Míg A nyolcadik utas: a Halált elsősorban atmoszférájának köszönhetően zárták szívükbe a rajongók, addig A bolygó neve: Halált döntően akciójelenetei és a szereplők vagány egysorosai emelték a legismertebb produkciók közé. Ám e sikerszéria harmadjára erősen megbicsaklott. A végső megoldás: Halál finoman szólva sem tekinthető az Alien-franchise üdvöskéjének: bár a Fox bevételi szempontból nem panaszkodhat, bírálatok nemcsak a kritikusok és a közönség felől érkeztek, hanem többek között David Fincher rendezőtől, a Bishopot alakító Lance Henriksentől, valamint a lény atyjától, H. R. Gigertől is. Bevallom, mindig nehéz helyzetben vagyok, ha erre a mozira terelődik a szó, én ugyanis azon kevesek közé tartozom, akik kedvelik. Tény, hogy számos problémával küszködik, s akár egyfajta koncepcióhalmazként is tekinthetnénk rá, ám színvilága, atmoszférája és a történet éppúgy megfogott, lebilincselt, ahogyan Elliot Goldenthal zenéje. Nálam ezzel válik kerekké Ellen Ripley (Sigourney Weaver) kálváriája az idegenekkel, s csak a további felvonások esetében érzem teljességgel szükségtelennek a lények újbóli vászonra citálását.

Kidolgozatlan szkript, ötvenmillió dolláros büdzsé, öthetes előkészület, mindenbe beleszóló producerek – így lehetne címszavakban összegezni, miként vette kezdetét 1991 januárjában a forgatás a videoklipek világából Hollywoodba frissen átnyergelő Fincherrel az élen. A franchise életében a mai napig ez számít a legnehezebben megvalósult etapnak, nem csoda hát, hogy gyakran bukkan fel az ismertetőkben, kritikákban a "csoda, hogy elkészült" szófordulat. A rendező a Hetedikkel és a Harcosok klubjával örökre beírta magát a szakma halhatatlanjai közé, ám A végső megoldás: Halál készítésekor még a harmincas éveihez közelítő, a mozik terén szárnyait bontogató művésznek számított, így nem meglepő, hogy a folyamatos útkeresésből eredő hányatottság okán rajta csattant az ostor, és Hollywood gépezete végül teljesen bedarálta. Az itt megélt tortúra olyannyira felemésztette, hogy visszatért régi közegébe, a videoklipekhez, melyektől csak évekkel később, a Hetedik apropóján szakadt el ismét.


Fincher egy száznegyvennégy perces alkotást hozott tető alá, amelynek jó része a vágószobában veszett el, részint azért, mert a direktoron kívül szinte senkinek sem tetszett a végeredmény (a kiutat pedig az újravágásban, illetőleg némely jelenet újraforgatásában látták), másfelől pedig azért, mert a kurtítás mértékének köszönhetően egy vetítési nap folyamán többször műsorra lehetett tűzni. A rendező ekkor köszönte meg a lehetőséget, s vette a kalapját, így az utómunkálatok ezen fázisa már nélküle zajlott, eredeti elképzelése pedig azóta sem látott napvilágot – szemben a többi felvonással, ahol a moziverzió mellett rendezői változat is készült. Minthogy Fincher a premier után tíz évvel sem volt hajlandó beadni a derekát a Foxnak annak érdekében, hogy ötlete megvalósuljon, a stúdió saját maga próbálta megoldani a dolgot, melynek eredményeként a speciális változat ugyan fél órával hosszabb lett, ám összességében véve majd egyórányi újdonságot tartalmaz. "A film valóban küszködik problémákkal, ráadásul a score hangzásával is gondok lettek. Az újravágás előtti változat jó mozi lett volna. A hosszától is féltek, pedig úgy lényegesen jobb volt" – kommentálta az esetet Goldenthal, akit – elődeihez hasonlóan – nem várt munka elé állítottak a változtatások.

