1984-ben tűnt fel először a mozivásznon a T-800-as modell, melyet Arnold Schwarzenegger formált meg. A valaha Osztrák Tölgynek is becézett egykori testépítő – a film direktorával, James Cameronnal egyetemben – bizonyára álmában sem hitte volna, hogy az alacsony költségvetésű
kultuszfilmmé növi ki magát, és egy teljes franchise kerekedik ki belőle. A megannyi könyv és számítógépes játék mellett a klasszikus Cameron-alkotásokat további két film, a
is követte, igaz, utóbbi mindössze másfél évadig bírta. A tévészériát a Fox csatornáján indították útjára, időrendben pedig a második és a harmadik mozi cselekménye közé ékelődik be: bár a
ban mindkét halálosztó megsemmisült, Sarah Connor és fia, John továbbra sem hagynak fel a Skynet megsemmisítésére vonatkozó céljukkal, ám eközben folyamatosan érkeznek a halálosztók, melyek egyetlen célja a páros likvidálása.
A 20th Century Fox, a Warner Bros. és a C2 Pictures vállvetve láttak hozzá a projekthez, s bár ötletük jó volt, nem mellesleg pedig a tévésorozatok reneszánsza okán a kaland képernyőre ültetése sem hordozott magában különösebb veszélyt, a végeredmény hasaláshoz vezetett. A többek között Lena Headey (Sarah szerepében), Thomas Dekker (John) és Summer Glau (aki a védelmükre küldött Cameront alakítja) főszereplésével készült folyam harmincegy epizódnál többet nem élhetett meg, ugyanis a nézettségi adatok és a gyártási költség között a gyártók finoman szólva sem figyelhettek meg egyenes arányosságot, így kénytelenek voltak felfüggeszteni a forgatási munkálatokat.
Brad Fiedelt követően Marco Beltrami és Danny Elfman készíthetett zenei kíséretet Terminátor-filmekhez (míg az ötödik felvonás, a
Terminator: Genisys révén Christophe Beck csatlakozhat ehhez az illusztris társasághoz), a széria esetében pedig a tévés vonalon igen termékeny Bear McCrearyre esett a választás, akit 2007 nyarán keresték meg a producerek. A komponista idejét ekkor a
Csillagközi romboló: Penge előkészületei töltötték ki, leterheltsége mellett azonban rábólintott a felkérésre, ami mögött személyes ok húzódott:
"Elsősorban James Cameron filmjeinek köszönhetően szenteltem gyerekkoromtól fogva kiemelt figyelmet az aláfestések világára" – mesélte a szerző.
"Mindig is kedveltem a filmeket és a zenéket, de a Terminátor
, A bolygó neve: Halál
, a Terminátor 2. – Az ítélet napja
, illetőleg A mélység titka
kapcsán éreztem leginkább vonzalmat e műfaj iránt. Kilencéves koromban édesanyám meglepett egy Yamaha PSR szintetizátorral (amely egyébként mai napig megvan), és amikor rájöttem, hogyan működik a sequencer, az első dolgom a Terminátor
-téma eljátszása volt" – tette hozzá. Josh Friedman, James Middleton és John Wirth producerek egyöntetű véleménnyel voltak arról, hogy McCreary lenne a legalkalmasabb a hangulat megteremtésére, aminek ugyan a szerző örült, ám előre leszögezte, hogy rajongása okán csak olyan muzsikát hajlandó készíteni, amellyel hű marad a Fiedel-féle világhoz. Bár a filmesek nem ágáltak ez ellen, az alacsony költségvetés és némi jogi akadály okán nem adaptálhatták a klasszikus témákat, ezért McCrearynek úgy kellett tisztelegnie, hogy közben önálló utakat taposott ki.
Fiedel művei a vezértémán kívül nem tobzódnak dallamokban, hanem inkább a gépek fenyegetését szimbolizáló fémes, nyers hangzásokkal, valamint gyors váltásokkal operálnak, amit az akciórészek esetében kiválóan idézett meg McCreary úgy, hogy az atmoszférán kívül helyenként két-három hangjegynyi dallamazonosságot is belecsempészett tételeibe, igaz, ezeket főként azok veszik észre, aki töviről hegyire ismerik az első két film score-ját. Dinamikusabb részeknek lehetünk fültanúi a "Cromartie in the Hospital"-ban, az "Andy Goode's Turk"-ben, a "Motorcycle Robot Chase"-ben, a "Prisoners of War" második felében, továbbá a "Highway Battle"-ben is, melyek a La-La Land Records által megjelentetett korong egyik motorját képezik. Fiedel műveihez hasonlóan itt is szintis megoldások sora figyelhető meg, a különbség azonban az, hogy McCreary a fémhangok tekintetében valódiakat alkalmazott. Már a
Csillagközi romboló esetében is számos, hangszernek egyáltalán nem minősülő eszközt vetett be (mint például evőeszközök és kenyérpirító) célja elérése érdekében, s ez ezúttal sem volt másként: az olajoskanna ütögetésének eredménye éppúgy szerves része lett a score-nak, mint a kukáé, a láncoké, az üllőé, a konzervdobozé vagy a fékdobé.
Míg az első két mozi szintetizátoros muzsikát kapott, addig a harmadik és a negyedik nagyzenekari műveket tudhatnak magukénak, a tévésorozat esetében pedig az effektek és a hangminták mellett egy elektronikus vonósokat megszólaltató kvartettre futotta még az élő zenei részek rögzítése érdekében. Az ő játékuk kelti életre a széria legfontosabb dallamsorát, Sarah Connor vezértémáját, amely a "Sarah Connor's Theme"-ben, a "Central Americá"-ban, a "Miles Dyson's Grave"-ben, a "The Reese Boys"-ban, valamint a "There's a Storm Coming"-ban tölt be kulcsfontosságú szerepet, érdekessége pedig az, hogy utolsó három hangjegye megegyezik az eredeti dallamsorral. Rajta kívül John, a védelmező terminátor, Cameron, illetőleg a Sarahékat először üldöző, majd melléjük álló FBI-ügynök, Ellison (Richard T. Jones) rendelkeznek önálló motívummal.
"Nincs annyi kulcsszereplő, mint a Csillagközi romboló
ban, így szembetűnőbbé válnak a karaktermotívumok" – nyilatkozta a szerző, aki a score mellett két betétdalból, a Garbage énekesnője, a szériában színészként is felbukkanó Shirley Manson által előadott "Samson and Delilah"-ból, valamint a BrEndAn's Band "Ain't We Famous"-éből is kivette a részét.
Számomra Brad Fiedel
Terminátor-muzsikái pontosan azt a hangulatot jelenítik meg, amire a jövőből érkező halálosztó történetének szüksége volt. A további filmek viszont már teljesen más skálán mozogtak, így az azokat jegyző komponisták kiléphettek a mederből, nekem azonban ezek miatt mind a mozik, mind pedig aláfestésük csalódást okozott. Bear McCreary az alacsony költségvetés és a jogi akadályok közepette viszont nemcsak hogy kiválóan tisztelgett a klasszikus darabok előtt, hanem sikeresen fel is támasztotta azokat, aminek kifejezetten örülök. E korong tartalma (hasonlóan John Debney
Ragadozókhoz vagy Brian Tyler
John Rambóhoz írt művéhez) kiváló bizonyítéka annak, hogy egy franchise miként tud a korábban megismertekhez hűen továbbélni akkor, ha egy, a korábbi darabokért rajongó komponistára bízzák a stafétát.