Szárnyas fejvadász, Total Recall – Az emlékmás, Különvélemény, Az elhagyott bolygó – néhány példa az amerikai sci-fi-író, Philip K. Dick könyvein alapuló filmek közül, melyek sorába az 1962-es, hazánkban Az ember a Fellegvárban címmel megjelent regényét feldolgozó, azonos eredeti című Amazon-sorozat, a The Man in the High Castle is tartozik. A történet alapja egy alternatív valóság, amely szerint a második világháborúból nem az általunk ismert felek, hanem Japán és Németország került ki győztesen, s ennek eredményeként a tengelyhatalmak többek között az Egyesült Államok területét is felosztották egymás között: a San Franciscó-i központú nyugati part a japánok, a New York-i centrummal kialakított keleti pedig a náci németek befolyása alatt áll. 

A világháború alternatív kimenetelén alapuló sci-fi dráma abból a szempontból már kezdettől fogva megfilmesítésért kiáltott, hogy nemcsak a története érdekes, hanem az ábrázolható látványvilága is. A The Man in the High Castle-re nem jellemző a féktelen rock 'n' roll-láz, és nincs benne afroamerikai polgárjogi mozgalom sem: az emblematikus nagyvárosokban japán és náci zászlók lengenek, s a nyertesekre jellemző szlogenek, szabályok, illetve szokások vannak jelen az amerikaiak mindennapjaiban. E vízió eredetileg a BBC One égisze alatt kelt volna életre, s bár az ezzel kapcsolatos szándékát a cég 2010-ben be is jelentette, a szériából azonban nem az eredetileg négyrészesre tervezett minisorozat lett, hanem egy kibővített folyam, s végül nem a BBC, hanem az Amazon Studios tette sínre. A terv és a megvalósulás között eltelt évekre mindössze három állandó volt jellemző: Dick kötetének alapja, az executive producer szerepét betöltő Ridley Scott személye, valamint az adaptáció atyja, Frank Spotniz, aki ezt megelőzően az X-akták, a Crossing Lines – Határtalanul, a Válaszcsapás, a Millennium és A szállító szériákból vette ki a részét. A folyam elkészítésében olyan színészek működtek közre, mint Alexa Davalos (Riddick – A sötétség krónikája), Luke Kleintank (Dr. Csont), Rufus Sewell (Dark City), DJ Qualls (Cool túra), Joel de la Fuente (Vörös veréb), Rupert Evans (Hellboy) vagy az elsősorban rosszfiú-szerepeiről ismert Cary-Hiroyuki Tagawa (Mortal Kombat).
 

A széria score-ja

Minthogy a sorozatban Scott keze is benne van, várható volt, hogy a The Man in the High Castle stábja – a számukra legmegfelelőbb komponista megtalálása érdekében – Hans Zimmer Remote Control Productionjének háza táján is szétnéz. Választásuk az oda köthető Henry Jackmanre és Dominic Lewisra esett, akiknek jelen együttműködését olyan alkotások előzték meg, mint például a Kingsman – A titkos szolgálat, az Amerika Kapitány: A tél katonája, az X-Men: Az elsők, a Hős6os, a Rontó Ralph, a G.I. Joe: Megtorlás vagy az Abraham Lincoln, a vámpírvadász. Az imént felsoroltaknál Jackman volt a komponista, Lewis pedig a kiegészítő zenéket szállította, a The Man in the High Castle esetében viszont nem ebben a felállásban alkottak. A pilot epizód 2015 januárjában került adásba, score-ján pedig előző év novemberében kezdtek el dolgozni, ám a páros útjai ezután kettéváltak: „Henry és én együtt készítettük el a bevezető rész kíséretét, ezt követően azonban én vettem át a feladatokat, és alkalmaztam azokat, amiket kitaláltunk” – mesélte Lewis. A score alapjainak lefektetése mellett a páros egy főcímdalt is leszállított „Edelweiss” címmel, vokalistának pedig Jeanette Olssont kérték fel, aki egyebek mellett olyan Jennifer Lopez-dalokban is közreműködött, mint a „Papi”, a „First Love” vagy a Lil Wayne-nel közösen jegyzett „I'm Into You”. Jackman kiválását követően Lewis nem maradt teljesen magára, kiegészítő komponistaként ugyanis mindvégig segítségére volt Antonio Andrade – a szerző önálló művel ugyan még nem hallatott magáról, ám olyan projekteknél segített már be a Remote Control háza táján, mint az Az, a Vihar előtt, a Kingsman: A titkos szolgálat vagy a szintén Lewis jegyezte Pénzes cápa.

