„Jól van. Akkor megegyezünk, hogy elfeledjük a gömböt, az erőt, mindent, ami történt” – hangzik el a Michael Crichton regénye alapján forgatott filmben. Anno, a moziból kijövet hasonló javaslattal állt elő a baráti társaságom egyik tagja is, amire egyöntetűen bólintottunk rá, mert bár sokat próbált közönségnek számítottunk (akkoriban szinte minden héten, majdhogynem válogatás nélkül ültünk be valamelyik filmre), a látottakat mégsem tudtuk befogadni, összecsapottnak, feleslegesnek éreztük. Sok született a miénkhez hasonló konklúzióból, Barry Levinson sci-fijét ugyanis a Crichton-kötetet ismerők éppúgy támadták, mint azok, akik háttérinformáció híján váltottak rá jegyet – az írótól ebben a kategóriában mai napig az 1971-es Az Androméda törzs számít a legjobb feldolgozásnak.


Idővel újfent szembetaláltam magam Levinson tudományos-fantasztikus adaptációjával (ami valójában inkább fantasztikus, mintsem tudományos), és második nekifutásra már elnyerte a tetszésemet – ezt követően még kétszer újranéztem. Az eredeti művet azóta sem olvastam, és nem vallom, hogy a főbb szerepekben látható Dustin Hoffman, Sharon Stone, Samuel L. Jackson és Liev Schreiber életük alakítását hozták, de karaktereik megfogtak, elgondolkodtatónak véltem a történet során felvetődő morális kérdéseket, hovatovább Elliot Goldenthal muzsikájával is sikerült megbarátkoznom – utóbbihoz az is hozzájárult, hogy az eltelt időszak alatt jócskán kiszélesítettem a szerző munkásságára vonatkozó ismereteimet.

A gömb története azzal indul, hogy egy, a becslések szerint nagyjából háromszáz éve lezuhant, idegen űrhajónak vélt tárgyra bukkannak a Csendes-óceán mélyén. Az amerikai haditengerészet kutatócsoportot szervez annak érdekében, hogy rájöjjenek, mivel is állnak szemben, a csapat tagjai azonban hamar rámutatnak a kezdeti feltételezés tévességére: nem földönkívüli szerkezetet találtak, hanem egy olyan járművet, amelyet 2048-ban készítettek az Államokban. Az alkotás kiindulópontja tehát az űrhajónak vélt tárgy, fő mozgatórugójává viszont nem ez válik, hanem az időutazás mikéntjével kapcsolatos kérdések, illetve a benne található hatalmas gömb rejtélye. Levinson mozija zömében szűk terekben játszódik, és váratlan események sorozatával tűzdelt, melyek egyszerre hatnak a kíváncsiságunkra, a félelmeinkre, valamint a bezártság táplálta klausztrofóbiára, mindezek pedig a score hatására még nyomatékosabbá válnak.


Levinson – néhány kivételtől eltekintve – nem feltétlenül ragad le egy adott komponista mellett. Ő az a fajta filmes, aki inkább felkutatja az aktuális projektjéhez legjobban illő művészt, mintsem állandó kollaboránsát sarkallja különféle stílusokban történő helytállásra. Ez persze azt vonja magával, hogy mindig össze kell csiszolódnia valakivel, ám a direktor ideális példa arra, hogy aki érti a dolgát, az képes jó érzékkel választani. Az Esőemberhez gyakorlatilag hozzánőttek Hans Zimmer dallamai, de említhetnénk még Bruce Broughtont Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa révén, Ennio Morricone muzsikáját a Zaklatásban, John Williams Sleepers – Pokoli lecke ihlette munkáját, vagy jelen esetben Goldenthal aláfestését.

