Robert Harris már többször szolgáltatott a filmvilágnak alapanyagot: ilyen volt például az Enigma Kate Winslettel vagy a Pierce Brosnan és Ewan McGregor főszereplésével készült Szellemíró. Ennek rendezője, Roman Polanski a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy esetében újfent Harris egyik művéhez nyúlt, most pedig itt az Edward Berger irányítása alatt forgott Konklávé, mely a katolikus fellegvárba visz el bennünket. Mivel viszonylag kevés mozifilmet láthattunk eddig, mely a Vatikán legbensőbb, a szélesebb publikum elől rejtve maradó falai közt játszódik, az alkotás – ha más nem, hát kritikai – sikerre volt ítélve, amihez azonban egy kisebb botrány is társult.


Amikor meghal a katolikus egyházfő, Lawrence bíborosra hárul annak terhe, hogy levezényelje a világ minden tájékáról összesereglett egyházi személyek részvételével zajló választást. Azonban messze még a pillanat, amikor felszáll a fehér füst, világgá kiáltva, hogy megegyezés született az utód személyéről. Mivel az egyik jelölt maga Lawrence, bizalmasan és megfontoltan kell kezelnie a hozzá eljutó információkat, melyek arra utalnak, hogy némelyik bíboros talán méltatlan a tisztségre. A Konklávé nyolc Oscar-szoborért indul, s ezek közül a főszerepben látható Ralph Fiennes jogosan kapná meg: a színész lenyűgözően hozza a gondterhelt, tépelődő Lawrence-t, de szereplőtársait is (köztük Stanley Tuccival, John Lithgow-val és Isabella Rossellinivel) csak méltatni tudnám, és e thrillerköntösbe bújtatott dráma minden pillanata lekötött. Én edzettebb vagyok, de akadnak, akik az utolsó tíz percet – érzékenységük mértékétől függően – polgárpukkasztásnak tarthatják, egy manapság erős reflektorfénybe helyezett téma beleerőltetését kiáltva, csakhogy az alapanyag nem napjainkban, hanem 2006-ban íródott. A világ viszont azóta megváltozott: ami egy akkori feldolgozásban még csak egy meglepő csavarként állt volna helyt, napjainkban egyesekben provokáció érzetét keltheti.

A film komponistája azon művészek közé tartozik, akik bár eredetileg nem a mozivilágban indultak el pályájukon, e területen is ismertté, sőt elismertté váltak. A Hauschka művésznéven, kortárs zongorista-zeneszerzőként megismert Volker Bertelmannt olyan produkciókhoz köthetjük, mint az Oroszlán (melynek score-jáért Dustin O’Halloran társaságában első Oscar-jelölését érdemelte ki), a Hotel Mumbai, a Sodródás című túlélőfilm, illetve olyan tévésorozatokhoz, mint a Dűne: Prófécia és A sakál napja. Pályája eddigi csúcsára 2024-ben jutott el, amikor a Nyugaton a helyzet változatlanhoz készített művéért Oscar-díjat kapott. Bár a szakma ezzel elismerte, a közönség részéről már nem volt ennyire egyöntetűen lelkes a fogadtatás, hiszen jogos volt a bírálat, miszerint műve túl egysíkú lett, legkiemelkedőbb része három, folyton vissza-visszatérő gépies hang. A Nyugaton a helyzet változatlan direktora megegyezik a Konklávééval, s mostanra végképp egyértelművé vált, hogy a duó előnyben részesíti a minimalistább zeneiséget és a jellegzetes megoldások ismétlődését. Ez bizonyos értelemben újra megvalósult, az eredmény mégis jobb lett, mint előző együttműködésüknél. A score előadása a Budapest Art Orchestrára várt, Pejtsik Péter vezényletével. A magyar zenekar már közel egy évtizede részese a filmiparnak, portfóliójukban olyan közelmúltbeli alkotások találhatók, mint a Megalopolisz, A csapda, A méhész, A 64-es betegnapló, míg sorozatok terén A vezércsel, a már említett A sakál napja, a Fekete tükör, a Locke & Key – Kulcs a zárját vagy a Shadow and Bone – Árnyék és csont.


