James Cameron egy rémálmából alkotta meg minden idők egyik legikonikusabb filmes karakterét, az Arnold Schwarzeneggerrel szinte eggyé váló terminátort. Az ötlet eleinte vegyes fogadtatásban részesült: bár a projekt iránt olyan stúdiók érdeklődtek, mint a Universal, a Warner Bros. vagy a Paramount, mivel azonban Cameron maga szerette volna rendezni a filmet, tovább kellett kilincselnie, mert addigi egyetlen rendezése, a Piranha 2.: Repülő gyilkosok kudarca nem számított jó ajánlólevélnek ezen mamutcégek szemében. Egy kis stúdió viszont meglátta a lehetőséget a különleges sztoriban és a rendezőben, így megszavaztak neki hat és fél millió dollárt, azonban közel egy évre jegelték a projektet. Ez az idő pedig pont ahhoz kellett, hogy Cameron átgondolja a címszereplő személyét, és az eredetileg kiszemelt Lance Henriksen helyét Schwarzenegger vegye át - amiről egyébként maga az ex-testépítőbajnok győzte meg a rendezőt. A nukleáris apokalipszis rémisztő képe a nyolcvanas évek hidegháborúban élő mozinézőire egy valóban elképzelhető jövőképként hatott. Ráadásul az egész Földet behálózó gépuralom, az időutazás és ennek egyéni, újszerű ábrázolása is kellően friss téma volt, így nem meglepő, hogy a produkció hatalmas siker lett. A Skynet elszabadulása után bekövetkező, gépek és emberek közötti háború története az elmúlt harminc év során a számos folytatásnak, képregénynek, könyvnek, illetve a két évadot megélt tévésorozatnak köszönhetően egyre szerteágazóbbá vált. A második részt (Terminátor 2. – Az ítélet napja) még maga Cameron vezényelte le, jogi viták miatt azonban csak 1990-ben kezdhetett hozzá a filmhez, ami a látványnak, s a történet finomságainak egyaránt jót tett. Ügyes húzással a Schwarzenegger által megformált T-800-as robotból gonosz helyett pozitív hőst csinált, s ha ezt nem teszi, feltehetően jóval kevesebb lett volna a mozitörténelem.

A harmadik rész (Terminátor 3. – A gépek lázadása) előkészítése több problémával volt terhelt. Cameron már a kilencvenes években bejelentette az érkezését, de nem tudott jó forgatókönyvet összerakni, 1997-ben pedig a jogtulajdonos cég, a Carolco Pictures csődbe is ment, végül a jogok a Carolco alapítóinál, Mario Kassarnál és Andrew G. Vajnánál kötöttek ki. A mozi vegyes fogadtatásban részesült, s elmondható, hogy rálökte egy, talán soha véget nem érő lejtmenetre a franchise-t. Ennek következő állomása a két évadot megélt tévészéria (Terminátor – Sarah Connor krónikái) volt, mely után nem sokkal érkezett a mozikba a Terminátor – Megváltás. Mindkettőről elmondható, hogy komoly kudarcnak számít. 2015-ben egy merész és alapjában véve izgalmas ötlettel eljátszva, gyakorlatilag újraindult a Terminátor-széria, azonban a Terminator: Genisys a korábbiaknál is nagyobb bukás lett. 2017-ben végül be is jelentették, hogy a Terminátor-univerzum, legalábbis az eddigi formájában, már nem folytatódik tovább. 