Arról, hogy mivel is állunk szemben, milyen talányokkal szolgál a gömb, a Stone által megformált tengerbiológus, a Jackson alakította matematikus, a Schreiber játszotta asztrofizikus és a Hoffman révén megszemélyesített pszichológus közreműködésével hull le a lepel. Az ehhez vezető utat szegélyező Goldenthal-mű pedig egyszerre tükrözi a kutatócsoport érzelmi ingadozását, a háttérben megbújó veszélyt, a víz alatti világot és a testet öltő félelmeket, melyek kétféle megközelítéssel tárulnak elénk: egy, a történet tempójához igazodó, lassú dallamokkal operáló koncepcióval, illetőleg a goldenthali védjegynek tekinthető, őrjítő zenekari előadásmódot igénylő tételekkel. Előbbihez kapcsolódik az albumnyitó „Pandora's Fanfare”, a „Main Titles”, a „The Gift”, a „Sphere Discovery”, a „Visit to a Wreckage”, a „Wave”, valamint az „Andante”. E tételek alapvetően a vonósszekció köré csoportosulnak, miközben olyan instrumentumok kiemelésével válnak kétélűvé, mint a trombita („Pandora's Fanfare”, „The Gift”), a klarinét („Main Titles”, „Sphere Discovery”), a zongora („Andante”) vagy az óceán zenei vetületéről gondoskodó hárfa.


Goldenthal munkái gyakran keltik bennem azt az érzést, hogy bár nem határolódik el a könnyen befogadható dallamoktól, igazán akkor van elemében, ha ördögi arcát mutathatja. Ez A gömb kíséreténél sincs másként: míg az imént említett tételek hallgatóbarátnak nevezhetőek, addig az „Event Entry 6-21-43”, a „Water Snake”, a „Terror Adagio”, a „Fear Retrieval”, illetőleg az albumzáró trió („Manifest Fire”, ”Manifest³”, „Their Beast Within”) egyes pontjai már próbára tehetik a művész pályafutásában kevésbé jártas érdeklődőket. A víz alatti bázis és az eleinte idegennek tulajdonított eszköz között ingázó szereplőink a felszínen tomboló vihar miatt a tervezettnél hosszabb időt kényszerülnek az óceán mélyén tölteni, s eközben különféle problémákkal találják szembe magukat, amihez remekül illeszkednek Goldenthal heves megoldásai. A dinamikusabb mozzanatok kulcselemei a fémes ütőhangok, valamint a zaklatott vonós- és fúvósszólamok – amennyiben ezek összképét a szerző korábbi műveihez kellene hasonlítani, akkor azt mondanám, hogy olyan, mintha A végső megoldás: Halál és A pusztító zenéjének keveréke lenne.

A filmzenealbumon a „Their Beast Within”-nel ér véget a kalandozás Goldenthal víziója körül. A kiadvány alig több mint félórás, és mivel a Varése Sarabande ezredforduló közeli arculatváltásának időszakában látott napvilágot, a lemez szitázása már szakított a régi elrendezéssel, a borítók azonban még az egykori szabályok szerinti felosztással kerültek nyomdába. Én alapvetően elégedett vagyok a tartalommal, a neten böngészve viszont azzal szembesültem, hogy a játékidő rövidségét éppúgy érik kritikák, mint a tételösszeállítást, s míg a score-t éltetni szokás, az albumváltozatával kapcsolatos vélemények elmarasztalóak. A korong tartalmának alakulásában az játszott közre, hogy az aláfestést két helyszínen, New Yorkban és Los Angelesben rögzítették – erre azért volt szükség, mert A gömb, valamint az American Ballet Theatre és a San Francisco Ballet előadásában bemutatott Othello című darab munkálatai bizonyos mértékben egybecsúsztak, és Goldenthal csak így tudott határidőre eleget tenni mindkét oldalnak. A jogdíjakra vonatkozó szabályozás miatt azonban az albumkiadás költségvetése jelentősen megugrott volna, ha mindkét felvételből szemezgetnek, így a Varése producerének, Robert Townsonnak el kellett döntenie, hogy melyik anyagból állítják össze kiadványukat. A New Yorkban felvettekre esett a választás, ezáltal pedig a score játékidejének közel fele rögtön elesett a megjelenés lehetőségétől.


A gömb teljes score-ja idővel, nem hivatalos úton elérhetővé vált, és valóban akadnak rajta olyan trackek, melyeket én is szívesen látnék a lemezen, ennek ellenére mégsem érzem szükségét a komplett, százhét perces anyag megjelentetésének – bár erre az eltérő körülmények között lezajlott felvételek miatt eleve csekély esélyt látok. Elliot Goldenthal ezúttal is formában volt, és nagyon hatásosan húzta alá a látottakat, igaz, véleményem kialakulásában nagyban közrejátszik az, hogy kedvelem a szerző jellegzetes megoldásait. Amennyiben ez másként lenne, nehezen átlátható, helyenként koncepciótlan kavalkáddal tűzdelt kíséretként tekintenék rá.