Miért is jó ez a zene? Egyáltalán jó? Ezekre a kérdésekre sokféle válasz adható, például attól függően, hogy mennyire szimpatizálunk a népzenei motívumokkal átszőtt filmzenékkel. Aki nem, az valószínűleg a fenti pontszámban kifejezett értékeléssel sem ért egyet, aki viszont nem idegenkedik a mexikói dallamvilágtól, az valószínűleg nem tartja rossz muzsikának Elliot Goldenthal művét. Az Oscar- és Golden Globe-díjjal kitüntetett aláfestés elismertsége mind szakmai körökben, mind a hétköznapi zenekedvelők részéről óriási, jómagam nem is találkoztam olyan kritikával, mely negatívan nyilatkozott volna róla. Bár a 2002-es év a filmzenéket tekintve nagyon erős volt, többek között ekkor íródott Az órák, a Jelek, Az utolsó éjjel, az 1200 mérföld hazáig, A kárhozat útja vagy A Gyűrűk Ura – A két torony aláfestése is, mégis mind közül a Fridáé lett a legkülönlegesebb. Ez persze nem jelenti azt, hogy a legjobb is lenne, de valami miatt kiemelkedett az akkori felhozatalból. Igazából nehéz megválaszolni, hogy miért lett ilyen népszerű ez az album, talán elsősorban a szerző óriási művészi alázata miatt, mely során, stílusát elhagyva, egy számára is új zenei területen alkotott maradandót.


Többek között azért is szeretek filmzenéket hallgatni, mert így olyan műfajokkal, stílusokkal is megismerkedhetek, melyeket csak úgy eszembe sem jutna meghallgatni. A Frida aláfestése is pont ilyen, mivel a mexikói tradicionális muzsikák világába vezet el, és egy rendkívül izgalmas, egzotikus hangulatot tár a hallgató elé, olyat, melyet eddig egyetlen hollywoodi filmzenében sem hallhattunk még. Az instrumentális tételek, a régi dalok és az ezek mintájára született új énekes kompozíciók egyvelegéből született zseniális összhatás azóta is etalonnak számít a filmzenék világában. Érezhetően sokan próbálták meg utánozni, azonban zsenialitása pont abban rejlik, hogy ilyen koncepció alapján kidolgozott score addig még nem volt, ráadásul olyan magas szintű is lett egyből, hogy ezt felülmúlni sem nagyon lehet.

A híres mexikói festőnő, Frida Kahlo (aki nem mellesleg magyar felmenőkkel is rendelkezett) élete filmre kívánkozott, ez nem volt vitás, azonban az USA-ban eléggé ismeretlennek számított, így hiába készült egy jó életrajzi regény, és hiába volt meg a produceri akarat, egyetlen filmstúdió sem merte bevállalni a forgatást, tartva a várható sikertelenségtől. Majd a kilencvenes évek közepén az amerikai művészeti életbe bombaként berobbanó Frida-alkotások rögtön meghozták az áttörést a festőnő ismertségében, így a mozi is szabad utat kapott. Salma Hayek a művész nagy rajongójaként már 1997-ben bejelentkezett a főszerepre, azonban fiatalságára hivatkozva elhajtották. A színésznőt ez ellenben nem tántorította el a filmtől, pár évet kivárva megvásárolta a Frida életét feldolgozó Hayden Herrera-regény megfilmesítési jogait, így egyben a film egyik producere is lett, de neki köszönhető a neves szereplőgárda megnyerése is. Ekkor került a mű közelébe a színpadi alkotásaival, illetve a Titusszal már hírnevet szerzett Julie Taymor rendező is, akinél jobb választást nemigen lehet elképzelni, hiszen ő maga is gyakran alkalmaz szürreális, különleges vizuális megoldásokat, csakúgy, mint azt Frida tette annak idején. A film végül anyagilag is megtérült, emellett igen zajos sikert aratott, és nem mellékesen drámai színésznőt faragott Salma Hayekből, aki alakításáért többek között Oscar-jelölésben is részesült.


A mozi gyakorlatilag teljes egészében bemutatja Frida különleges életét. A hányatott sorsú festőnő, Mexikó egyik ikonikus alakja fiatalon egy igen súlyos közlekedési balesetet szenvedett, melyben bal lába szinte teljesen összeroncsolódott (jobb lába már gyermekkorában megbénult), megsérült továbbá a gerince, a bordái, hasi sérülései miatt pedig sohasem lehetett gyereke. Hosszú, ágyhoz kötött, szenvedésekkel teli terápiás kezelése alatt fedezte fel, hogy nagy érzéke van a képzőművészethez, majd viszonylagos felépülése után mentori segítségért fordult a kor legismertebb mexikói festőjéhez, Diego Riverához (Alfred Molina). Legendás lángoló szerelmük a legjobb műveket hozta ki mindkettejükből, noha huszonegy év kor- és igen jelentős felfogásbeli különbség volt kettejük között. Rivera kicsapongó, nőcsábász életmódja még tovább gyötörte Fridát, aki borús, sötét képekben és nők karjaiban kereste a megnyugvást. A negyvenes években már hazája egyik legismertebb közéleti személyisége volt, kiállításai világszerte sikert arattak, férjével több évig New Yorkban is éltek, azonban házasságának megromlása, sikertelen terhessége és gerincbetegségének kiújulása súlyos depresszióba sodorta. Bal lábának amputálása után pedig egészen haláláig ismét ágyának foglya lett.

