A rendező-zeneszerző kollaborációk általában szakmai ismeretség, barátság, illetve egyszerű véletlen eredményeként szoktak kialakulni, az olyan duóra pedig, amilyet Julie Taymor és Elliot Goldenthal alkotnak, szinte nincs is másik példa, ők ugyanis nemcsak a munka révén köthetőek egymáshoz évtizedek óta, hanem a magánéleti vonalon is. A párost 1980-ban hozta össze a sors, pontosabban egy közös ismerősük, aki az alábbi szöveggel vette rá őket az egymással való találkozásra: "Ismerek valakit, akinek a munkái éppoly groteszkek, mint a tieid." E kerítés eredménye az lett, hogy Taymor és Goldenthal nem csupán munkatársként, hanem magánemberként is egymásra találtak, s bár élettársi viszonyukat a mai napig nem pecsételték meg házassággal, az azóta eltelt évtizedek során, a munka terén folyamatosan lépdeltek előre, aminek eredményeként a színházak és a filmek világában mindketten egyaránt sikeres karriert futottak be.

Taymor gyermekkora óta élénken érdeklődött a színházak, a különféle folklórok és a mitológia iránt, melyekben később egyre jobban elmélyült: ilyen irányú tanulmányai mellett többek között Londonba, Indonéziába és Japánba is elutazott néhány évre tapasztalatgyűjtés céljából. Első sikereit színdarabok rendezőjeként érte el, melyek közül a legismertebbnek Az oroszlánkirály Broadway-adaptációja számít, amely számos nézői és kritikai elismerés mellett egy Tony-díjat is hozott a számára. A direktorkodás mellett, rengeteg alkalommal segédkezett a díszletek, a maszkok, a bábok és egyéb kiegészítők megtervezésében, illetve elkészítésében is. Utóbbiakban elsősorban rajongásból vett részt, illetve azért, mert a külföldön gyűjtött tapasztalatait ezeknél is kamatoztatni kívánta, ami mellett nemcsak a tanulmányi évei során szerzett élményei voltak segítségére, hanem azok, a világ legkülönfélébb pontjairól összegyűjtött bábok, maszkok és népművészeti motívumok is, melyek magángyűjteményét ékesítik. Bár Taymor a kilencvenes évek végén és a kétezres évek során néhány sikeres filmet is vászonra vitt, a színpad világán belül lényegesen többet mozog, és nagyobb szakmai elismerés övezi őt.

A rendezőnő látásmódja és különleges vizuális világa remekül illik Goldenthal nem éppen hétköznapi zenéihez, melyek meglehetősen jellegzetesnek, egyedi hangvételűnek számítanak Hollywoodban. Szinte minden muzsikája kapcsán kísérletezik valamivel, vagy az adott hangszerek határait feszegetve, vagy a megszólaltatásuk körülményeit változtatva (a 2010-es The Tempest esetében például fémtartályban szólaltatott meg egy fuvolát), mindezeken túl pedig gyakran próbálkozik szokatlan módszerekkel, eljárásokkal, stíluskeverésekkel, legyen szó akár thrillerről, sci-firől, akciófilmről, horrorról vagy drámáról. Goldenthal ismert szerzőnek számít, ám minthogy kompozíciói elkészítésekor egyaránt dacolni szokott a normákkal és a fülbemászó dallamossággal, stílusa és műveinek nehezebben való megértése okán a filmesek, a közönség és a műfaj rajongóinak körében kisebb népszerűséggel bír kortársaihoz képest. Taymorral a közös mozik mellett több mint egy tucat színpadi darab kapcsán dolgozott már együtt: hozzájuk köthető többek között az 1994-es Shakespeare-adaptáció, a Titus Andronicus, a két évvel később bemutatásra került Juan Darién: A Carnival Mass, a The Green Bird, valamint a Beowulf-történetét feldolgozó Grendel című opera is.


A rendezőnő először az 1986-os, szintén The Tempest című film révén került közelebb a filmvilághoz, igaz, ekkor még sminkes szerepkörben. A direktori széket 1992-ben kínálta fel számára először Hollywood az Edgar Allan Poe Hop-Frog című művén alapuló Fool's Fire című tévéfilm okán, melyhez természetesen párját, Elliot Goldenthalt kérte fel zeneszerzőnek. A bábfilmszerűség aláfestését a komponista vonóskvartettre írta, kiknek játékát szintetizátoros hangzásokkal, valamint az üveg-, illetve hagyományos harmonikák hangjaival egészítette ki. A szerző ezek együttesével – a tőle várható módon – egy erősen atonális hangzásokra épülő szerzeménnyel állt elő (akárcsak korábban a Kedvencek temetője esetében), melyben azért találni olyan könnyebben befogadható darabot is, mint például a báli jelenet alatt hallható keringőszerű részlet. A Fool's Fire score-ja kizárólag az alkotás alatt figyelhető, illetve hallgatható meg, önállóan sem hivatalosan, sem bootlegként nem lelhető fel.