Az Alien-franchise esetében minden sztorira más zeneszerző jutott, s bár előfordult, hogy az első rész kíséretére valamilyen módon visszatértek, a score-okat nem kötik össze olyan jellegzetes fő- vagy altémák, ahogyan azt a legtöbb széria esetében tapasztalhatjuk: mindegyik önálló lábon áll. Ahogyan a filmekre, úgy kíséretükre is érvényes az a megállapítás, miszerint az első kettő lényegesen nagyobb népszerűségnek örvend folytatásainál, holott Jerry Goldsmith és James Horner mellett Goldenthal mondhatja el magáról azt, hogy remek munkát végzett. Ugyan stílusa megosztó, a nyitányhoz és a zárójelenethez készült művei a széria legimpozánsabb tételei közé tartoznak.


Tim Zinnemann producer A végső megoldás: Halál munkálatainak elején ajánlotta be Finchernél a komponistát, akinek ugyan ekkor még színházi és a kamarazenei munkássága lényegesen gazdagabb múlttal rendelkezett, mint a filmes, ám Zinnemann a Kedvencek temetőjénél megkedvelte, s ez mindenki számára megfelelő ajánlólevélnek számított. Bár a producer idővel kihátrált a projektből, Goldenthal és a rendező megtalálták a közös hangot, s a szerző közel egy évet szentelhetett a film számára megfelelő zenei atmoszféra megteremtésére. "Nem hallgattam meg az előző részek zenéjét. A végső megoldás: Halált úgy kellett megközelíteni, hogy tudtuk, valószínűleg mindenki meghal a végén" – nyilatkozta a komponista, majd hozzátette: "A filmekben általában a végén van egy nagyobb hajsza, itt viszont szinte folyamatosan menekülnek, amihez közel másfél órányi zene szükségeltetett. Ki kellett találnom, hogy oldjam meg ezt, szokatlan feladat volt számomra." A mai napig ő az egyetlen, aki úgy jegyez Alien-filmet, hogy abban nem csendülnek fel Goldsmith dallamai: teljesen önálló darabként tekinthetett a produkcióra. A direktorral egyetértettek abban, hogy a kíséretnek elsősorban a helyszín és a szituációk hangulatát kell aláhúznia, ezért Goldenthal azzal az ötlettel állt elő, hogy zörejekkel, hangokkal ötvözi a score-t, amihez saját maga készített hangmintakönyvtárat. Az így kapott, a későbbiekben védjegyévé váló elektronikus textúrákat végül úgy egyesítette a nagyzenekar nyújtotta lehetőségekkel, hogy a klasszikus mellett az avantgárd szimfonikus művekre jellemző jegyeket is felvonultatta. E munkálatok során nagy segítségére volt a zenei producer, Matthias Gohl, a szintetizátoros részekért felelős Richard Martinez, valamint a szerző mellett társhangszerelőként dolgozó Robert Elhai, aki Goldenthalhoz hasonlóan ennek köszönheti hollywoodi pályafutásának felívelését.

A score-t az MCA Records kazettán és CD-n egyaránt megjelentette, az ötvenperces játékidő pedig a remek trackösszeállítás (ami nemegyszer különböző részletek egybeolvasztását takarja) okán meglehetősen korrekt kiadványnak számított. Ráadásul azt is lehetővé tette, hogy jobban megismerhessük a muzsikát, az effektek és a párbeszédek ugyanis nemegyszer nyomják el a zenét, amit készítője az utómunkálatok folyamán ugyan szóvá tett, ám annak nem sok foganatja lett. Goldenthal egy 1994 elején adott interjú alkalmával így vélekedett a premierrel párhuzamosan megjelent albumról: "Egy lemez zenei anyaga mindig annyi, amennyit gondolnak. Itt háromnegyed óra körülit határoztak meg, A pusztító esetében pedig felet, de ez mindig attól függ, hogy az adott kiadó mit engedhet meg magának. Sok olyan dolog hallható a filmben, ami nem került fel a CD-re, még legalább harminc perccel meg tudnám toldani." E kívánalmának huszonhat évvel később, 2018-ban biztosított teret a La-La Land Records, melynek Expanded Original Motion Picture Soundtrackre keresztelt kétlemezes kiadványán a teljes zenei anyag mellett az MCA változata is helyet kapott.


