"Nincs végzet, csak ha bevégzed." Sarah Connor mondása jó ideje túlmutat az emberek és a Skynet háborúján, Hollywoodban azonban a megannyi intő jel ellenére igyekeznek újabb bőrt lehúzni a franchise-ról, s nem képesek elfogadni a tényt: a Terminátor-filmeknek bevégeztetett. A Terminátor: Genisys alkotói annak idején nemcsak a széria első két felvonásához méltó folytatásra törekedtek (legalábbis elméletben), hanem egy új irányt nyitó trilógia alapjait is le kívánták fektetni, ám a negatív visszajelzések, valamint a csüggesztő bevételi adatok miatt tervük meghiúsult. A Paramount Pictures és a Skydance Media illetékeseinek szemében azonban a fék behúzása nem jelentett egyet a halálosztók zúzdába küldésével: koncepcióváltásban és a manapság oly divatos retróhullám meglovagolásában kezdtek gondolkodni, ami újfent bukáshoz vezetett.

Én a Terminátor-folyamot a második résszel tekintem lezártnak, azon felül ugyanis csak olyan produkciókat látok, amelyek jobbára címük és karaktereik révén állíthatóak párhuzamba James Cameron klasszikusaival. Ezen a rajongók többsége által is megfogalmazott állapoton próbáltak változtatni a Sötét végzettel, amely kecsegtetően indult, hiszen a rendezői székét Tim Miller (Deadpool) foglalhatta el, producerként, illetőleg a sztori kidolgozásának egyik felelőseként pedig Az ítélet napja óta a folytatásoktól következetesen elzárkózó Cameron is csatlakozott a stábhoz: "Nyilvánvaló volt számunkra, hogy vissza kell térnünk az alapokhoz, és kerülnünk kell a bonyolultságot. Nem ugrálhatunk összevissza az időben. A sztori egészének harminchat vagy negyvennyolc óra alatt ki kell futnia. Az első két filmben kevesebb mint két nap alatt zajlódtak le az események, ami lendületről, dinamikáról gondoskodott" – nyilatkozta. A hatodik film Az ítélet napja egyenes folytatása lett (A gépek lázadását éppúgy figyelmen kívül hagyja, mint a Megváltást, a Genisyst és a Sarah Connor krónikái tévésorozatot), melyet úgy próbáltak tető alá hozni, hogy napjaink elvárásai mellett a rajongók igényeinek is megfeleljen. Utóbbi eredményeként nemcsak Arnold Schwarzenegger tért vissza ikonikus karakteréhez, hanem Linda Hamilton is, a nyitójelenet kedvéért pedig Edward Furlong állt még kamera elé, igaz, nem csekély CGI-kiigazítás kíséretében. A gyökerekhez történő visszatérés dicséretes előjelnek számított, s a sajtóvetítéseket követő visszhangok is bizakodásra adtak okot, mivel számos platformon fogalmaztak úgy, hogy kezd magához térni a franchise. A közönség azonban másként látta a dolgot, így a pozitív prognózis az eddigi legnagyobb bukásba torkollott: ez lett a széria leggyalázatosabban teljesítő felvonása.


Amellett, hogy szemtanúi lehetünk néhány jó ötletnek, kivitelezésnek, összességében véve nem beszélhetünk többről egy átlagos iparosmunkánál, és ezen megállapítás a film mellett a kíséretre is érvényes. Utóbbit azért sajnálom, mert némiképp fellélegeztem, amikor kiderült, hogy Tom Holkenborgot szerződtették a komponista posztjára, mert stílusát az emberek és a gépek csatájához közelinek éreztem. Gondoltam mindezt amellett, hogy bár a valódi és a művésznevét projektjeinek jellege fényében gyakorta váltogató holland zenész számos művéről vallják úgy, hogy hatásossá varázsolják a látottakat, nekem még nem sikerült szívembe zárni őt, nem feltétlenül rajongok munkásságáért – igaz, legutóbbi vállalásainak, az Alita: A harc angyalának, valamint a Ragadozó városoknak egyes tételeit tetszetősnek vélem. A Terminátor: Sötét végzet albumát 2019 legjobban várt kiadványai között tartottam számon, mivel úgy véltem, ha valaki, ő képes érdemben hozzátenni valamit a szériához. Holkenborg felkérése elsősorban Miller közbenjárásának volt köszönhető, aki a Deadpool kapcsán dolgozott vele először, s a különc Marvel-hőst, valamint a halálosztót követően egy másik emblematikus karakter, Sonic vászonra vitelét (Sonic, a sündisznó) is együttes erővel oldották meg – bár utóbbit producer-zeneszerző felállásban tették.