Taymor első mozis rendezésére az 1998-as Titusz révén került sor, amelyet a négy évvel korábban már színpadra is vitt Titus Andronicus című Shakespeare-tragédia ihletett. A rendezőnő a szokványos Shakespeare-adaptációk szabályait felrúgva, meglehetősen sajátosan mutatja be Anthony Hopkins, Jessica Lange és Alan Cumming közreműködésével a közismert történetet: összemossa a jelent a titusi korszakkal, és nem a grandiózus jelenetekre, illetve a hatalmas statisztaáradatra összpontosítva igyekszik lenyűgözni nézőjét, hanem a megvilágítással, a kameramozgással, valamint a karakterekben lezajló belső gondolatok, érzések és az ezekből eredő ösztönös cselekedetek kiélezésével.

"Zenémet elsősorban a shakespeare-i ellentétek táplálják: a bosszúvágy és a megbocsátás, a bűnösség és a tisztaság, valamint a groteszkség és a fenségesség – összegzi röviden a score színességének gyökereit Goldenthal. – De volt egy másik ösztönző elem is: e drámai mese furcsa iróniája és humora". A komponista remek választás volt, hiszen jellegzetes zenei hangulatvilága, illetve az, hogy nem riad vissza a széles skálán történő mozgástól, jól jött ehhez a múlt és a jelen szimbolikus elemeit egyaránt megjelenítő, különleges hangulatú alkotáshoz, amihez már a tempelés során is az ő korábbi műveiből válogattak be tételeket. A kompozíció igen sokrétű, kezdve a hősként hazatérő Titus fanfáros, kórussal támogatott indulóján át (amely a szerzemény csúcspontja is egyben) a jazztrombitás elemeken keresztül az enyhén rockos megmozdulásokon át egészen a big bandes részekig. Ezen, első olvasatra furcsának tűnő kavalkádot a képsorok tartják egyben, a szerző ugyanis mindig a látottakhoz legjobban illő stílust alkalmazta, ami rendkívüli mértékben erősíti az adott eseményeket. A különféle modern műfajok mellett a zenekar főként a drámai részek és az indulatok elszabadulásakor jut szerephez, ahol mély vonós- és zongorahangokkal, illetve harsány rezesekkel operál, melyek sokkal inkább a kakofón hangzás határait súrolják, mintsem a könnyedén megjegyezhető dallamosságét. "Én nem tudok különbséget tenni az atonális és tonális elemek között, legtöbbször ugyanis vagy dallamokat, vagy hangzásokat hallok" – kommentálja sajátos zenei világát a művész. Goldenthal mindezeken túl egy korábbi kompozíciójához is visszanyúlt (amire más esetekben is találni példát munkásságában), amelyet a Ha ölni kell című drámához szerzett "Pressing Judgement" tétel erejéig tett meg, mellette pedig a Vivere című, 1937-es olasz szappanoperából is használt fel részletet. Taymor egy interjú alkalmával így vélekedett szerelme művéről: "Elliot zenéje tökéletesen testesíti meg a koncepciómat. Zökkenőmentesen épülnek egymásra a régi és a kortárs elemek – a hagyományos kórustól kezdve a big banden át a rock 'n' rollig – a markáns zenekari játékkal kombinálódva."


Az adaptáció után egy életrajzi mű rendezéséhez adta nevét Taymor, melyben a mexikói festőnő, Frida Kahlo életét mutatta be, akit Salma Hayek alakított. A színésznő már évekkel korábban szerette volna megformálni a művésznőt, ám akkoriban még túl fiatalnak tartották a szerepre, Hayek azonban hajthatatlan volt: célja elérésének érdekében megvásárolta a Hyden Herrera-féle életrajzi mű filmjogát, és nekilátott a stáb összeverbuválásának. A direktori székre beválasztott Taymor azért számított kézenfekvő döntésnek, mert maga is gyakran dolgozott a színpadokon, valamint a Tituszban is olyan szürreális elemekkel, amelyekhez hasonlóakat a festőnő is alkalmazott képeinél. "Egyrészt azért vonzott a mozi, mert Frida festményeinek többsége önéletrajzi ihletésű. Másrészt pedig, mert stílusa egyszerre kifinomult és naiv, amit a filmben is fel lehetett használni, ezáltal pedig lehetőségem nyílt a sivár, naturalisztikus ábrázolásból való kitörésre" – meséli a rendezőnő. Bár a Frida elkészítésétől egykoron többen is tartottak (leginkább abban az időszakban, amikor az Egyesült Államokban még viszonylag ismeretlennek számítottak a festőnő alkotásai), ezen végeredmény a közönség és a szakma tetszését egyaránt elnyerte, amit számos nívós jelölés és díj is alátámaszt. 

