„Úgy éreztem, ehhez a filmhez komponálni különösen kockázatos vállalás, mert semmi sem lehet elég jó az itt látható történethez” – nyilatkozta a Schindler listája bemutatóját követően John Williams. Kijelentése óvatosságáról, alázatosságáról nyújt tanúbizonyságot, holott szerződtetésekor már világszerte ünnepelt komponistának számított, harminc Oscar-jelöléssel büszkélkedhetett (melyből négyet díjra is válthatott), az alkotást jegyző Steven Spielberghez pedig két évtizedes munkakapcsolat, barátság fűzte. Bő harminc év elteltével még furcsábbnak tűnnek szavai, hiszen művével szinte az összes rangos elismerést (Oscar-, BMI-, BAFTA- és Grammy-díj) kiérdemelte, és örökzöld főtémája nemcsak saját koncertrepertoárjának, hanem egyéb filmzenei hangversenyeknek is oszlopos tagja lett.


A Schindler listáját a legerőteljesebb holokausztfilmnek szokás nevezni, mely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a második világháború borzalmai sohase merüljenek feledésbe. Spielberg mozija a Kongresszusi Könyvtár „kulturálisan, történelmileg vagy esztétikailag jelentős” produkcióinak listájára is felkerült, amiben a rendező tehetsége éppúgy közrejátszott, mint Janusz Kaminski operatőri munkája, Steven Zaillian forgatókönyve, Liam Neeson, Ralph Fiennes és Ben Kingsley alakítása, Williams örök érvényű muzsikája, valamint az alapokat szolgáltató Leopold Page. Utóbbi saját tapasztalásaival járult hozzá mindehhez, annak idején ugyanis Poldek Pfefferbergként született, s azon 1098 fős, lengyel származású zsidócsoportnak, az úgynevezett Schindler-zsidóknak volt a tagja, akiket Oskar Schindler mentett meg a haláltól azzal, hogy munkát adott nekik üzemében. Page rengeteg anyagot gyűjtött össze a szudétanémet üzletember (akit modern kori Noénak nevezett) tetteinek bizonyítékául, amit Amerikába kerülvén próbált eladni Los Angelesben, ám mindaddig zárt kapukat döngetett, míg Thomas Keneallyvel össze nem hozta a sors a nyolcvanas évek elején. Az ausztrál származású írót annyira megfogta a történet, hogy kisvártatva a Schindler’s Ark című regényként tárta a világ elé. Az 1982-ben megjelent mű 1987-es első magyar kiadása még ennek pontos fordítását, a Schindler bárkája címet viselte, a film premierjét követő megjelenések viszont már eredetiben és magyarul is a jól ismert elnevezéseket kapták.

E kötet egyik példányát nyomta Spielberg kezébe a Universal akkori elnöke, Sidney Sheinberg, aki mindenképpen vele szerette volna vászonra vitetni a benne foglaltakat, ám kezdeményezése eleinte nem talált pozitív fogadtatásra. Ahhoz, hogy Sheinberg elképzelése úgy valósuljon meg, ahogyan azt vizionálta, tíz év szükségeltetett, mely időszak alatt a direktor nyolc filmet hozott tető alá, köztük Indiana Jones második és harmadik kalandjával, a Hookkal és a Jurassic Parkkal. Ezalatt folyamatosan beszédtéma maradt köztük a Schindler listája, ám mindig más közreműködésével (Billy Wilder, Sydney Pollack és Brian De Palma neve egyaránt felmerült), mert Spielberg kizárólag producerként kívánt részt venni a projektben. Próbálták megnyerni maguknak Roman Polanskit, aki holokauszttúlélőként kézenfekvő választásnak bizonyult, de ő pont emiatt nem élt a felkínált lehetőséggel (később viszont A zongoristát elvállalta), ami végül Martin Scorsesénél talált otthonra. Hosszú ideig úgy tűnt, ő adaptálja a könyvet, ám Spielberg időközben egyre nagyobb érdeklődést kezdett mutatni saját zsidó háttere iránt, és miután szembesült azzal, hogy sorra alakultak a neonáci mozgalmak, a holokauszttagadás pedig erősödött, arra jutott, hogy mégis neki kell elfoglalnia a rendezői széket.