Ahogyan arra érintőlegesen már kitértem, Goldenthal művének legpopulárisabb pillanatait a nyitány ("20th Century Fox Trademark (Alien Version) / Main Title") és a végefőcímzene ("Adagio") szolgáltatják. Míg az elsőben a Fiorina "Fury" 161 fogvatartottjainak vallásosságát tükröző megoldások követelnek maguknak figyelmet, addig utóbbit Ripley küzdelmének méltó lezárása teszi pazarrá. A nyitány amellett, hogy előrevetíti az elektronikus megoldások és a nagyzenekar ötvözésének mikéntjét, a börtönbolygó lakóinak hitét jeleníti meg az "Isten báránya" egyházi dal beleszövésével. E litániának az elmúlt évszázadok alatt számtalan feldolgozása készült, amihez Goldenthal a saját dallamaival felvértezett gyerekszoprán-előadással csatlakozott. A játékidő további részében ezen ének ugyan nem, az alatta hallható megoldások azonban szabálytalan ritmusképek, zongora, vonósok, illetve oboaszóló kíséretében térnek vissza – a "The Wreckage" éppoly jó példa erre, mint a "The Cremation", a "How Do You Like Your New Haircut?" vagy a "Wreckage and Rape". A főcímzene elengedhetetlen jellegzetessége a Fox fanfárjával történő összemosódás, amihez hasonlóra ez idáig csak a Danny DeVito rendezte A rózsák háborúja kapcsán volt példa. Ennek háttértörténete, hogy a stúdió akkori zenei részlegvezetője, Elliot Lurie korszerű digitális technikával szerette volna rögzíteni az utoljára meglehetősen régen, 1977-ben újravett Alfred Newman-témát, amelyet A végső megoldás: Halál scoring sessionjére ütemezett. Goldenthal eleget is tett e kívánalomnak, majd miután végzett, Lurie megkérdezte tőle, nem szeretne-e valami egyedivel előállni a filmhez. A szerző kapva kapott az alkalmon, és "alienesre" szabta a méltán ikonikus darabot, aminek végeredménye nemcsak a nyitányban és a kiadvány második lemezén lévő "20th Century Fox Trademarks / Alien Version"-ben figyelhető meg, hanem Alan Silvestri Ragadozóhoz kiadott lemezén is.

A másik fülbemászó megoldást az érzelmek kifejezései tartogatják, a komponista ugyanis nem a karakterekre összpontosított, hanem az emóciók és a jelenetek hangulatának fokozására, aminek eredményeként a szereplők háttértörténete, a barátok, szerettek elvesztése együttesen lett megközelítve, ami amellett, hogy a játékidő előrehaladtával folyamatosan formálódik, két csúcsponttal is rendelkezik. A vonósokra, rezesekre, klarinétra és oboára épülő, helyenként zongora- és hárfajátékkal tarkított elképzelés a "The Survivor Is a Woman"-ben hallható először, majd olyan trackekben tér vissza, mint a "Lullaby Elegy (Extended Version)", az "It's a Long Sad Story / Clemens Dies" első fele, a "The Beast Within" vagy a "Visit to the Wreckage". E koncepció részévé vált aztán a mozi két jellegzetes momentuma is, a hamvasztás ("The Cremation"), illetve a záró képsor ("Adagio"). Előbbi a lény megszületését jelző rezeseffektekkel és egy gyerekkórus vészjósló előadásával kombinálódik mesterien, az éppoly fájdalmas, mint heroikus "Adagio"-val pedig egyszerre vehetünk méltó búcsút a hősnő és az idegen párharcától, valamint a trilógiától.


