A könyv, amelytől még annak íróját is kirázza a hideg. A legtöbb ismertetőben, fórumon így vagy ehhez hasonlóan szokás jellemezni, felvezetni a hazánkban először Állattemetőként, majd Kedvencek temetőjeként napvilágot látott regényt (mindkét könyvváltozat Szántó Judit fordítását takarja), mellyel kapcsolatban Stephen King többször megerősítette, hogy a saját bőrén tapasztalt élményeit is beleszőtte, hovatovább írását egy időre jobbnak látta felfüggeszteni, mert egy ponton úgy érezte, túl messzire merészkedett vele. Az elmúlás, valamint a halálból történő visszatérés köré felépített Állattemető a legolvasottabb King-mű, a nyolcvanas évek során pedig ez volt az utolsó, amelyet megfilmesítettek tőle. Bár e mozi kultikussá vált, kivitelezés szempontjából éppúgy nem számít kiemelkedőnek, ahogyan a szintén ezen évtizedben forgatott Cujo, a Macskaszem, a Christine, A kukorica gyermekei, A menekülő ember vagy a Maximális túlhajtás sem, ugyanakkor igaz rájuk, hogy mindegyiknek megvan a maga bája, egy-két emlékezetes mozzanata.


"A borzongatás szakavatottja" címet kiérdemelt King története egy kis földdarab köré épül, amely nem más, mint a feltámadás erejét magában rejtő indián temetkezési hely. A legenda szerint aki idehozza elpusztult háziállatát, az bizton reménykedhet annak feltámadásában, az pedig már csak amolyan apró betűs kiegészítés, hogy számolni kell azzal: a halálból visszatértek már nem teljesen olyanok, amilyennek megismertük, megszerettük őket. Ennek a misztikus helynek a szomszédságába költözik a Creed család (tagjait Dale Midkiff, Denise Crosby, Miko Hughes és Blaze Berdahl alakítják), akik az ingatlan megvásárlásakor még nem sejtették, mennyire közel kerülnek a túlvilággal kapcsolatos dolgokhoz. Mindezt eredetileg George A. Romero vitte volna vászonra, ám másfél évnyi előkészületet követően a horrormágus visszadobta a projektet (négy évvel később azonban a Halálos árnyéknak köszönhetően megvalósulhatott King és Romero kollaborációja), ezt követően a direktori széket Mary Lambertnek ajánlották fel. A rendezőnő munkásságát ezt megelőzően Rod Stewart-, Sting-, Madonna- és Janet Jackson-videoklipek tették ki, ezen 1989-es, nagyjátékfilmes debütálása viszont nem torkollott nagy ívű hollywoodi karrierbe. A Kedvencek temetője 2. mellett olyan egyéb másodvonalbeli alkotások találták meg, mint a Veszélyes körök, a Rémségek könyve 3.: Véres kor, a Boszorkányváros 2.: Kalabar bosszúja, valamint a Mesék a kriptából és A zöld íjász egy-egy epizódja.

A score-t Elliot Goldenthal készítette, aki Lamberthez hasonlóan újoncnak számított a filmiparban – igaz, ő azóta Oscar-díjig vitte. A komponista először a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készült két, kis költségvetésű mozival (Cocaine Cowboys, Blank Generation) hallatott magáról filmzeneszerzőként, ám ezek után majd egy évtizedre eltűnt a színről. "Örömmel vettem részt bennük, de a kamarazene és a színház világa sokkal jobban ösztönzött, így inkább ezekre koncentráltam. Évek múltán aztán szinte egyszerre kerestek fel A gyógyszertári cowboy és a Kedvencek temetője alkotói, akik korábbi score-jaim ismeretében fordultak hozzám. De ezekkel párhuzamosan több szimfonikus művön, valamint egy Leonard Bernstein hetvenedik születésnapjának tiszteletére készült darabon is dolgoztam" – nyilatkozta a szerző. A Kedvencek temetőjében azonban nemcsak Goldenthal munkája hallható, hanem két Ramones-dal, a "Sheena Is a Punk Rocker", valamint a "Pet Sematary" is. Míg előbbi szám a banda 1977-es Leave Home korongjának második kiadása révén ekkorra már közismertnek számított, addig utóbbit a kötet inspirálta. King az amerikai punkzenekar rajongójaként az Állattemetőben is említést tesz a formációról, így mindkét fél számára kézenfekvő volt, hogy együttműködésükre a filmváltozat nyújtson lehetőséget (a főcímzene a stáblista alatt, a "Sheena Is a Punk Rocker" pedig a végzetes balesettel záruló kamionos jelenet elején kapott helyet source musicként). A mozi premierjével párhuzamosan megjelent egy Ramones-kislemez, melyen felül az akkori slágerlisták előkelő helyét elfoglaló, ugyanakkor a legrosszabb betétdal kategóriában Arany Málna-jelöléssel is kitüntetett "Pet Sematary" a banda Brain Drain című albumán is helyet kapott.


