Az IMF-csapat (Impossible Missions Force) kalandjai a hatvanas évek közepén születtek meg Bruce Gellernek köszönhetően. A széria sikere részben annak volt köszönhető, hogy a hidegháború idején futott, a különítményt pedig olyan titkos bevetéseken követhették figyelemmel a nézők, ahol diktátorok megbuktatása és nemzetközi bűnözők elfogása volt a cél. A titkos szervezet felett az Egyesült Államok kormánya állt, ám hogy pontosan milyen kötelékek vannak jelen, arra mindig csak utalások vonatkoztak, s ahogyan az a feladatismertető kazetták végén elhangzott: "Ha neked vagy társaidnak baja esik, a szervezet tagadni fogja, hogy bármit tudna az ügyről!"
Az első széria 1966-ban indult el és hét évadot élt meg, legemblematikusabb alakjává pedig a Peter Graves által alakított csapatvezető, Jim Phelps vált, aki mellett olyan színészek formáltak meg ügynököket, mint Leonard Nimoy, Martin Landau, Greg Morris, Peter Lupus vagy Lynda Day George. 1988-ban Hollywood újra elővette a csapatot, ám leporolásuk nem volt sikeres: harmincöt epizód után lefújták a forgatásokat, hiába dolgoztak ugyanis javarészt külföldön az alacsony költségvetés érdekében, a népszerűség nem lett olyan mérvű, hogy a befektetés megtérüljön. A tévésorozattal kapcsolatos jogok kezdettől fogva a Paramount Pictures birtokában voltak, a stúdió illetékesei pedig folyamatosan szövögették terveiket az IMF-csapat kalandjainak mozivászonra ültetéséről, ennek ellenére azonban éveken keresztül képtelenek voltak egy épkézláb, működőképes történettel előrukkolni. A kilencvenes évek közepe felé aztán belépett a képbe a szériáért rajongó Tom Cruise, aki úgy vélte, nem is lehetne jobb debütálási lehetőség a Paula Wagnerrel közösen megalapított Cruise/Wagner Productions számára, mint újfent köztudatba hozni az általa oly nagyra tartott sorozatot. Az alkotás hatalmas anyagi siker lett, a rajongók, valamint az egykori tévésorozat szereplői azonban több változtatás miatt is támadták az új vonalat, melyek közül kettő valóságos szentségtörésnek számított. Az egyik az volt, hogy Phelpsből árulót faragtak, a másik fő problémájuk pedig abból eredt, hogy a középpontban nem egy összekovácsolódott, egyenrangú tagok alkotta csapat állt, hanem egy társait bevetés közben elvesztett magányos ügynök, Ethan Hunt. Cruise azonban fittyet hányt mindenre, és töretlenül szállítja azóta is a Mission: Impossible-mozikat, melyek minden egyes részén más direktorral dolgozik.
Mission: Impossible – Az akciócsoport (1966 / 1988)Mission: Impossible
zene: Lalo Schifrin, John E. Davis
Az ötvenes és a hatvanas évek filmzenei világára az átalakulás volt jellemző: egyre többször került sor arra, hogy rockos, jazzes vagy éppen kortárs klasszikus zenei stílusoknak megfelelő művek készültek a produkciókhoz. Ennek kezdetben a tévésorozatok engedtek nagyobb teret, melyek közül Henry Mancini Peter Gunnját, a Neal Hefti és Nelson Riddle-féle Batmant, és Lalo Schifrin Mission: Impossible-jét szokás kiemelni. Utóbbi nyitánya 5/4-es stílusban íródott, ami nem volt megszokott az akkori Hollywoodban, ám mindezt Schifrin viccesen így kommentálta: "A zenék többnyire 2/4-ből vagy 4/4-ből állnak, hisz az emberek két lábbal táncolnak. Én ezt azoknak a másik világból származó alakoknak írtam, akiknek öt lábuk van". A score jellegzetessége, hogy minimalista hangszerelés mellett kelt feszültséget, és a fokozás érdekében fanfárokkal tarkított olyankor, amikor a csapat valamelyik tagját veszély fenyegeti, vagy amikor a reklámblokk következik. A klasszikus széria majd' minden részéhez Schifrin készítette a kíséretet, az 1988-ban újraindított folyam esetében azonban már szinte teljes egészében John E. Davis vette át a helyét. Az első szériához köthetően többféle Mission: Impossible-album is elérhetővé vált, a GNP Crescendo 1992-es korongjára azonban mindkét sorozatból felkerült néhány tétel.
