A hollywoodi filmipar egyik jól ismert jellegzetessége, hogy amint valamilyen, akár már szinte elfeledettnek tekinthető zsánerben fogant alkotás váratlanul nagy sikert arat, hamarosan érkezni kezdenek a hasonló jellegű trónkövetelők. 1992-ben a Paul Verhoeven által rendezett, Sharon Stone-t és Michael Douglast felvonultató Elemi ösztön az erotikus thrillerek reneszánszát hozta el egy rövid időre, a divathullámot pedig maguk az imént említettek is meglovagolták. Verhoeven leforgatta a Showgirlst, Stone a Sliverben bukkant fel, Douglas pedig azzal a Demi Moore-ral gabalyodott össze a Zaklatásban, akit aztán két évvel később a Sztriptízben láthattunk vetkőzni. De a lista folytatható olyan címekkel, mint Bruce Willistől Az éj színe, vagy a kevésbé ismertek közül a Jade és a Felelősségük teljes tudatában. Ennek a vonalnak az egyik képviselője volt az 1993-ban bemutatott A tanú teste is, melyet Uli Edel (Az utolsó kijárat Brooklyn felé) rendezett. A történetben a fiatal Rebeccát (Madonna) azzal vádolják, hogy megölte dúsgazdag, idős barátját. A rendőrség úgy véli, a motiváció az a nyolcmillió dollár lehetett, amely a látszatra szívrohamban elhunyt férfi után maradt a nőre. Ügyvédje (Willem Dafoe) hisz az ártatlanságában, ez pedig csak fokozódik, miután viszonyba bonyolódik vele. Ám a tárgyalás során napvilágot látó információk hatására a férfi már maga sem tudja, miként vélekedjen a nőről, akinek bűvkörébe kerül.


Dafoe-t a végzet asszonya karakter bőrébe bújt Madonna személyesen választotta ki partneréül. Az énekesnő ekkortájt élte a nyilvánosság előtti legvadabb korszakát: a bemutató előtti évben jelent meg „Erotica” című lemeze, illetve „Sex” című fotóalbuma is, melynek egyes, a pornográfia határát súroló fényképeiből kiderült, hogy számára valószínűleg nem létezik tabu, így e szempontból telitalálatnak bizonyult a női főszerepre. A tanú teste jelenetein egyértelműen érződik az Elemi ösztön hatása, Sharon Stone-hoz hasonlóan Madonna sem szégyenlősködik, sőt igyekezett kolléganőjét is túlszárnyalni, hiszen itt a játszadozások kellékei bilincs, üvegcserép, derékszíj és forró gyertyaviasz. A kritikusokat az énekesnőnek ezúttal sem sikerült meggyőznie, alakítását a legtöbbjük lehúzta, ráadásul egy Arany Málna-díjjal is gazdagodott érte, és a film sokak szemében nem lett több az Elemi ösztön gyenge másolatánál. Mivel az „eredetit” három évtizede láttam, ezt pedig most, közvetlen összevetés híján nem tartom olyan tragikusnak, mint a híre. A tárgyalótermes rész hozza a minimálisan kötelezőt, a szadomazochizmus irányába mozduló részekben Madonna kellően gátlástalan, és Arany Málna-jelölés ide vagy oda, erre a szerepre ideális választás volt. A Julianne Moore-t is felvonultató produkció ugyanakkor híján van az izgalomnak, tükrözve azt, hogy még a forgatás is unalomba fulladt: amikor Dafoe karaktere védőbeszédének jelenetét forgatták, az ügyészt játszó Joe Mantegnának kellett rákiabálnia két esküdtszéki tagot megformáló statisztára, hogy ne most aludjanak. A nagy fordulat is akkor lett volna érdekes, ha épp az ellenkezője történik, míg a lezárás kivitelezése meglehetősen bárgyú, s mindezek tudatában már érthető is, hogy A tanú teste miért került a nem véletlenül elfeledett thrillerek népes táborába.