"Ez a film időrend szempontjából a harmadik helyen áll a sorozat életében. Ennek megfelelően tanulmányoztam az eredeti zenéket, és kerestem, miket használhatnék fel, dolgozhatnék át belőlük. Ám mivel Linda és Arnold idősebbek, a zenének is fejlődnie kellett. Vajon milyen lenne az eredeti ötlet jelenkori változata? Fontosnak éreztem tisztelettel adózni az első két rész score-ja és szerzőjük, Brad Fiedel személye előtt" – nyilatkozta a komponista, aki a guatemalai nyitójelenethez készített "Terminated" trackkel pontosan olyan hangulatot teremt, amilyet elképzeltem. Külön öröm számomra, hogy Holkenborg nemcsak az ikonikus főtémát emelte át, hanem a második rész azon fenyegető, két hangjegyből álló megoldását is, mely anno a Robert Patrick által megformált T-1000-est szimbolizálta, alkalmazta a T-800-as jelenlétét érzékeltető, négy, illetve két hangból álló ötleteket, továbbá feldogozta Fiedel "Desert Suit" trackjét is (bár utóbbi nem kapott helyet a lemezen). A "REV 9"-ban ezek ötletes felhasználásaival éppúgy találkozhatunk, mint az "Enter Sarah"-ban, a "Terminator"-ban, a "For John"-ban, az "Epilogue"-ban vagy a "Dark Fate"-ben. A nem Fiedel jegyezte muzsikák közül továbbra is úgy vélem, hogy hangulat vonatkozásában Bear McCreary viszi a prímet a Sarah Connor krónikáival, ám főtéma-feldolgozás szempontjából az időnként Junkie XL-ként is felbukkanó művészt és Marco Beltramit (A gépek lázadása score-jának "The Terminator"-ja révén) illeti az érdem. S minthogy a szerző egyszerre kívánt tisztelegni a klasszikus filmek előtt, illetve szerette volna érzékeltetni, hogy Az ítélet napja cselekménye óta huszonöt év telt el, s ez idő során rengeteg változáson estek át a karakterek, e motívumok a nyitányt és a zárójelenetet leszámítva rövid változatokban, utalások formájában bukkannak fel.
 

Holkenborg azonban nemcsak a gépek vonatkozásában támaszkodott a Terminátor-dallamra, hanem akkor is, amikor a Natalia Reyes (Az átkelés madarai) által alakított Dani Ramos karaktertémáján dolgozott, és mivel a jövőből visszaküldött REV-9-es (melyet A S.H.I.E.L.D. ügynökeiből ismert Gabriel Luna személyesít meg) célpontja Mexikóvárosban él, a szerző ennek megfelelően választotta meg a hangszerelést is. Az akusztikus és a fémrezonátorral rendelkező dobro gitárra támaszkodó motívum a "My Name Is Dani"-ben bukkan fel először, de a "Grace"-ben éppúgy felcsendül, mint a "Coyote"-ban és a stáblistához szánt "Dark Fate"-ben. Az imént említettek közül leghalványabban, szinte érintőlegesen a "Grace"-ben figyelhető meg, ám szerepe kitüntetett, hiszen a jövőből visszaküldött Grace (Mackenzie Davis) története itt fonódik össze zeneileg a későbbi ellenállás parancsnokáéval, Daniével.

A mozi érdekes megoldások alkalmazására sarkallta a komponistát, az említett gitárok mellett ugyanis Dani származása okán a mariachi zenészek által is használt trombitákat is bevonta a muzsikába – igaz, nem pattogós dallamok előadására, hanem a fenyegetettség érzékeltetése céljából álltak csatasorba. Mindezek mellett Holkenborg a stúdiójában található dobok mellett olajoshordón, elektromos gitár húrján, üllőn, fémszéken, mosogatón és mosógépen egyaránt verte az ütemet: "Sokféle hangmintát hoztunk létre, miközben olyan dolgokat is kipróbáltunk, amelyek hétköznapjaink részei. Lenyűgöző élmény, amikor nyolcvan-száz ember adja elő azt, amit kitalálsz, majd leírsz, ráadásul ezek most spanyol gitárral, dobokkal, üllő- és mosógéphanggal egészültek ki, melyek különlegesebbé teszik a hangzást" – kommentálta a szerző. Tehát nem szabott határt fantáziájának (az ide kapcsolódó Studio Time-anyagai is remekül tükrözik ezt a YouTube-on), és bár érdekesek, különleges színt visznek a score-ba, ezek, illetőleg a régi témák ügyes adaptálásai csupán egy szeletét alkotják annak az összképnek, ami helyenként a Mad Max – A harag útja, a Tomb Raider, a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala vagy épp a Ragadozó városok aláfestéseit juttatják eszembe tőle.


Ezen megoldásokon alapul a REV-9-es zenei ábrázolása is. A hozzá kapcsolódó, hajlított rezesszólamokból, zaklatott vonósokból, szintetizátoron életre keltett basszusokból, valamint fokozódó hangokból álló motívum a "REV 9"-ban jelenik meg első ízben, s a mozi egészén végigkíséri a halálosztó felbukkanását. Hasonló atmoszférát teremtett Holkenborg az "Iron Spike"-ban, a "Drones Coming"-ban, a vészjelző sziréna hangjával tarkított "The Wall"-ban, a "HUMV"-ben, valamint a "Screaming Turbines"-ben, melyeknél több ízben is visszaköszön, hogy ezen részek atmoszférájának érzékeltetésekor Miller a Mad Max – A harag útja score-jára hivatkozott követendő mintaként.


A Terminátor-zenék kapcsán könnyű vitába szállni velem, hiszen olyan darabokat tekintek alapműnek, melyeknek csupán főtémái szivárogtak be a popkultúrába, játékidejük fennmaradó részében pedig mindössze a magamfajta fanatikusok találnak élvezetet. Ennek fényében jogos a kérdés, hogy ha azok tetszenek, akkor a folytatásokban miért találok kivetnivalót? A válasz egyszerű: az első két filmhez hasonlóan a zenéknek is megvolt a maguk bája, ami a mostaniakból éppúgy hiányzik, mint a hozzájuk kapcsolódó történetekből. Őszintén reméltem, hogy Tom Holkenborg meglep a Sötét végzettel, kicsit kilép a komfortzónájából, ám nem ez történt. Írásom készítése folyamán rengetegszer újrahallgattam a korongot, és bár találtam rajta érdekes ötleteket, kevesek voltak ahhoz, hogy az összkép magával ragadjon. A jól sikerült témaadaptációk, illetőleg Dani és Grace motívumai egyaránt pozitívumok, de ezek abba a már jól ismert Holkenborg-világba lettek beágyazva, amelyet ennyi év elteltével sem tudtam megszeretni.