Mission: Impossible (1996)zene: Danny Elfman
A méltán népszerű tévésorozattal kapcsolatos jogok kezdettől fogva a Paramount Pictures birtokában voltak, a stúdió illetékesei pedig folyamatosan szövögették terveiket az IMF-csapat kalandjainak mozivászonra ültetéséről, ennek ellenére azonban sokáig nem jutottak egyről a kettőre. A kilencvenes évek közepe felé lépett a képbe a szériáért rajongó Tom Cruise, aki újfent köztudatba kívánta hozni a folyamot. A direktori széket Brian De Palma foglalta el, a zenét pedig Alan Silvestrire bízták, ám őt végül leváltották, helyére pedig Danny Elfman került. "Nehéz volt megtalálni azt a zeneszerzőt, aki képes jól beépíteni Lalo Schifrin eredeti témáját, viszont Danny Elfman pont elérhető volt" – mesélte De Palma, aki konkrét elképzeléseket és szűk határidőt adott. "Egyedülálló dolgot eredményez az olyan projekt, ahol kevés a rendelkezésre álló idő: egyszerűen nincs lehetőség arra, hogy kísérletezésekbe kezdjek" – nyilatkozta Elfman, akivel tudatták, hogy bár rebootról van szó, aláfestéséből egyszerre szeretnék kiérezni a régi és a születőben lévő új széria vonalát. Elfman pályafutásának egyik legérdekesebb állomásaként tekint erre, nem igazán volt még dolga ugyanis ez előtt olyan projekttel, amely azt követelte meg tőle, hogy tudatosan kelljen egy nagy előd dallamait alkalmaznia, átdolgoznia.
Mission: Impossible 2. (2000)
Mission: Impossible 2
zene: Hans Zimmer
Négy évvel az első mozi után, 2000 nyarán került a mozikba a Mission: Impossible 2., melyben a főszereplőt ismét Tom Cruise alakította, a rendezés azonban John Woo kezébe került. Miután fény derült arra, ki ül majd a rendezői székbe, nagyjából sejteni lehetett, hogy az aláfestésért egy Media Ventures-közeli ember lesz majd felelős, s csakhamar kiderült, a választottjuk Hans Zimmer lett, akivel Woo korábban a Rés a pajzson kapcsán dolgozott együtt. Zimmer természetesen megtartotta a Lalo Schifrin által jegyzett, méltán népszerű főtémát, ám ezen kívül sem más korábbi motívum felbukkanása, sem pedig a hangszerelés nem emlékeztet minket arra, hogy M:I-zenével van dolgunk. A szerző már az első perctől kezdve tisztában volt azzal, hogy egy ilyen blockbusterhez mindenki nagyzenekarral előadott muzsikát vár majd tőle, ám ő más irányba indult el: összeállította a tizenegy főből álló The Mission: Impossible II Bandet (tagjai: Jeff Rona, Nick Glennie-Smith, Klaus Badelt, Heitor Pereira és Lisa Gerrard), s úgy készítette el velük művét, ahogyan egy zenekar dolgozik az új dalán. A végeredmény pedig egy zúzásokkal tűzdelt akcióscore lett, amely Mission: Impossible-zeneként nem sikerült túl kiemelkedőre, ám az kétségtelen, hogy a film alatt remekül helytáll.
Mission: Impossible III (2006)zene: Michael Giacchino
A Mission: Impossible III egy harmadik direktort és egy harmadik komponistát kapott: J.J. Abrams felelt a produkcióért (akinek ez lett az első nagyjátékfilmje), barátja, Michael Giacchino pedig az aláfestésért. Amikor Abrams megkapta feladatát, mi sem volt egyszerűbb számára, mint bevonni barátját a score elkészítésébe, hiszen Giacchinóval az Alias- illetve a Lost – Az eltűntek-folyamok révén már kellően meg-, illetve kiismerték egymást. A komponista Zimmerrel ellentétben a klasszikus megközelítést alkalmazta, miközben igyekezett hangulatilag is idomulni Schifrin klasszikusához részint az olyan hangszerek bevonásával, mint például a bongo dob, részint pedig azzal, hogy a nyitótémán kívül a tévésorozat kíséretéből "The Plot"-ként ismert dallamsort is átemelte – ezt rajta kívül Elfman tette még meg. A történet oly fontos eleme, Ethan és kedvese, Julia (Michelle Monaghan) kapcsolatát a szerző egy nagyon egyszerű zongorás-vonós szerelmi motívummal ("Ethan and Julia") követte nyomon, rátermettségét pedig egy 2005 novemberében írt demóval, a "Schifrin and Variations"-szel bizonyította be Giacchino, mely végül a filmzenealbumon is helyet kapott.