Fekete-fehér lévén eme alkotás egyfajta kordokumentummá lépett elő, mely könnyebben repített vissza bennünket a negyvenes évekbe, s bár az elénk táruló értelmetlen erőszakot, öldöklést így „szolidabbnak” gondolhatnánk (lévén a vér nem vöröses színű), az igazság az, hogy ennek eredményeként a gettó és a láger még zordabbá, a foglyok jövője még kilátástalanabbá, Amon Göth (Fiennes) pedig még gátlástalanabbá vált. Hovatovább a zene kapcsolódása is magasabb dimenzióba lépett: Williams dallamai tökéletesebben rezonálnak a képsorokra, s egész egyszerűen belemarnak a lelkünkbe. Magabiztosan merem kijelenteni, hogy e produkció színes mivolta esetében (amire volt törekvés a stúdió részéről, ám szerencsére kihátráltak belőle) az összkép kevesebb lenne, jelen formájában ugyanis minden lényegesen koherensebb, a látottak jobban összezárnak a hallottakkal, nagyobb mélységet, drámát kölcsönözvén a szívfacsaró jelenetekkel tűzdelt mozinak.

„Tudatos volt azon elképzelés, hogy ne legyünk melodramatikusak… Azt éreztem, hogy elegánsnak és szolidnak kell lennem” – mesélte a szerző, akinek művét az ő és Itzhak Perlman tehetsége tette halhatatlanná. „A zenében meg kellett jeleníteni a zsidó kultúrát, és nyilvánvaló volt, hogy ehhez hegedűre van szükségünk, melyet valójában az olaszok találtak fel, de úgy tűnik, ez fejezi ki legközvetlenebben a zsidó zenei kultúrát és életet" – fejtette ki Williams a hangszerválasztás, valamint annak kiemelése kapcsán. Az izraeli származású művészt mindketten ismerték, Spielberg ráadásul nem is ekkor, hanem már az 1983-as Homályzóna zenéjének közreműködőjeként találkozott vele először. A veterán komponista teljesítménye mellett többnyire Perlman játékát szokás kiemelni a muzsika fontos adalékaként (még az albumborítón is kiemelték a nevét), és Giora Feidman klarinétszólója hasonló jelentőséggel bír. A beszédes tracknevekkel ellátott score további érdekessége, hogy a Ryan közlegény megmentése aláfestése mellett ez volt Williams másik olyan filmzenéje, melyet az általa 1980 és 1993 között vezetett Boston Symphony Orchestra közreműködésével rögzített (a kórusrészekért a The Li-Ron Herzeliya Children's Choir felelt).


Az album a „Theme from Schindler's List” és a „Theme from Schindler's List (Reprise)” segítségével foglalja keretbe Williams zseniális, ugyanakkor rendkívül nyomasztó munkáját. Míg utóbbi elképesztően csodálatos zongoraelőadással vezeti fel a zenekari szegmenst, az első tétel a jól ismert, a koncerteken gyakorta felcsendülő verzióban tárja elénk a főtémát Perlman hegedűjátékával. A motívum – melyet altatószerű dallamként is szokás jellemezni – a zsidóság holokauszttal kapcsolatos, máig kisugárzó fájdalmának közvetítője, s mint ilyen, telitalálat, érthető okból vált emblematikussá. A cselekmény előrehaladtával viszont már nemcsak ezt, hanem Schindler (Neeson) jócselekedetét, Itzhak Stern (Kingsley) és a többi munkása iránti együttérzését is tükrözi, de ahhoz, hogy második jelentése előtérbe kerüljön, főszereplőnknek jellemváltozáson kell átesnie.

