Jim Carrey pályája 1981-ben indult, ám sok évnek kellett eltelnie, mire befutott színésszé vált. Már több mint egy tucat feledhető alkotásban játszott, mire 1994-ben megtört a jég, és bemutatták az Ace Ventura: Állati nyomozót. Mi más is követhetett volna rögtön egy ennyire egyértelműen rá épülő vígjátékot, ha nem egy újabb fékevesztett magánszám, azaz a Chuck Russell (A skorpiókirály, Végképp eltörölni) rendezte A maszk, melyet a mai napig az elsők közt említenének a legtöbben, ha a színész karrierjének állomásait kellene felsorolni. A Dark Horse Comics sokkal sötétebb képregénysorozatán alapuló, Cameron Diazt felfedező mozi ugyanúgy kultikussá vált, mint az Ace Ventura, a Dumb és Dumber – Dilibogyók, továbbá a Carrey komolyabb oldalát megmutató Truman Show, és ugyan több produkció is akadt (például az Ember a Holdon vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása), amikor visszafogottabb játékkal is bizonyított, a közönség mégis az örök bohócként kedvelte meg, és elsősorban e szerepkörben kíváncsi rá. A maszkban Stanley Ipkisst alakítja, egy banki alkalmazottat, aki egy rakás szerencsétlenség. Egyszerűen csak sodródik az árral, ha valamihez hozzányúl, az minimum összetörik, és még a nőkkel sincs szerencséje. Egy nap tragacsával lerobban a hídon, s meglát egy sodródó testet, ám amikor begázol miatta a vízbe, kiderül, hogy nem emberről van szó, csupán hulladékról. Azonban a kupacban rálel egy fából készült, ősi maszkra, a rejtélyes tárgynak pedig misztikus ereje van: amint valaki felpróbálja, hatalmas átalakuláson megy keresztül. Stanley-ből így egy zöld fejű, sárga öltönyös, lehengerlően groteszk figura válik, akinek köszönhetően lehetőséget kap arra, hogy elégtételt vegyen a korábban az életét megkeserítőkön és új ellenségein, a nyomába eredő bűnözőkön.


Az Ace Venturát követően A maszkban Carrey ismét megmutathatta, miért is szokás őt gumiarcúnak titulálni. A Tex Avery régi rajzfilmjeit – köztük a hétperces Red Hot Riding Hood szmokingos farkasát – megidéző antihős szíve látványosan majd’ kiugrik a helyéről, olykor szó szerint kocsányon lóg a szeme, elhajol a golyók elől, bolhaként pattog és szélvészként söpör végig a folyosón. Bár ezek megvalósításához az Industrial Light & Magic Oscar-jelölést kiérdemlő trükkjeire is szükség volt, a mozi mégis legfőképp Carrey-nek köszönhetően vált népszerű vígjátékklasszikussá. Nem véletlen, hogy nélküle kudarcra volt ítélve a megkésve bemutatott A Maszk 2. – A Maszk fia, ahol Jamie Kennedy (Sikoly) próbálta őt helyettesíteni. A 2005-ös, Alan Cummingot és Bob Hoskinst is felvonultató folytatást nem láttam és nem is tervezem megnézni: a nyolc Arany Málna-jelölés (melyből egyet díjra is váltott a legrosszabb folytatásként) éppúgy nem hozza meg az ember kedvét, mint a minden idők legrosszabbjai közt elfoglalt, előkelő nyolcadik helye az IMDB-n. Nemegyszer felröppent már A maszk újabb részének híre, amely minden bizonnyal meg sem történtnek tekintené a szégyenfoltot, konkrét lépések viszont nem történtek, holott már Carrey sem zárkózik el tőle, s csak egy kellően őrült látásmódú rendező felbukkanására vár.