„Az első évad bensőségesebb volt, ott a szereplők útjának nyomon követése volt a cél. Kis létszámú zenekart alkalmaztam, a score minimalista volt, és nemegyszer kellett hosszú jelenetekben gondolkodnom. A második szezonban azonban már grandiózusabb tételeket készíthettem, jobban kinyíltak a határok, komolyabb mértékben kihasználhattam a zenekar erejét. Az elsőben hallottak fejlődése figyelhető meg, a régi témák pedig újakba olvadva szélesítik a palettát” – mesélte Lewis, aki a harmadik szezonban tovább fokozta a már ismert dallamokat, a cselekmény alakulása okán pedig újabb motívumokat is készített. A score-ban nem különíthetőek el élesen a nagyhatalmak, aminek oka abban rejlik, hogy a szerző nem színesítette művét a felekre jellemző instrumentumokkal, helyette úgy jelenítette meg őket, hogy a németek színrelépésekor erősebben alkalmazta a rezesszekciót, a japánok esetében a fafúvósokat helyezte előtérbe, a kettejük területe között húzódó, úgynevezett semleges zóna lakosait pedig az amerikai folklórnak megfelelő vonásokkal tarkította. Utóbbi esetében kuriózumként az édesapjától örökölt, közel százéves bendzsót, valamint az Egyesült Államok zenetörténelme legeredetibb népi hangszerének számító szivardoboz-gitárt is bevonta a játékba.

A leggyakrabban megszólaltatott vonósnak a cselló számít, melyre először Juliana Crain (Davalos) témájának előadása hárult, az események előrehaladtával azonban az eleinte még zongorával kísért John Smith (Sewell) és Nobusuke Tagomi (Tagawa) színrelépéseinél is fokozatosan jutott főszerephez. Ezzel a megoldással Lewis éppoly remekül alátámasztotta a karakterek jellemváltozását, mint a fő zongoratémával, amely évadról évadra ment keresztül apróbb módosulásokon. 

Az alapvetően visszafogott hangvételű, nemegyszer depresszív hatást keltő instrumentális kíséret mellett különféle dalok és egyéb szerzemények is hallhatóak a szériában, melyek a japánokat, a németeket és a semleges zóna lakosait egyaránt szimbolizálják. Ennek érdekében Kyu Sakamotótól, Billie Holidaytől, Bing Crosbytól és Ella Fitzgeraldtól éppúgy hallhatunk számokat, ahogyan Beethoventől. „Úgy érzem, a felhasznált dalok jól érzékeltetik azt, hogy miként alakult a világ. Az én munkám inkább a karakterfejlődéseknél jut fontos szerephez. A nyugatra jellemző hangszerelésre támaszkodtam, és a szükséges atmoszféra megteremtésére koncentráltam” – foglalta össze a soundtrack és a score közötti éles különbség lényegét a szerző. 


A score önálló élete

A siker ellenére a score önálló megjelenésére a második évad befejezéséig kellett várni: a szezon záró epizódját 2016 decemberében tűzték műsorra, két hónappal később pedig a Varése Sarabande egy olyan kiadvánnyal rukkolt elő, mely mindkét etapból tartalmaz ízelítőt. A kétlemezes, összesen hetvenperces gyűjtemény remek hangulattal bír, és szűkre szabott játékideje (melynek okán egy korongra is ráfért volna minden, nem feltétlenül kellett volna évadonként lemezre bontani a hallottakat) az összes fontosabb zenei pillanatot magába foglalja. 2019 februárjában a harmadik szezon kísérete is napvilágot látott, a hossz tekintetében pedig ezúttal sem lehet azt mondani, hogy a kiadvány szerkesztői nagyot álmodtak volna, hiszen ez is alig éri el a negyven percet. 


„A második és a harmadik szezon zenéjét én készítettem, és a negyedikhez is aláírtam már – szintén egyedül” – mesélte Lewis, aki ezzel azt is alátámasztotta, hogy Jackman a 2019-ben érkező, jelenleg The Final Seasonként reklámozott negyedik etap erejéig sem tér vissza a produkcióhoz. A két Primetime Emmy-díjjal és számtalan más jelöléssel rendelkező folyam tehát úgy tűnik, a végéhez közeledik, ám ezzel nemcsak Philip K. Dick víziója zárul le, hanem az Amazon Studios első igazi tévés sikere is.

 

Kulics László
2019.02.24.