Megítélése miatt valószínűleg soha nem néztem volna meg, ha nem akarok írni a soundtrackjéről, melyet annak idején belehallgatás nélkül vettem meg – az internet elterjedése előtti időszakban ez már csak így ment. Mivel még ma is megvan a CD, esetemben ez egy utalás arra, hogy nem rossz, ami rajta található. A muzsikát Graeme Revell komponálta, akinek egyik legelismertebb munkája A hollóhoz fűződik, de hasonlóan magas szinten teljesített például az ismert tévésorozatból született Az Angyal esetében, ahogy A kéz, amely a bölcsőt ringatja vagy a Denzel Washington-féle Időzavarban című thrillereknél, és még sorolhatnánk, ha nem is túl hosszú ideig. Hiszen megosztó stílusú művészről van szó, aki néhány kiváló aláfestés mellett nemegyszer előállt már feledhetővel vagy zűrzavarossal, ami nem is annyira meglepő, ugyanis a szerző kísérletezésben gazdag pályáját az indusztriális műfajban kezdte, korábbi civil életében pedig elmegyógyintézeti ápolóként is dolgozott.


A tanú teste zenéjére nem lehet rásütni, hogy az Elemi ösztön Jerry Goldsmith által jegyzett, klasszikussá vált kompozícióit másolná. Ugyanakkor arra nagy esély van, hogy e cím elhangzott akkor, amikor Revell megkapta a rendezői instrukciókat, hiszen ő is egy borongós hangulatú megközelítés mellett tette le a voksát. A tipikusan az évtized thrillerzenei megközelítését alkalmazó, komorsága ellenére is lágy főtéma rávilágít arra a problémára, hogy ma mekkora hiány van az olyan fülbemászó főtémákból, mint amilyet például Goldsmith írt az Elemi ösztönhöz, Christopher Young a Jennifer 8-hoz vagy Craig Armstrong A csontemberhez. A Munich Philharmonic Orchestra által előadott score „Main Title”-jében a lassú vonósjáték mellé zongora, akusztikus gitár és szaxofon csatlakozik, továbbá felbukkan egy női vokál, s ezek mindegyike hallható több trackben is. A zene emlékezetesebb részei közé sorolhatjuk még a nyitányhoz hasonló hangulatú „The Funeral”-t, a búsongó „The House Boat”-ot, a „Waiting for the Jury”-t és a „Karma – End Credits”-t. Kiemelném még a hat vokalista segítségével megszületett „The Handcuffs”-t, mely hallatán a szemem előtt valamiért olyan kilencvenes évekbeli filmek természetfeletti, címszereplő rémei jelentek meg (annak ellenére, hogy a trackben semmi horrorisztikus nincs), mint a Candyman vagy a Homokember. A megfontoltan pengetett, lefojtott hangú basszusgitárt előtérbe toló „Hot Wax & Champagne” és a lüktető szintetizátorprogrammal, valamint felsikoltó szaxofonnal támogatott „The Parking Garage” egyaránt fájdalommal megspékelt együttlétek alatt hallhatók. Érdekességük, hogy a két, a többség által nem hagyományosnak tekintett összetevőkkel megfűszerezett aktust zeneileg mennyire más szemszögből is meg bír közelíteni ugyanaz a komponista. Egy más jellegű akciót kísér a „The Fight”, azonban hiába ez az egyetlen olyan tétel, mely a szimfonikus zenekar minden tagját megmozgatja, egyben a kiadvány legfeledhetőbbje is.


Egy erotikus filmben ma már valószínűleg egy komponista sem merne szaxofont alkalmazni a szenvedély érzékeltetésére, ahhoz már amúgy is túl sokszor parodizálták ki a kilencvenes évekbeli vígjátékokban, 1993-ban azonban még nem számított elcsépeltnek. A bujaság és a fülledtség szimbólumaként szokás bevetni, és ugyan a score-ban néhányszor felcsendül összetéveszthetetlen hangja, mindössze egyetlen szerzemény erejéig válik főszereplővé. Ennek egyik írója Revell, a hangszer mögött pedig a szintén társszerző Warren Hillt találjuk. A felvételről bizonyára sokan Kenny G-re asszociálnak, és való igaz, efféle romantikus darabokat az ő munkásságában garmadával találunk. A „The Passion Theme”-ből akár egy instrumentális sláger is válhatott volna a maga korában, de hogy végül nem történt így, annak nemcsak a film sikertelensége az oka, hanem az is, hogy csak a soundtrackre került fel, sem a stáblista alatt, sem a jelenetekben nem hallható. A lemez csúcspontja alapvetően ez a motívum, viszont a komótosabb szerzemények – a kissé film noiros köntösbe bújtatott megközelítésükkel – sem kevésbé hangulatosak. A tanú teste legjobb része egyértelműen a score, melyet ha nem is lehet Graeme Revell legkiválóbb darabjai közt említeni, nem is tartom lábjegyzetnek pályáján, inkább egy több mint vállalható aláfestésnek, egy sokak által több mint vállalhatatlan produkcióhoz.