Mindkét epizód zeneszerzője Randy Edelman lett, akivel már elsőre sem kockáztattak sokat a készítők, hiszen olyan vígjátékok specialistájaként volt ismert akkoriban, mint az Ikrek, az Ovizsaru, a Szellemirtók 2., a Beethoven, a Vinny, az 1ügyű és A dzsentlemanus. A maszkhoz született, a The Irish Film Orchestra által előadott művében a címbeli tárgy jelentette fenyegetést egy komorsággal átitatott főtémával („Opening/The Origin of the Mask”) jelzi a művész, akinek egyúttal az átalakulást („Transformation”), továbbá a harsány antihőst és a vele érkező káoszt is meg kellett jelenítenie a zene nyelvén. Ilyen a rajzfilmesen jelenetet lekövető „Out of the Line of Fire” és a „Looking for a Way Out”, de a maszkot megszerző főgonosz is (Peter Greene, azaz Zed a Ponyvaregényből) kapott egy kompozíciót a „Dorian Gets a New Face”-szel. Az aláfestésben vásári verklit idéző hangzás (a kötözködő banda megleckéztetése alatt szóló „Carnival”), míg a parkbeli udvarlós jelenet alatt tangószerű megközelítés („Tango in the Park”) egyaránt helyet kap, Stanley érzelmeit pedig szívhez szóló dallamokkal jellemzi („Lovebirds”, „The Man Behind the Mask”) Edelman. A muzsikában a főként zongorát vonósokkal kísérő, néhol fuvolás, lágyabb pillanatok a legjobbak, de emlékezetes a Diaz bankba belibbenését kísérő szaxofonos kompozíció, a „Tina” is. A maszk score-jának legnagyobb problémája ugyanakkor az, ahogyan Edelman a feszültebb és akciódúsabb pillanatoknál a nagyzenekari anyagot szintetizátorral kombinálja (például a kellemesen induló, majd stílust váltó „A Dark Knight” második felében, a szintetikus kórusos sóhajt bevető „Forked Tongue”-ban és a Stanley kutyájának egyszemélyes felmentő sereggé válását kísérő „Milo to the Rescue”-ban. Ez a megoldás az alkotó egyik állandó jelllegzetességének számít, ám olykor nem sikerül jól, ma már korszerűtlennek hat. Itt sem tökéletesen éri el az ilyesmivel a szükséges hatást, ráadásul műve néhol egyenesen kellemetlen hangzásúvá válik. Ha pedig összevetjük a hangsúlyosabb betétdalokat a mozgalmas instrumentális részekkel, akkor utóbbiak egyenesen elvéreznek.

A nem csupán a külön kiadott válogatásalbumon szereplő, hanem a filmben is elhangzó felvételek közül az abszolút csúcs a Royal Crowne Revue big bandes „Hey Pachuco”-ja, mely mellett Susan Boyd „Gee Baby, Ain’t I Good to You”-ja (ezt Diaz énekesnő karaktere adja elő, szó szerint kihozva a főhősből az állatot), Domino „This Business of Love”-ja és a The Brian Setzer Orchestra „Straight Up”-ja is jellegzetes, és sokan innen ismerhették és kedvelhették meg a K7 „Hi De Ho”-ját. A dalok közül viszont a „Cuban Pete” vált emblematikussá, ami nem véletlen, elvégre maga Carrey adja elő, ráadásul nem egyszerű háttérzeneként. Az alkalomhoz illően, versenytáncosnak kiöltözött figura énekli és táncolja a letartóztatására érkező rendőröknek, akik nemcsak átadják magukat a dallam lüktetésének, de vele dalolják, sőt vidám vonatozásba is kezdenek. A jelenetet a producerek mellesleg annyira utálták, hosszúnak, humortalannak és unalmasnak találva, hogy a legszívesebben kihajították volna, ám mivel a tesztközönség imádta, végül maradhatott.


Randy Edelmantől sok kedvencem van (ilyen például az Aludj csak, én álmodom, a Szegény embert az amish húzza, a Hat nap, hét éjszaka, a Sárkányszív, a Gettysburg, illetve Az utolsó mohikán zenéje, ahol Trevor Jones műveit egészítette ki), viszont A maszk muzsikája egyáltalán nincs köztük. Ezúttal a betétdalos soundtrack sikerült a maradandóbbra, amely – a bevett szokástól eltérően – nem egy látványosan marketingcélból összetákolt kiadvány, mert a filmben ténylegesen elhangzó felvételekből áll, a félórás score-t viszont soha többet nem fogom meghallgatni. A folytatásnál már egyetlen közös soundtrackre kerültek a dalok és a score. Előbbiek A maszk fiában is figyelemre méltó anyagot képeznek, emellett a három track erejéig, mindössze huszonnégy perces időtartamban felkerült aláfestés némileg dúsabb hangszerelésű, mint itt, ezért mindkét csoport miatt érdemes meghallgatni a második rész albumát.