Mit is mondhatnánk egy olyan moziról, amely mára filmtörténeti fogalom, de nem olyan értelemben, amilyennek a filmkészítők szánták, hiszen kevés filmben csináltak ennyi mindent ilyen rosszul. Joel Schumacher ezzel a darabbal rövidre vágta az éppen éledező franchise-t, amelyet csak nyolc évvel később hozott vissza a semmiből Christopher Nolan
Batman: Kezdődik!-je. A
Batman és Robin színesebb, hangosabb és bugyutább, mint közvetlen elődje, a
Mindörökké Batman, és úgy tűnik, a látványtervezők, valamint a díszletmunkások kapták meg azt a pénzt, amit a forgatókönyvön megspóroltak. A denevérember kalandjainak negyedik részében hősünk (George Clooney) immár kis madármintás csatlósával (Chris O'Donnell) indul megküzdeni a Gothamet fenyegető újabb gonoszpárossal. Az alkalmi szövetség tagjait más-más indokok mozgatják: Mr. Jégcsap (Arnold Schwarzenegger) szeretné megmenteni halálos beteg feleségét, Méregcsók pedig szeretné megóvni a környezetet az emberi pusztítástól – a film végére mindketten arra a logikus következtetésre jutnak, hogy ezt csak Gotham város megfagyasztásával lehet elérni. Az ördögi tervet csak Batman, Robin és Batgirl (Alicia Silverstone) akadályozhatják meg hihetetlenül bonyolult módszerekkel.
Egyszóval a
Batman és Robin cím egy sikeres sorozat mélypontjának szinonimája lett, és ez sajnos a filmzene kiadására is rányomta a bélyegét. Míg a
Mindörökké Batman esetében a kecske és a káposzta is jól járt egy dalválogatással és egy score albummal, addig a
Batman és Robin rossz fogadtatása biztossá tette, hogy ebben az esetben a Smashing Pumpkins / Jewel / R. Kelly és társaik fémjelezte vonal CD-je után nem fogják kiadni Elliot Goldenthal zenéjét. Pedig van itt mit kiadni. A komponista mintha érezte volna a film végzetét, ezért a
Mindörökké Batman legjobb zenei elemeit átmentve próbálta egy komoly akcióközpontú zenével visszafogni a ripacskodó színészeket, és Joel Schumacher egyre giccsesebb fétisvízióját. A tradicionális akciózene rajongóinak jó hír, hogy a pánikhelyzetben Goldenthal visszavett a kísérletezgetésekből, ehelyett egy sokkal egyenletesebb, ezáltal kiszámíthatóbb score-t írt. A rossz hír, hogy ebben az esetben a legnagyobb jóindulattal sem lehet eredetiséggel vádolni a szerzőt. Anyagias szempontból úgy is fogalmazhatunk, hogy aki 1995-ben megvette a
Mindörökké Batman filmzenealbumát, az teljesen ingyen megkapta a két évvel később elkészülő folytatás összes témáját is.
Először lássuk a hivatalosan megjelent betétdalalbum rövid elemzését. Bár a merítés nagy, és a mozi valószínűleg nem hozza közös nevezőre a The Smashing Pumpkins rajongóit a Jewel-fan klubbal, de vannak pozitívumok is. A daloknak majdnem fele szerepel is a filmben, és ez nem csak a stáblista alatti montázsra (a The Smashing Pumpkins és R. Kelly dala egybefűzve) értendő. Hála Schumachernek, Gotham lakosságának kilencven százaléka partira járó milliomos, így elegendő "bulizene" került a lemezre. A másik oldalon álló fiatalkorú motoros bűnözők pedig nyilvánvalóan nagy Moloko-rajongók, és az Underworld "Moaner" című technoopuszára versenyeznek. Végül, de nem utolsósorban a lemez tartalmaz három és fél percnyi egyveleget Goldenthal zenéjéből is "A Batman Overture" címmel. Most bontsuk ki jobban a rövid nyitányban található anyagot és témákat.
Örök kérdés, hogy a folytatások esetében mennyire követelmény az eredetiség, és mennyire kívánatos a létező témák továbbvitele. A sorozat korábbi zeneszerzője, Danny Elfman két Batman-filmje esetében például csak a főtémát mentette át, és ez Goldenthalnál is természetes. Az előző filmben sikeresen bemutatott melódia ebben az esetben is számos átalakuláson megy keresztül, a legjobbak most is a különféle egzotikus variációk – az előző film rumba-foxtrott-keringő-tangó négyese most egzotikus karibi táncokkal bővül. Az ilyen finom megoldások kötelező elemek egy Goldenthal szintű komponistától, de más zenék változtatás nélküli átvétele ellentmond a kreatív elmének.