Az üzletembert először egy SS-összejövetelen, Carlos Gardel világhírű tangóját, a „Por Una Cabezá”-t hallgatva, az esemény résztvevőit szemlélve látjuk, és teljesen más képet kapunk róla, mint a film végén. Gardel szerzeménye jó választás volt, hisz kezdetben még a náci párt általi elnyomást, üldözést kiaknázó, a zsidók vagyonára, valamint olcsó munkadíjára támaszkodva szerencsét próbáló emberként ismerjük meg, aki étkészleteket, edényeket, majd lőszert kezd gyártatni a németeknek – utóbbiakból hasznavehetetlenül silányat. Az üzleti érdekeket szem előtt tartó, ügyeskedő, a helyi náci vezetéssel jó kapcsolatot ápoló, feleségét csaló, bohém életmódot folytató Schindler azonban a zsidókkal szemben elkövetett bűntettek gyarapodása láttán változni kezd, lassan ráébred arra, milyen sorsot szánt nekik Hitler. Mivel a filmzenealbum tracksorrendje csak nagyjából felel meg a mozi kronológiájának, a zene által is tükrözött jellemfejlődés első lépése kissé távol került a többitől. Rokonszenvezése az „Immolation (With Our Lives, We Give Life)”-ban jelenítődik meg először, majd az „I Could Have Done More”-ban, a „Stolen Memories”-ben (melynek végén Williams zseniális ötlete nyomán gitárjátékkal hallhatjuk a főtémát), a Making the List”-ben, valamint a „Give Me Your Names”-ben kerül felszínre.


Gyakorta szokták felhozni a film kapcsán, hogy Schindler valójában nem hős, hiszen sokáig volt haszonélvezője a rendszer által létrehozott, igazságtalan helyzetnek, e jótéteménye pedig bár dicséretes, alapvetően nem feledtetheti jellemét, múltját, Spielberg mégis piedesztálra emelte, a mozi lezárását pedig giccsessé tette. Hollywoodban mindig is az volt a cél, hogy kikapcsolódást nyújtsanak, egy képzeletbeli világba kalauzolják el a nézőket, még akkor is, ha épp megtörtént eseményt dolgoznak fel. Spielberg pedig nagyon ért ehhez – elég csak az ugyanezen évben bemutatott Jurassic Parkot említeni –, és a magam részéről úgy gondolom, hogy amennyiben a történelem húsbavágó eseményeit mindig ilyen igényesen dolgoznák fel, akkor több emberhez eljutnának, mikkel kerültek szembe embertársaink egy-egy helyzetben, mint könyvek vagy tényfeltáró tanulmányok révén.


Williams másik fontos témája nem általánosan a zsidóságot, hanem kifejezetten a krakkói gettó lakóit jeleníti meg. A „Jewish Town (Krakow Ghetto, Winter '41)” szomorkás felvezetése után egy elegáns, keringőszerű dallamba fordul át, amit a „Schindler's Workforce”-ban Feidman klarinétjátékával és cimbalom tolmácsolásában tett játékossá a szerző, mely vidámsága révén pihentető kis szigete az egyszerre komor és szomorú score-nak. Ezt annak ellenére érzem így, hogy tudom, nem humoros a hozzá kapcsolódó képsor, mert arról szól, milyen trükkökkel, papírokkal juttatja munkához Schindler a zsidókat, és hogyan próbál pénzt szerezni a gazdagabb gettólakosoktól Stern közbenjárásával.

Mindezekkel egyetemben a magukat felsőbbrendűnek tartó német katonák nem kaptak kiemelt figyelmet a szerzőtől, rémtetteikhez inkább a másik fél szenvedései felől közelített – egy-egy éjszakai kicsapongásukat source musicként alkalmazott, főként német dalokkal húzták alá. A gonoszt megtestesítő Göthtel is majdnem hasonló a helyzet, meglehetősen kevés dallam kapcsolódik hozzá. Williams az „Oyf'n Pripetshok and Nacht Aktion” végével, illetve az „Immolation (With Our Lives, We Give Life)”-ban és a „Making the List”-ben röpke másodpercek erejéig ugyan kapcsolódik hozzá, ám ekkor is úgy, hogy zenéje nem rá, hanem a fogvatartottakra fókuszál. A koncentrációs tábor véreskezű vezetőjének legbrutálisabb, legértelmetlenebb tettei viszont abszolút mentesek a kísérettől. Legyen szó az építész Diana Reiter haláláról (Elina Löwensohn – Hosszú jegyesség), akit pusztán azért végeztetett ki, mert felhívta a figyelmet a barakk alapjainak rossz minőségére, vagy arról, amikor a villája erkélyéről tartott a lassan dolgozó vagy a munka közben megpihenő zsidókra céllövészetet távcsöves puskájával – ezek sajnálatosan nem forgatókönyvi túlzások.