A film a balesetét követően meglehetősen hányatott sorsra ítélt, ám idővel sikeressé váló festőnő életét rendkívül hatásosan mutatja be, amihez nemcsak Hayek zseniális alakítása és a képi világ, hanem Goldenthal szerzeménye is hozzájárul. "Frida sok időt töltött az ágyban és a szobájában. Ezért úgy akartam elkészíteni a művemet, hogy azt néhány zenész is eljátszhassa, mintha egyfajta szerenádot adnának neki a szobájában. A legtöbb tétel esetében ezért mindössze négy-hat zenész működik közre" – mesélte egy interjú során a szerző. A flamenco, a mariachi és a hispán szerenádzenék tanulmányozásának eredményeként a zongora és a vonósok mellett olyan hangszerekre építette fel szerzeményét, mint a harmonika, a marimba, a mexikói hárfa, valamint a különféle tradicionális ütősök és gitárok, melyek nemcsak a festőnő hangulatingadozásainak tükrözését hivatottak szolgálni, hanem szülőhazáját, Mexikót is. Az instrumentális részek mellett egyaránt fontos szerep hárult a dalokra is, melyek egy része Frida korszakából, az 1900-as évek első feléből, a továbbiak pedig az ezen stílus szellemét tiszteletben tartó Goldenthaltól származnak. 

A komponista művét lehet szeretni és nem szeretni, elfogadni vagy megvetni, a tény azonban vitathatatlan, miszerint egy rendkívül különleges alkotás került ki a kezei közül, amely nemcsak a festőnő érzelmeit közvetíti hibátlanul, hanem tökéletesen megfelel a mexikói stílusnak is. Utóbbit a hangszerelésen túl az általa írt betétdalok rendkívüli idomulásával is fokozta a szerző, nem csoda hát, hogy számos rangos elismerést begyűjthetett érte, köztük a Golden Globe- és az Oscar-díjakat is.


Következő mozis kollaborációjuk eredménye a Csak a szerelem kell című zenés dráma volt, amely nem a megszokott módon mutatja be a vietnami háborúval, békemozgalmakkal és hippikkel tarkított hatvanas években élő szerelmespár (akiket Jim Sturgess és Evan Rachel Wood alakítanak) történetét, hanem a The Beatles dalaira támaszkodva. "Harminckét betétdalt tartalmaz, melyek segítségével egy szerelmes történetet mesélünk el a hatvanas évek zűrzavarában, a szereplők szenvedélyességével és irracionális gondolkodásával" – összegzi a rendezőnő. 

Goldenthalnak ezúttal komponistaként viszonylag kevés dolga akadt, nem úgy a beválasztott betétdalok szerkesztőjeként: "Az összes hanganyagot módosítani kellett. Ez rendkívül nehéz volt, hiszen előadóik ikonok" – meséli. A népszerű zenekar 1962 és 1969 között íródott dalai közül olyan slágerek kerültek a filmbe, mint például a "Let It Be", a "Come Together", a "Why Don't We Do It in the Road?", a "Don't Let Me Down", az "All You Need Is Love" vagy a film címadója, az "Across the Universe". Bármennyire is igyekeztek a forgatókönyv kidolgozásakor törekedni arra, hogy a jelenetekhez tartozó dalok minél kisebb mértékben módosuljanak, a vágásokhoz való illeszkedés és a párbeszédek okán elengedhetetlenek voltak a kisebb-nagyobb változtatások, melyeknél T-Bone Burnett és Matthias Gohl is a szerző segítségére volt. A variálások olyan eredményekhez vezettek, mint például néhány szakasz elhagyása, vagy a zenei kíséret kifutásának megtoldása. A felvételekre fordított idő és figyelem azonban meghozta gyümölcsét: a soundtrack Grammy-jelölést kapott a legjobb válogatásalbum kategóriában. Az Interscope Records kétféle változatban jelentette meg az ezen alapuló kiadványt: a hagyományos, egylemezes formában, illetve egy Deluxe Edition alcímmel rendelkező kétlemezes változatban, Goldenthal szösszenetnyi aláfestő muzsikája azonban egyikre sem került fel.