Az igazi probléma a többi tételnél kezdődik. A filmet nézve folyamatosan pipálhatjuk ki az ismerős motívumokat az előző albumról – nem számít, hogy abban a filmben ezek a zenék mit jelképeztek, illetve hogy eredetileg mennyire voltak egyes karakterekre jellemzőek. Autós üldözéshez használjuk a "Gotham City Boogie"-t, s igaz, hogy annak idején Kétarc bandájának volt a motívuma, Mr. Jégcsapnak ugyanolyan jól fog állni. Ugyanez a muzsika később több formában is előjön, hosszú pályafutása során használják még kézitusához és gyémántrabláshoz is. Itt-ott a "Victory" is felbukkan, de szerepe kevésbé fényes, mint korábban. Az egyetlen akciótétel, amely szerencsésen kerül ki az újrafelhasználási hullámból, az előző filmben a "Descent" címet viselte. Akkor más szerepe volt, most autós üldözéshez használták fel, amikor Batman Mr. Jégcsapot üldözi (vagy fordítva). A Batman-témát annak idején rekedt kürtökkel és őrületes vonósokkal feldobó zenét szép új nyitánnyal látták el és alaposan kibővítették.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sok ismételgetés elsősorban Joel Schumacher hibája, aki úgy érezte, hogy a siker érdekében nem árt a
Mindörökké Batman legtöbb kulcsjelenetét és teljes struktúráját minden változtatás nélkül átvenni. Csak két példa: mindkét produkció Batman és Robin indulásával kezdődik, amihez evidens, hogy Goldenthal a "Fledermaumusmarchmusik"-ot választja. De amikor a film végén Batmannek most is két mélybe zuhanó embert kell egyszerre megmentenie, ahogy az előző filmben is tette, a zeneszerző tényleg sarokba van szorítva, és kénytelen a már egyszer sikeresen használt kompozíciókat újra előásni az archívumból. A "Batterdammerung" újra nagyot szól, de másodjára már nem az az igazi élmény. Kár, hogy az előző filmet átlengő "sötét ellenség"-téma az egyetlen, amely nem tért vissza tisztességes formában, pedig ebben a filmben lett volna rá nagy szükség.
De mi marad az akciózenén kívül? A lírai tételek hiánya a legfájóbb a soundtracken, amelyek itt sokkal szebbek, mint az előző filmben, bár a színészi játék semmi okot nem ad az ilyen erőteljes és érzelmes zenék jelenlétére. Goldenthal itt mutatja meg tehetségét, amikor az alábbi szakadékot kell zeneileg áthidalnia: az egyik pillanatban még Schwarzenegger kormányzó jegesmedvés mamuszban táncol egy éneklő hóember morbid dalára, fél perccel később pedig már halálosan beteg feleségét siratja. A gyors hangulatváltás során a zeneszerző a hamiskás énekről vált át lassan angyali kórussá. Ez a kórus többször is hallható, a legszomorúbb pillanatokban a hangok mégis alig hallhatóakká válnak, szinte egybefolynak a hangszerekkel, és teremtenek melankolikus hangulatot. Sajnos a filmben ekkor épp Batgirl hackeli meg Alfréd bácsi, a komornyik számítógépes adatbázisát a klasszikus "próbáljunk ki véletlenszerű jelszavakat" módszerrel, így a zene megint túltesz a filmen.
Elliot Goldenthal zenéje összességében figyelemre méltó, de mivel teljes egészében kiadatlan, így csak a film során élvezhető, és ott talán jobb helyen is van. A lírai szerzemények kiadatlansága az egyetlen fájó pont, az akciótételek legalább megtalálhatóak az előző mozi lemezén. Önmagában a score hat pontot kapna, elsősorban a túl sok újrahasznált akciótétel miatt. A végső pontszám persze az átlagos dalokkal teli albumra vontakozik, amely igazán csak a film fanatikusainak ajánlott, és azoknak, akiket kielégít egy három és fél perces egyveleg a komponista aláfestéséből.