Williams e háromórás vállalkozáshoz valamivel több mint ötvenpercnyi muzsikát készített, és első, az albumon „Jewish Town (Krakow Ghetto, Winter '41)” címmel megtalálható tétele csupán a Universal-logót követő tizennyolcadik percben csendül fel, addig a pontig bezárólag csak daloknak, komolyzenei szerzeményeknek lehetünk fültanúi. Az először az MCA Records égisze alatt megjelent korong tehát majdnem a teljes score-t lefedi, aki azonban ennél is jobban szeretne elmerülni az aláfestésben, annak a Schindler listája premierjének huszonötödik évfordulója apropóján megjelent La-La Land Records-gyűjteményt ajánlom figyelmébe, melynek első korongja az MCA-féle anyagot tartalmazza, a második pedig alternatív változatokat, illetve a „Schindler's Workforce” és az „I Could Have Done More” filmben hallható verzióját.

Williams munkája mellett tehát másoké is felcsendül a filmben, dramaturgiai szempontból pedig ugyanolyan fontos szerep hárul rájuk, mint a score-ra. Seress Rezső-zenét („Szomorú vasárnap”) éppúgy hallhatunk, mint Billie Holiday-dalt („God Bless the Child”), Edward Elgar-művet (a szintén Perlman közreműködésével rögzített „La Capricieuse Opus 17”-t), valamint tradicionális német és zsidó szerzeményeket, melyek közül kettő, az „Oyf'n Pripetshok” és a „Yeroushalaim Chel Zahav” az albumon is helyet kapott. Ezen a téren Bach „English Suite No.2 in A Minor”-jával váltják ki Spielbergék az egyik legmegrázóbb hatást: épületátkutatás közben az egyik Wehrmacht-katona talál egy zongorát, leül elé és játszani kezd, miközben társai halomra lövik a zsidókat – Bach dallamai erős kontrasztban állnak a náci brutalitással. De Schindler jellemváltozásának egyik fontos gyújtópontját is így mutatják be nekünk Spielbergék, hisz miközben az üzletember lóhátról figyeli a krakkói gettó felszámolását, a gyerekek által énekelt zsidó dalt, Mark Markovich Warshawsky „Oyf’n Pripetshik”-ét halljuk. Elsőre e keserédes, a tanulás fontosságáról, az otthon oltalmáról szóló szerzemény fura választásnak tűnhet, bizonyos sorai révén azonban tökéletesen idevág: „Gyerekek, amikor majd felnőttök, magatok is megértitek majd, hogy mennyi könny van ezekben a betűkben, és mennyi sirám. Amikor majd a száműzetés terhe alatt roskadtok, és fogytán az élet, merítsetek erőt ezekből a betűkből, nézzétek csak őket!”


A Schindler listája nem az a film, amelyet bármikor szívesen újranéz az ember, vagy áthívja rá a barátait egy hétvégi moziestre. Bár vannak benne nem a valóság diktálta filmes fordulatok, összességében véve hiteles, komoly és fajsúlyos alkotás, amely nyomot hagy az emberben. És ugyanez a helyzet John Williams munkájával is: bármennyire vélem tökéletesnek, ritkán veszem magam rá arra, hogy meghallgassam, mert bár csodálatos, érezhetően szívből fakadó, egész egyszerűen képtelen vagyok puszta zeneműként tekinteni rá, elvonatkoztatni attól, mi inspirálta. Ez nálam a legkevesebbszer hallgatott tízpontos korong.