A páros eddigi utolsó együttműködése a 2010-ben készült, ám csak a rákövetkező évben bemutatott The Tempest volt, mellyel a direktornő – első nagyjátékfilmjéhez hasonlóan – ismét egy Shakespeare-darabot vitt vászonra. Az irodalomtörténészek és a kritikusok egyaránt úgy tartják, hogy ez az azonos című Shakespeare-történet volt a híres író utolsó olyan műve, melyet egyedül vetett papírra. A számos megfilmesítés ellenére Taymor úgy vélte, tud még újat mutatni számunkra azzal, hogy – a színpadon és a filmek terén szerzett tapasztalataira támaszkodva – ismét egy sajátos látványvilággal fogjon meg bennünket olyan színészek közreműködésével, mint Helen Mirren, Felicity Jones, Alfred Molina, Ben Whishaw és Djimon Hounsou. A fogadtatás azonban finoman szólva is visszafogott lett...

"Amikor Shakespeare-filmhez készül zene, a nyelvezete eltérő lehet, de kortárs elemeket mindig tartalmaz. Jelen történetének alapjai közé a szerelem és a csábítás tartozik, melyek nem változtak a mű keletkezése óta, amely 1610 tájékára tehető" – meséli Goldenthal, akinek ezúttal sem volt könnyű dolga, ám most azért, mert ebből a történetből számtalan feldolgozás készült már, így több zene köthető hozzá, mint bármely más Shakespeare-adaptációhoz: a filmváltozatokon kívül negyvenhat operát, illetve opera jellegű darabot, továbbá zenekari műveket és balettelőadásokat is megihletett már. Írt hozzájuk muzsikát többek között Arthur Sullivan, Jean Sibelius, Hector Berlioz és Malcolm Arnold is – hogy csak a nagyobb neveket említsük. 

Ebben az epikus műben a drámai és a vígjátéki elemek kombinálódnak a mágia művészetével, és a szereplők közti harccal, amely nem az erőn, hanem a tudáson, a szellemi tőkén alapul. Mindezeken túl a karakterek sem azok, akiknek látszanak: nincsenek csak viccesek, csak jók vagy csak rosszak, mindannyian árnyalt, összetett személyiséggel rendelkeznek. A szerző számára tehát ismét nyitva állt a lehetőségek tárháza, amelyet kellőképpen ki is használt. "Először a sziget misztikusságának hangulatát dolgoztam ki. Ez egy különleges hely, ahol csupán a túlélők, a nimfák, a félistenek és a hozzájuk hasonlóak vannak, akik nem emberek, s furcsa hangokat hallatnak – avat be minket a szerző, aki saját bevallása szerint itt találta szembe magát az eddigi legnehezebb feladattal. – A film nyitánya, a viharjelenet – amelyet én 'Hell is Empty'-nek neveztem el – volt a legnagyobb kihívás számomra. A könyörtelen széllel, a zuhogó esővel és a shakespeare-i párbeszéddel tűzdelt jelenet esetében néhány napnyi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy mindössze három-öt hangra szorítkozom, és rengeteg zenészre. Sokféle gitárt alkalmaztam a szokványostól eltérő hangolással, Mirren karakterét, Prosperát pedig harsogó alt és tenor szaxofonnal, illetőleg vonósokkal szimbolizáltam". A gitárok bevonása mellett azért döntött a szerző, mert Shakespeare korában a dalokat többnyire lanton kísérték, amire szeretett volna visszautalni művében egy jóval aktuálisabb hangszer révén, mely a gitár lett. Egy másik karakter, Ariel számára olyan zenét írt, melynél újabb szintre lépett a kísérletezés és az abból eredő különleges hangzás terén, amit egyrészt az üvegharmonikának lehet köszönni, másrészt olyan megoldásoknak, mint a fuvola óriási fémtartályon belül történő megszólaltatása, illetve egy acélcsellónak, melyen egy hagyományos csellóval párhuzamosan játszottak.


A pár eddig öt alkalommal dolgozott együtt úgy, hogy munkájuk eredménye nem a színpadról, hanem a vászonról köszönt vissza. Bár a filmek eltérő témájúak és különböző korszakokban játszódnak, közös kapocsnak számítanak bennük az olykor szürreálisnak ható jelenetek, a nem szokványos ábrázolásmód, valamint az ezekkel tökéletesen lépést tartó, s a kísérletezgetések eredményeként nemegyszer elborultnak tűnő zenei kíséret. Az pedig, hogy kettejük közös karrierje csupán a színpadon épül tovább, vagy lehetőség lesz a The Tempesttel okozott csorba kiküszöbölésére is, még a jövő titka...

 

Kulics László
2012.10.21.