Zeneileg egy meglehetősen behatárolt világ jellemzi a hat produkciót. Ezt az első film score-ját jegyző Brad Fiedelnek és Cameronnak köszönhetjük, akik egy gépies, sivár, a pusztuló, elnyomott emberiséget és a gépek uralmát megjelenítő muzsika alapjait rakták le. Fiedelnek a franchise-hoz való hozzájárulása azonban jelentős, hiszen olyan főtémát írt, mely egyszerűsége ellenére is helyet követel minden idők legfontosabb filmzenei motívumai között. A második epizód esetében is ő volt a komponista, és a zene stílusán sokat nem változtatott. A harmadik felvonásra azonban már szóba sem került, "helyettese" Marco Beltrami lett, aki pár dolgot, főként az atmoszféra tekintetében, átvett elődjétől, de alapjaiban véve más úton indult el. A sorozathoz a Fiedel munkáját tisztelő Bear McCreary alkotta meg az aláfestést, míg a harmadik részhez Danny Elfman írt egy egyéni jellegzetességeit jól felmondó, a széria zenei sajátosságait tisztelő score-t. Az ezt követő felvonások zenéin Lorne Balfe, majd Tom Holkenborg munkálkodhatott, ám mindkét esetben elmondható, hogy a végeredmény felejthetőre sikerült.



Terminátor – A halálosztó (1984)
The Terminator


zene: Brad Fiedel


"Visszatérek!", "Hasta la vista, baby!", "Jöjjön velem, ha élni akar!" – három kulcsmondat James Cameron ikonikussá vált karakterétől, a halálosztótól (Arnold Schwarzenegger), aki 1984-ben lépett vászonra először a Terminátor – A halálosztóban, annak érdekében, hogy megölje Sarah Connort (Linda Hamilton), jövőbeli lázadók vezérének anyját. A sötét jövő megakadályozásáról szóló produkció aláfestéséről az ekkor már közel egy évtizede pályán lévő Brad Fiedel gondoskodott, akit ügynöke ajánlott Cameron figyelmébe. Kettejük találkozását Fiedel ekképpen összegezte: "Az ügynököm küldött neki egy kazettát a zenéimmel, amelyet a kocsijában hallgatott meg. Ezt követően megbeszéltünk egy találkozót, ahol felvázolta nekem a filmtervét. Másnap reggel megírtam a főtémát, amire egyszerűen csak azt mondta: ez az!" Az elvárás egy olyan szintetizátoros zene volt, amely hangzásvilágával még jobban aláhúzza az eljövendő apokalipszist és a gépek általi fenyegetettséget. A közel száztíz perces filmhez különféle dalokat is felhasználtak, melyek az Enigma kiadó gondozásában megjelent filmzenealbumon is helyet kaptak - közülük a Tahnee Cain & Tryanglz által előadott "Burnin' in the Third Degree" számít a legemblematikusabbnak, ez szól ugyanis a Tech Noir szórakozóhelyen zajló események alatt. A kíséretet igénylő játékidő nagy részét azonban az instrumentális darabok tették ki, melyek teljes anyaga később a Cinerama/Edel égisze alatt vált elérhetővé The Definite Edition alcímmel – ez azonban csak a rajongóknak ajánlott. Mivel Fiedelnek nem volt megfelelő apparátusa, a szükségesnél több munkaidőt fordított az aláfestésre: "A Terminátor zenéjének elkészítése azért volt nehéz, mert különböző szintetizátorokat, illetve szekvencereket használtam, s mivel nem állt rendelkezésemre elegendő MIDI, sok mindent magam csináltam" – mesélte. 