A vatikáni helyszínből adná magát, hogy egy kórusos, grandiózus nagyzenekari aláfestést kapjunk, a score azonban ettől meglehetősen messze áll, a kórusműveket mindössze Gregorio Allegri „Miserere mei, Deus”-a képviseli. Ez úgy középtájt csendül fel, és éles kontrasztba kerül Bertelmann művével. A komponista egy szimfonikus, visszafogott, kissé monoton, ám kétségtelenül feszült megközelítést vélt célszerűnek, és mivel sok szereplőt mozgat a produkció, nem a karakterekhez, hanem inkább a cselekmény egyes pontjaihoz kapcsolódó motívumokat komponált. Elmondása szerint a vallás felől kezdte el megközelíteni a score-t, ugyanakkor nem orgonában vagy kórusban gondolkozott, hanem – a pátosz csapdájába esést megkerülve – puritánabb hangzású instrumentumokban. Így jutott el az egyik legszokatlanabb hangszerig, a cristal baschetig, melyet kollégái közül a legtöbbször valószínűleg Cliff Martinez használt, többek közt a Drive – Gázt! és a Csak Isten bocsáthat meg esetében, de hallhattuk például Jóhann Jóhannssontól is a Fogságban score-jában. A benedvesített ujjakkal megszólaltatott üvegcsövekből álló, földöntúli orgonás hangzást produkáló eszközt olyan trackekben halljuk többek közt, mint a „Prayer”, a „The Abyss Calls Out”, a „First Day”, az „I Would Choose John”, az „Explosion” és a „Walk Through Rain”. Bertelmann úgy gondolt rá, mintha ez lenne a Vatikán hangja, ugyanakkor Lawrence bíboros vívódásait is jelképezi.

A jelenetek során a leggyakrabban egy folyamatosan visszatérő, csellójátékon alapuló témával szembesülünk (benne egy tizenkét hangos dallammal), melyet a művész úgy jellemzett, mintha valaki mélyen belül sírna. Ezzel az egyházi összeesküvést éppúgy szimbolizálni kívánta, mint a pápaválasztás terhét és a sürgető döntéskényszer miatt érzett nyomást. A többek közt a „Tears”-ben, a „Rumours”-ban, a „Seal the Room”-ban, az „Arrival”-ban, a „First Election”-ben, az „I Don’t Want Your Vote”-ban és a „You Should Be Careful”-ban hosszabb-rövidebb időtartamokra, variálva feltűnő motívum jellegzetessége, hogy a cselló nemcsak hagyományosan, azaz vonóval, hanem kézzel pengetve is megszólal (ezt nevezzük pizzicatónak). Kiemelendő, feszült thrillermuzsika lett a lassú zongorajátékkal kísért „Still No Result”, míg a két legizgalmasabb szerzemény az „Innocent”, illetve a lemezt záró téma. Előbbiben a legkönnyebben befogadható a csellójáték a korábbiakhoz képest, a bő hatperces „Postlude of Conclave” pedig nem csupán hossza miatt hatásosabb a többinél, hanem mert egy komolyzenei hatásokkal operáló szerzemény, mely szinte már lelkes, jelezve a hatalmas lelki tehertől megszabadulást és egy új kezdetet. A teljes műből ez az, mely kifejezetten alkalmas egy hangverseny-repertoárba vételre, és a szerző is biztosan beválogatná egy, az életművéből készített előadásba, amiben még biztosabbak lehetünk, ha a 2025-ös Oscar-átadón a jelölést szoborra váltja.


A soundtrackek olykor leleplező hatással bírhatnak, a Konklávé esetében is némileg ez a helyzet, Bertelmann ugyanis elkészítette az év egyik legegyhangúbb filmzenéjét, melyben zavaróan sokszor ismétlődik ugyanaz. Ez a moziban viszont igen jól szemlélteti az idegek játékát, ráadásul rendelkezik kifejezetten emlékezetes résszel is a score, továbbá sikeresen teljesít a képek alatt, ez utóbbi pedig a legfontosabb egy filmzene esetében. Ha nem látom a filmet, és így nem győződtem volna meg muzsikája hatásosságáról, feltehetően egy ponttal kevesebbet adnék a fenti hétnél, azonban ez esetben úgy igazságos, ha az nyom többet a latban, hogy a filmben milyen jól működik mindaz, ami albumként azért nem valami változatos. Amellett ugyanakkor nem mennék el, hogy a cselekmény helyszíne egy másféle zenei megközelítést követve akár egy maradandó, önmagában is értékes score-t is eredményezhetett volna, így filmzenerajongói szempontból erős lehet a hiányérzetünk. Akkor pedig különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Konklávé ugyanolyan technikai megoldásokkal és színészi játékkal rendelkezik, mintha például a kilencvenes évek közepén készült volna, s az egészen biztos, hogy egy akkori zeneszerző teljes értékű szereplőként értelmezhető aláfestést írt volna hozzá.