Míg az iméntiek a score barátságosabb arcát mutatják, a játékidő többi részénél könnyedén foghat el bennünket az az érzés, hogy nem filmzenével, hanem egy kortárs modern szimfónia elemeivel állunk szemben, ráadásul ezek mindenféle átmenet nélkül képesek megosztani a hallgatókat: vagy tetszik valakinek, vagy nem. A bűnözők lakta rideg bolygóhoz, a lerázhatatlannak, megsemmisíthetetlennek tűnő teremtménnyel folytatott küzdelemhez és a képsorok színvilágához azonban kétségtelenül passzol ez a megközelítés, melyhez filmek vonatkozásában ez előtt még csak hasonlóval sem állt elő a szerző – bár a Kedvencek temetője aláfestése kellően elvont, stílusa messze áll ettől. A "Status Reports" még csupán ízelítő abból, amit az idegen felbukkanásától kezdve ("The Creamation") szabadít ránk Goldenthal, a savas vérű lény megjelenésével párhuzamosan ugyanis fémes hangzásokat, szintetizátoros elemeket, randomnak ható zenekari előadásokat, csapongásokat zúdít ránk. Ezek olyan tételekben harapódznak el, mint a "The First Attack (Film Version)", a "That His Boot", a "Candles in the Wind", a "You're Going to Die Too", az "It's a Long Sad Story / Clemens Dies" második fele, az "Alien's Lair", a "Bait and Chase (Extended Version)", az "It's Started", a "More Bait and Chase" vagy a "Gotcha / Hello, I Must Be Going". A Fincherrel közösen kijelölt út – vagyis a szimfonikus zene idegen hangzásokkal, effektekkel, indusztriális elemekkel történő egyesítése – olyannyira kiütközik ezeknél, hogy könnyedén ugrik be róluk Krzysztof Penderecki vagy éppen Ligeti György munkássága.

A Fincher nélkül eszközölt változtatások főként a score elborultabb részeire nyomták rá a bélyegüket. Egy interjú alkalmával Goldenthal ezek egyikének, a "Bait and Chase"-hez tartozó cselekmény módosulásának példáján keresztül engedett betekintést abba, miként igyekezett megoldani a célvonal előtt feltornyosult problémák gyors megoldását zenei producere, Gohl bevonásával: "Ez a legnagyobb léptékű üldözéses jelenetek egyike, amelyhez tízpercnyi zene tartozott. Ez a módosításokat követően sok lett, így Matthias hét és fél percet csinált belőle. Nem volt időm arra, hogy újraírjam, ezért ő rövidítette le a koncepcióm megtartása mellett." Ám a score megszületésének utolsó szakaszát nemcsak a mozi újravágása nehezítette, hanem az is, hogy a zenei felvételek idején robbant ki a Los Angeles-i zavargásokként elhíresült esemény, ami cseppet sem kedvezett a munkafolyamatok helyszínei között történő ingázásoknak.


Ahogyan Elliot Goldenthal munkásságának nagy hányada, úgy A végső megoldás: Halál kísérete is egyfajta rétegzenének tekinthető. Amellett, hogy e hányatott sorsú alkotás sokat lendített a komponista álomgyári karrierjén, a "The Beast Within" tétel később a szintén az ő score-jával kísért Öreg harcos című életrajzi drámában is helyet kapott, némely trackjei pedig a holland Karakterben is felbukkantak. "Ezt a zenémet Hollandiában különösen kedvelik. Amikor néztem a legjobb külföldi filmként Oscar-díjjal jutalmazott Karaktert, észrevettem, hogy benne vannak a szerzeményeim. Sajnos nem fizettek nekem ezért, és a nevemet sem tüntették fel, de akinek tetszenek ezek a zenék, az itt is meghallgathatja őket" – nyilatkozta utóbbival kapcsolatban kissé ironikusan a művész. Bármennyire is tűnik kuszának A végső megoldás: Halál score-ja, a mai napig ez az egyetlen olyan Alien-kíséret, amely áttételesen ugyan, de a popkultúra részévé vált azáltal, hogy a kanadai elektronikus formáció, a Front Line Assembly "Infra Red Combat" című trackjét vegyítette az "Agnus Dei" elemeivel.