Terminátor 2. – Az ítélet napja (1991)
Terminator 2: Judgment Day


zene: Brad Fiedel


A Terminátor – A halálosztó sikerét követően rögtön felmerült a folytatás lehetősége, a filmes technika fejlettségi szintjére, valamint a tisztázatlan jogi körülményekre hivatkozva azonban James Cameron 1991-ig halogatta a Terminátor 2. – Az ítélet napját. A két felvonás között eltelt időszakot arra fordította, hogy egyre jobban bedolgozza magát Hollywoodba: miután megnyíltak előtte a nagyobb stúdiók kapui, először a Rambo 2. forgatókönyvének elkészítéséből vette ki a részét, majd vászonra vitte A bolygó neve: Halált és A mélység titkát, mely utóbbiak vizuális effektjeik révén Oscar-díjat nyertek. Ezeket követően érezte úgy, hogy megvalósíthatóvá váltak az újabb Terminátor-filmmel kapcsolatos elképzelései, a jogi problémákra pedig a Carolco Pictures segített megoldást találni, így a kilencvenes évek elejére az összes akadály elhárult ahhoz, hogy a Skynet gépei és az ellenük harcoló emberek visszatérjenek a mozikba. Miután a Terminátor 2. zöld utat kapott, Cameron megkereste Brad Fiedelt (akivel e két produkció mellett a True Lies – Két tűz között apropóján dolgozott együtt), s az eltérő hangulat, illetve tempó okán az alábbi fő instrukcióval látta el: "Szeretném, ha használnád a főtémát, de semmi mást ne vegyél át az első részből!" Lévén a folytatás stílusa már inkább egy vérbeli akciófilmmel egyezik meg, mintsem akcióthrillerrel, a komponistának ennek megfelelően kellett megközelítenie a rá váró feladatot, a fő irányelven azonban nem változtatott: újfent a szintetizátorokra helyeződött a hangsúly annak érdekében, hogy zenéjének hangzásvilágával a gépek által uralt sötét jövőképet szimbolizálja.   





Terminátor 3. – A gépek lázadása (2003)
Terminator 3: Rise of the Machines


zene: Marco Beltrami


Kevés folytatásfilmet előzött meg akkora várakozás és fokozott érdeklődés, mint a 2003-ban debütált Terminátor 3. – A gépek lázadását. A gyártó stúdiónál mindent bele is adtak, hogy a rajongói elvárásoknak eleget tegyenek, így kétszázmillió dolláros büdzsét szavaztak meg, ami már akkoriban is igencsak szokatlanul magasnak számított. Arnold Schwarzeneggert is éppen csak sikerült még leszerződtetniük, hiszen az akciósztárt a film bemutatóját követően pár hónappal Kalifornia kormányzójává választották. A sikerhez tehát látszólag minden adott volt, azonban a film korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy rálökte a talán soha véget nem érő lejtőre a franchise-t, noha a mozi egyáltalán nem lett rossz. Mindehhez az is szükségeltetett, hogy a film elkészültét hollywoodi mércével mérve is nagy felfordulás előzze meg. A zeneszerzői poszton is változás történt, hiszen az első két mozi score-ját jegyző Brad Fiedelt is nélkülöznie kellett a produkciónak. A rendező más hangzást keresett, olyat, amelyet a mozinézők is jobban be tudnak fogadni. 2003-ban Marco Beltrami még jóindulattal sem tartozott az élvonalba, noha a Sikoly, A kaptár, a Penge 2. vagy a Mimic – A júdás faj révén már megmutatta tehetségét. Jonathan Mostow direktor úgy vélte, a szerző által képviselt egyedibb hangzás, a ritmusok terén bevetett szokatlan megoldások illeni fognak a terminátorok harcához és a pusztuló jövő víziójához. Sok rajongó fejezte ki nemtetszését Fiedel mellőzése miatt, akiknek a haragja csak nőtt, amikor kiderült, hogy a klasszikus motívumokból sem kér a direktor. Beltrami a fanfáros, szomorkás, de egyben hősies főtémát tehát nem vette át, így a kultikus, közkedvelt dallam nem csendül fel a filmben. Ugyanígy nem került átvételre a szintetizátoros hangzásvilág sem.