Az ágyhoz kötöttség az egyik kulcsmomentuma a filmnek, így ezen megindító jelenetek alá születtek a legszebb tételek is. Az első instrumentális track, a "The Floating Bed" az album legjobbja, noha nagyon rövid, mindössze másfél perces, azonban ebbe belesűrűsödött mindaz, ami az egész zenére jellemző, vagyis különleges hangulatú, dallamos, egyedi és magával ragadó. Tulajdonképpen ez maga a főtéma, bár csak néha-néha tűnik fel, többször alaposan átértelmezve, mint például a film végén felcsendülő "Burning Bed"-ben, mely az album instrumentális zárása is egyben. Itt a téma vidámsága, élettelisége más megvilágítást kap, a vonósok hatására egyfajta szférikus jellege lesz. A score-részbe sorolható egységek szinte kivétel nélkül érzelmes, bensőséges trackek, a szenvedély zenei megjelenítésének széles skáláját tárja elénk velük a szerző. A "Solo Tu" a visszafogott, kitörni vágyó szenvedély tétele, a "Portrait of Lupe"-ban már teret enged a vágynak a komponista, míg a "The Departure" a lemondás, az elhagyatottság érzését kelti.


Goldenthal műve a mexikói zenék hangulatát követi. A szerző egészen a gyökerekig ment vissza, és darabokra bontotta ezt a stílust, majd az apró kis elemekből építette fel saját elképzelését, valószínűleg ettől is lett igazán egyedi és megismételhetetlen a mű. A flamenco, a mariachi vagy éppen a hispán szerenádzenék jellegzetességei alá rendelte magát a komponista, az alkalmazott hangszereket tekintve pedig a különböző gitárok, a harmonika, a mexikói hárfa, a marimba, a vonósok, a zongora és a változatos ütősök lettek az album meghatározó instrumentumai. Mindegyik igazán líraian szól, az általuk teremtett, már-már szentimentális atmoszférából mindössze két tétel, az "Estrella Oscura" és a "La Cavalera" lóg ki, bár ezek is autentikusak, azonban előbbi kísérteties hangulatú, utóbbi pedig inkább Goldenthal modernebb zenéit idézi meg.

Az album másik nagy egységét az énekes tételek jelentik, melyek tovább bonthatók azokra a dalokra, melyeket maga Frida is hallgathatott, és azokra, melyeket Goldenthal szerzett. Ezek nem hosszú trackek, ennek ellenére a filmben rendkívül fontos szerepük van, de talán még meghatározóbbak az albumot tekintve, ezek adják ugyanis az összetartó erőt az egyes tételek között. Biztos vagyok benne, hogy mexikói énekes kompozíciókat csak úgy sokan nem hallgatnának meg (én sem), de abban a tálalásban, amilyennel ezen az albumon találkozunk, több mint ínyencségnek mondhatók ezek a dalok. Az egyik előadó, Chavela Vargas maga is Frida egyik szeretője volt, így nagyon különleges választásnak nevezhető, hogy a dalok egy részét ő adja elő. Ezekből a "Paloma Negra" jobban tetszett, de a "La Lloroná"-ban a meggyötört, idős énekhang hátborzongató élményt jelent, amire rásegít még Goldenthal finom kiegészítése is, ami tovább tudja fokozni az igen páratlan hatást – ezt a dalt egyébként még egyszer hallhatjuk az albumon, de teljesen áthangszerelve. A mexikói népzenei műfajok közül a son jarocho Salma Hayek énekhangján kerül bemutatásra a "La Brujá"-ban, amely az album egyik legjobb énekes kompozíciója. A corridót a "Carabina 30/30" ismerteti meg velünk, a son huastecót pedig az "El Gusto", de a többi dal is erősen tradicionális, melyek közül megérdemli még a kiemelést a Los Cojolites előadásában hallható "El Conejo". És ejtsünk szót a Goldenthal által szerzett dalokról is. Ezek egyike az album nyitánya ("Benediction and Dream"), mely Lila Downs keserves hangjával egyből elvarázsolja a hallgatót. Az énekesnő többször visszatér még, ezekből a már említett kísérteties "Estrella Oscura" a kiemelendő, illetve a zseniális zárótrackben, az Oscar-jelölt "Burn It Blue" című dalban is ő a partnere Caetano Velosónak.


A Frida zenéje varázslatos, különleges utazásra hívja hallgatóját, egyszeri és megismételhetetlen hangulata megérdemelten hozott díjakat Elliot Goldenthalnak. Biztos közrejátszott ennek a magas szintű, nagy érzelmi töltettel rendelkező zenének a létrejöttében az is, hogy a komponista és a rendezőnő egy párt alkot, így valószínű, hogy az átlagosnál mélyebbre hatolt a film megértésében a zeneszerző. Sokan próbálták meg utánozni a Frida zenéjét, illetve azt a koncepciót, ami alapján készült, azonban azt az intelligens érzelmi töltetet, amelyet Goldenthal kitalált, eddig senki sem tudta lemásolni.