A Rocky- és Rambo-filmekkel nemcsak hírnevet szerző, hanem hollywoodi karrierjét is egy életre bebetonozó Sylvester Stallone úgy gondolta, nincs olyan szkript, amelyet ismertsége révén ne érné meg elvállalni, s ne szakadhatna ki általuk nyugodt szívvel az akciósztár szerepkörből. A Menekülés a győzelembe éppúgy jó példa ezen kikacsintásaira, mint az Énekes izompacsirta vagy a kilencvenes évek elején bemutatott Oscar, illetve az Állj, vagy lő a mamám! című vígjátékok. Bár utóbbi kettő hazánkban sikeresnek mondható, világviszonylatban iszonyatosan elhasaltak, s az általuk szerzett csorbát Stallone két testhezálló mozival, a Cliffhanger – Függő játszmával, valamint A pusztítóval igyekezett kiköszörülni, melyeket 1993-ban mutattak be.


A pusztítót Marco Brambilla irányításával vitték vászonra, aki ezáltal debütálhatott rendezőként az álomgyárban, igaz, majdhogynem az utolsó nagyjátékfilmje is lett, hiszen ezen kívül csak az Alicia Silverstone főszereplésével forgatott Segítség, elraboltam magam! kapcsán tűnt fel a neve a vásznon. A 2032-ben játszódó alkotásban Stallone mellett Wesley Snipes és Sandra Bullock alakították a főszereplőket, és bár a film hol megbicsaklik, hol megmosolyogtató jelenetekkel igyekszik operálni, összességében véve remekül tudok szórakozni rajta. A magam részéről megunhatatlannak tartom, amit főként Spartan (Stallone) és Phoenix (Snipes) múzeumi összecsapása, egysoros beszólásaik, valamint a karakterekhez fűződő rokonszenvem táplálnak.

„Őrült kell egy őrült ellen” – vallja Spartan. E meglátásból kiindulva az is kijelenthető, hogy őrült aláfestés kell egy őrült forgatókönyvvel rendelkező filmhez, amelyet A pusztító meg is kapott, ám az ASCAP-díjjal jutalmazott zenéjével kapcsolatban inkább a negatív, illetve semleges kritikák vannak többségben, mintsem az éltetők, amihez nagyban hozzájárul Elliot Goldenthal egyedi stílusa, nehezen befogadható hangvétele. A szerző kompozícióinak készítése közben előszeretettel szakít a normákkal és a fülbemászó dallamossággal, így sikerei ellenére kortársaihoz képest mérsékeltebb népszerűségnek örvend, megítélését pedig mi sem támasztja alá jobban, mint hogy a kakofónia mesterének éppúgy szokás nevezni, mint a gondolkodó ember zeneszerzőjének.


A művész Joel Silver közbenjárásával került a stábba, s a producer olyannyira ragaszkodott hozzá, hogy még a temp score-ral ellátás során is az ő művei közül kellett válogatniuk a vágóknak – a legtöbb track A végső megoldás: Halál ihlette művéből került ki. Persze ennek nyoma a végeredményen is tükröződik: a „Guilty as Charged”-re keresztelt főcímzene például egy az egyben olyan, mintha az Alien-film fel nem használt partitúrájából született volna. Bár Goldenthal az érzelmesebb, drámaibb pillanatokhoz csodálatos dallamokat komponált (ilyen hallható a „Defrosting”-ban, a „Meeting Cocteau”-ban, a „Flawless Pearl”-ben, illetve a „Silver Screen Kiss”-ben), a Spartan és Phoenix macska-egér játéka ihlette aláfestés alapvetően egy nyers, elektronikus megoldásokkal és gitárjátékkal támogatott nagyzenekari műként definiálható, mely irány kijelölése a szerzőre volt bízva. „Abszolút szabad kezet kaptam. Persze tény, hogy Joel Silver időnként megjelent, és azt mondta, hogy ’ez rossz, ez jó, ez is jó, ezt imádom, ezt cseréld le!’. De az igazat megvallva, tudták, hogy mire számíthatnak azáltal, hogy engem kértek fel, így hagytak dolgozni” – mesélte Goldenthal. Szabadságával azonban nem élt vissza, sőt, nagyon is ügyelt arra, hogy melyik ötletét mutatja meg az alkotóknak és melyiket nem. Jól példázza ezt a múzeumi kergetőzés alatt felcsendülő „Museum Dis Duel”, melynek közel húsz alternatívája született, de a szerelmi téma („Silver Screen Kiss”) sem elsőre látott napvilágot.


A Varése Sarabande által megjelentetett score album (az egyetlen olyan a kiadótól, amelyet először kazettán, aztán CD-n is beszereztem) játékideje alig éri el a félórát, ám ebből a fajta muzsikából alapvetően ennyi is elég, hamar telítődhet vele a hallgató. A „Dies Irae” és a már említett „Guilty as Charged” még csalogatónak tűnnek, ám hamar előtérbe kerül a komponista nyers stílusa. A „Fire Fight”, az „Action, Guns, Fun”, a keringőszerű „Marchine Waltz”, a „Museum Dis Duel”, a „Subterranean Slugfest”, az „Obligatory Car Chase” és a „Final Confrontation” tipikus Goldenthal-darabok: elsőre zavarosnak tűnnek, ám minél többet hallgatjuk őket, annál inkább válik világossá a koncepció – természetesen ehhez szükségeltetik némi türelem. Alapesetben minden bizonnyal távol tartanám magam az ilyen típusú kíséretektől, ám nálam a filmzene világának megkedvelésében közrejátszott Goldenthal is, akitől A pusztító score-ja mellett A végső megoldás: Halál, a Ha ölni kell, A gömb, valamint a Final Fantasy – A harc szelleme ihlette muzsikákat hallgatom előszeretettel.

A score mellett egy betétdalokat tartalmazó korong is kapcsolódik a filmhez, amely egyfajta Sting-kislemeznek is tekinthető, lévén minden track a brit zenész előadásában hallható. A felvételek nem stúdióban készültek, hanem Sting – az olaszországi Villa Maninban adott – koncertjén rögzítették őket 1993. július 25-én. A lemezen hat szám kapott helyet, ám ezek közül mindössze a „Demolition Man” köszön vissza a moziban végefőcímzeneként, a filmben felcsendülő egyéb dalok pedig erről a korongról lemaradtak – érthető, hiszen többnyire reklámszignálok, továbbá e Sting-lemez mindössze kapcsolódó marketingfogás volt a producerek szemében, nem hivatalos soundtrack.


„Igazán szórakoztató mozi, szegényes zenével” – ilyen és ehhez hasonló kommentekkel találkozni, ha A pusztító zenéjével kapcsolatos hozzászólások közül szemlézgetünk. Nem mondom, hogy könnyen befogadható, korszakalkotó muzsika született hozzá, ugyanakkor a rendezett, szoros keretek között működő idilli jövőbe csöppenő Spartan és Phoenix párharcához remekül illeszkedik ez a rendezetlennek tűnő megközelítés. Sajnálom, hogy Elliot Goldenthal eltávolodott Hollywoodtól, és koncertdarabjaira, színházi felkéréseire összpontosít, színes egyénisége ugyanis hiányzik napjaink filmzenei világából.