeneszerzőként mit gondol az Oscar jelentőségéről?

Úgy vélem, az Oscar-díj nagyon jelentős. Különösen a vágók, a hangmérnökök számára, akik soha nem kapnak nyilvánosságot vagy elismerést a munkájukért. Azért fontos továbbá, mert ez nemzetközi elismerés, így lehetséges, hogy egy koreai film is nyerhet díjat, vagy éppen egy francia, spanyol, magyar vagy más film. De elég fontos, hogy megünnepeljük az összes ember munkáját, akik a filmművészethez hozzáadják a tudásukat. Nemcsak a sztárokat, nemcsak a rendezőket, hanem a vágókat, a zeneszerzőket, a hangtervezőket – szóval szerintem ez egy csodálatos, kiemelkedően fontos ünnep, és nem csak a nagy sztároknak szól.


Az Oscar-díj óta több felkérést kap?

Nem. Fogalmam sincs, miért. (nevet)


Egy új megbízásnál általában szabad kezet kap, vagy esetleg megosztják az ötleteiket önnel, és adnak egy csomó temp tracket például a korábbi munkáiból válogatva?

Minden alkalommal változik. Nincs szabályszerűség: minden rendező más, ezáltal minden feladat különböző. Néha szeretnek ideiglenes zenékkel dolgozni, néha nem. Van, amikor teljesen eltérő véleményen vagyunk, milyen jellegű muzsikát kellene írnom, néha pedig nem. Nincs állandóság benne. Minden alkalommal más és más. Még Julie vagy Jordan esetében is teljesen különféle projektekről beszélhetünk.


Manapság a filmzenéket egyre gyorsabban kell elkészíteni, különösen a streamingcégek gyakorolnak jelentős nyomást. Mit gondol erről a tendenciáról?

Azt gondolom, ez mindig is gyors volt. A klasszikus érában, a harmincas vagy a negyvenes években elképesztő tempóban kellett dolgozni. Néhány zeneszerző, mint mondjuk Max Steiner, 120-130 zenét szerzett. Hihetetlen szám. Tulajdonképpen minden hónapban új zenét kellett írnia, néha kettőt. A filmgyárak rendkívül gyorsan dolgoztak. A számítógépes technika és a hangminták fejlődése lehetővé  teszi a komponista számára, hogy egyre több dolgot otthon is meg tudjon csinálni. Az az elvárás, hogy a zene minél hamarabb elkészüljön, nem kell feltétlenül egy csapatnyi embernek a hangszereléssel foglalkoznia, nem mindig van szükség szimfonikus zenekarra. Csak néhány esetben, például a nagy Marvel-filmeknél kell nagyzenekar és az ezzel kapcsolatos dolgok. Ugyanakkor azért minden évben van néhány mozi, amelyben gyönyörű szimfonikus zenekari művek csendülnek fel.


Mi volt az utolsó filmzene, amire nézőként felkapta a fejét?

Nemrég láttam a Daughters című, olyan rabokról szóló dokumentumfilmet, akik először találkoznak a lányaikkal, akikkel aztán táncolnak. Különböző korú lányok, egyikük kétéves, a másik például tizenöt. Egy bizonyos Kelsey Lu nevű zeneszerző írt hozzá aláfestést, gyönyörű zenét alkotott.


Ön színházi előadásokhoz is írt zenét, vannak oratóriumai és koncertművei – személyes kedvencem az Othello szimfónia. Miben különbözik egy színházi előadás a filmzenétől?

A színház mindig változik. Az Othello balett volt, ezért ott egy koreográfussal dolgoztam. Három felvonás volt, majdnem két óra zene. A tavalyi év végén Helsinkiben, a Helsinki Music Centerben volt egy gyönyörű előadás belőle. Az első operám, a Grendel is kétórás, de hat évig tartott a komponálása. Julie-val például a Titus Andronicust színpadra vittük, mielőtt a Titus című film lett belőle. A színházban a dolgok sokkal másabbak, mert élő előadással van dolgunk, amely minden este változik. A filmnél, ha valamit megcsinálsz, akkor az már végleges.


Végezetül mesélne nekünk egy kicsit a következő projektjeiről?

A következő projektem egy színházi munka, a The Grand Delusion, egy zenés darab Julie-val. Londonban próbáltuk, és reméljük, hogy a következő hónapokban két színházban bemutathatjuk az Egyesült Államokban. Emellett dolgozom a Trumpet Concerto felvételén, amelyet ott készítettem. A harmadik szimfóniámat is most vettem fel a lengyelországi Gdańskban és Krakkóban. Azt tervezem, hogy New Yorkban is rögzítem lengyel zenekarral és lengyel énekessel, lengyel nyelven. Lengyelország 1970-es évekbeli orosz megszállásáról szól.


Elliot Goldenthal munkáiról bővebben az elliotgoldenthal.com címen tájékozódhatnak az érdeklődők.

Az interjút készítette: Kulics László
Köszönet Eli Carpenternek a közreműködésért.
2025. március 30.