Terminátor – Sarah Connor krónikái (2008)
Terminator: The Sarah Connor Chronicles


zene: Bear McCreary


A tévészériát a Fox csatornáján indították útjára, időrendben pedig a második és a harmadik mozi cselekménye közé ékelődik be: bár a Terminátor 2. – Az ítélet napjában mindkét halálosztó megsemmisült, Sarah Connor és fia, John továbbra sem hagynak fel a Skynet megsemmisítésére vonatkozó céljukkal, ám eközben folyamatosan érkeznek a halálosztók, melyek egyetlen célja a páros likvidálása. A 20th Century Fox, a Warner Bros. és a C2 Pictures vállvetve láttak hozzá a projekthez, s bár ötletük jó volt, nem mellesleg pedig a tévésorozatok reneszánsza okán a kaland képernyőre ültetése sem hordozott magában különösebb veszélyt, a végeredmény hasaláshoz vezetett. A többek között Lena Headey (Sarah szerepében), Thomas Dekker (John) és Summer Glau (aki a védelmükre küldött Cameront alakítja) főszereplésével készült folyam harmincegy epizódnál többet nem élhetett meg, ugyanis a nézettségi adatok és a gyártási költség között a gyártók finoman szólva sem figyelhettek meg egyenes arányosságot, így kénytelenek voltak felfüggeszteni a forgatási munkálatokat. A széria esetében a tévés vonalon igen termékeny Bear McCrearyre esett a választás, akit 2007 nyarán kerestek meg a producerek. Fiedel művei a vezértémán kívül nem tobzódnak dallamokban, inkább a gépek fenyegetését szimbolizáló fémes, nyers hangzásokkal, valamint gyors váltásokkal operálnak, amit az akciórészek esetében kiválóan idézett meg McCreary úgy, hogy az atmoszférán kívül helyenként két-három hangjegynyi dallamazonosságot is belecsempészett tételeibe, igaz, ezeket főként azok veszik észre, akik töviről hegyire ismerik az első két film score-ját.





Terminátor – Megváltás (2009)
Terminator Salvation


zene: Danny Elfman


1984-ben James Cameron indította útjára a Terminátor-kultuszt, Arnold Schwarzenegger neve pedig szinte egybeforr azóta is a halálosztó robottal, annak ellenére, hogy az 1992-es folytatásban nem vállalt negatív szerepet, ezért egy kis variálással ő lett a főhősök védelmezője. A két produkció azóta filmtörténelmi klasszikussá érett, és ez így is marad, még ha a különféle producerek meg is próbálnak a franchise-ból minden létező centet kisajtolni folytatásokkal és bukott tévésorozatokkal. A 2009-es évre elkészített újabb epizódot a magát nagyon lazán McG-ként aposztrofált rendező dirigálta le. Az eddigi részekkel ellentétben talán itt volt leghangsúlyosabb a gépek szerepe és szerepeltetése, a látvány pedig egészséges keveréke volt a Mátrix és a Világok harca képi megoldásainak. A komponista, Danny Elfman csak hangulatában őrizte meg Fiedel témáját, és hasonló szerkezetű, ám teljesen saját motívumot komponált. Ezt rögtön megismerhetjük a nyitó képsorok alatt, ahol az általános hangzásvilág is beazonosítható. A komponista könnyen fogyasztható akciózenéinek egy újabb állomása a Terminátor – Megváltás, amely semmilyen formában sem lóg ki a szerzőtől A majmok bolygója, a Pókember, a Hulk, A királyság vagy a Wanted zenéinek sorából. Az, hogy maga a Terminátor-kultusz valószínűleg már semmilyen új produkciót nem fog magához ölelni, szinte egészen biztos, és emiatt sem róható fel különösebben semmi Danny Elfman számlájára, amiért egy dinamikus, két könnyed témát váltogató, egyszerű akciózenét tett le az asztalra. Nagyjából ugyanazok a zenei megoldások követik egymást, mint amit az imént felsorolt műveknél is megismerhettünk: dübörgő dobalapokra mély vonósok, egész komoly feladatokat ellátó rézfúvósok, harsány hegedűk, némi izgága elektronika.





Terminátor: Genisys (2015)
Terminator Genisys

 

Gregus Péter
2019.01.14.