A score kétségkívül erősíti a látottakat, ugyanakkor Goldenthal munkájának egyes részei önállóan hallgatva finoman szólva is nehezen emészthetőek. Bár a komponista sosem volt híres az andalító, könnyen befogadható dallamokról, egyedi zenei világa megannyi olyan muzsikát eredményezett, melyeket előszeretettel hallgatok (A végső megoldás: Halál kísérete éppúgy nagy kedvencem, mint A gömbé, a Mindörökké Batmané, a Titusé, a Ha ölni kellé vagy a Final Fantasy – A harc szelleméé), a Kedvencek temetőjéé viszont nálam is más lapra tartozik. A főtémát magába foglaló "The Pet Sematary" még Goldenthal populárisabb arcát mutatja: az Orchestra of St. Luke's vonósainak játéka a szerző, valamint a vele számos alkalommal együtt dolgozó Matthias Gohl közreműködésével előadott zongoradallamokkal és egy gyerekkórus énekével átitatva sejtelmes, túlvilági hangulatot tükröz. A Zarathusa Boys Chorus tagjai a Varése Sarabande albumának nyitó trackje mellett az "Up in Flames (Flashback)"-nek, a "Rachel's Dirty Secret"-nek, valamint az "Immolation"-nek kölcsönöznek egyedi jellemvonást, ami persze nem minden esetben értendő pozitívan. A Creed család tagjainak érzelmei, illetve az új házba költözést követő idilli hangulat olyan tételekben elevenednek meg, mint a "Hope and Ordeal", az "Adieu Gage", a "Moving Day Waltz", a "Death Do Us Part (Rachel Hugs Louis)", az "I Brought You Something Mommie", a "Gentle Exhuming", illetőleg a "Kite and Truck" első fele. Ezen darabok főként vonósokra és zongorára íródtak, s remekül illeszkednek a jelenetekhez, növelik a látottak érzelmi töltetét. 


Az eddig nem említett szerzemények a Kedvencek temetője horrorthriller vonalára erősítenek rá, stílusukra pedig nem a kakofón jelző, hanem a "klasszikus hangszerelésre épülő, tömegoszlatásra alkalmas darabok" meghatározás illik a legjobban. Míg a csipetnyi elektronikával fűszerezett "Dead Recollection" még csak egyfajta ízelítőnek tekinthető, s egy korlát ütögetésekor keletkező hanghoz hasonló effektekkel tarkított "Rachel Against Time" is csupán az elborulás előjeleit mutatja, a "The Return Game (Jud and Gage)" – "The Return Game II (Louis and Gage)" párosban minden szétesik: mintha a zenészek nem is kottából játszanának, hanem improvizálásra kérték volna fel őket. Az itt hallottak olyanokban kombinálódnak tovább, mint a "Bitter Loss (Flashback)", az alig félperces "Rachel's Blow Out", a "To the Micmac Grounds" és a "Kite and Truck" utolsó másodpercei. Érdekességük, hogy Goldenthal ezúttal az általa előszeretettel alkalmazott rezesek bevonása nélkül fokozza a hangulatot, amire horrorzenék vonatkozásában nem igazán találni tőle más példát. 


Elliot Goldenthaltól ennél számtalan jobb zenét tudhatok a polcomon, a Kedvencek temetőjének lemezével kapcsolatban azonban mindig is úgy éreztem, kísérletezős jellege, merész hangulata megkívánja, hogy köztük legyen. Az e CD-vel kapcsolatos birtoklási vágyam azonban már nem terjedt ki a La-La Land Records által 2013-ban, kétezer példányban megjelentetett bővített verzióra – annak egyórás játékidejét meglehetősen fárasztónak találtam. Akiknek tetszik ez a score, de bakeliten szeretnék gyűjteményükben tartani, azok számára a Mondo kedvezett néhány évvel ezelőtt egy duplabakelites változattal, amely igencsak impozáns borítót kapott – ellentétben a Varése Sarabande változatával, melynek körítésével kapcsolatban már a szegényes jelző is dicséretnek számít.