Mission: Impossible – Fantom protokoll (2011)Mission: Impossible – Ghost Protocol
zene: Michael Giacchino
"Tudtam, hogy ezúttal jóval tematikusabbnak kell lennem, amihez nagyobb teret is biztosít majd számomra a film" – nyilatkozta Michael Giacchino, aki a Mission: Impossible – Fantom protokoll révén másodjára dolgozhatott IMF-ügynökök küldetését kísérő muzsikán. A direktori székbe ugyan nem Abrams ült, de a producerek egyike ő maradt, helyére pedig Brad Bird került, akit nem kellett győzködni Giacchino rátermettségéről, hiszen korábban A hihetetlen család és a L'ecsó révén már jól ismerték egymást – ilyen csere mellett tehát nem is volt kérdés, ki felel majd a dallamokért. Bár a lehetőségek tárháza bővült, Giacchino nem vitte túlzásba a Scifrin-motívumok direkt alkalmazását, hanem inkább játszadozni kezdett: a zenekari szekciókkal éppúgy variált a dallam porondra kerülésekor, mint magával a témával, azt ugyanis nemcsak teljes valójában, hanem részleteiben is alkalmazta. Ennek köszönhetően úgy válik sajátossá e muzsika, hogy közben remekül illeszkedik a tévés franchise aláfestéseihez. Ám azt, hogy mindezt hogyan bontogatta volna tovább a szerző, a közeljövőben biztosan nem tudjuk meg, az ötödik rész aláfestéséről ugyanis már nem Giacchino, hanem a szintén Cruise főszereplésével forgatott Jack Reacher score-ját is jegyző Joe Kraemer gondoskodik.
Mission: Impossible – Titkos nemzet (2015)Mission: Impossible – Rogue Nation
zene: Joe Kraemer
Öt film, öt direktor, tíz forgatókönyvíró, négy komponista: akár ilyen megközelítésből is összegezhetnénk Tom Cruise ügynökszériáját, melyet a tévésorozattól történő nagymérvű elrugaszkodás okán eleinte sokan bíráltak, a színész-producer azonban rendíthetetlenül haladt tovább az általa kijelölt úton, s teremtette meg saját M:I-világát, mely végül felvonásról felvonásra egyre több elismerésben részesült. Danny Elfman, Hans Zimmer, valamint a duplázásra lehetőséget kapott Michael Giacchino: mindegyik komponista más színt vitt a széria életébe, amit most Joe Kraemer bővíthetett tovább. A pályán közel húsz éve jelen lévő szerző eddig olyan alkotásokhoz szállíthatott dallamokat, mint például Az országút fantomja 2., az Adam Baldwin, Rutger Hauer és Steve Guttenberg főszereplésével leforgatott A Poszeidon katasztrófa, a Hullahegyek, fenegyerek, illetve a Jack Reacher. Utóbbi kettő egyúttal választ is ad arra a kérdésre, miért ő váltotta Giacchinót, a Mission: Impossible – Titkos nemzet forgatókönyvéért és rendezéséért ugyanis az a Christopher McQuarrie felelt, akinek ezeket is tulajdoníthatjuk – Kraemer és McQuarrie barátsága viszont ezeknél jóval messzebbre nyúlik vissza, hiszen 1987 óta ismerik egymást.
Mission: Impossible – Utóhatás (2018)Mission: Impossible – Fallout
zene: Lorne Balfe
2018 augusztusában mutatták be az Utóhatás alcímű, szám szerint hatodik részt, mely ugyan a 2015-ös Titkos nemzet közvetlen folytatásának is tekinthető, azonban önmagában is megállja a helyét. Az Ethan Hunt körül tovább bonyolódó cselekményt olyan visszatérő színészek jelenléte színesíti, mint Simon Pegg, Rebecca Ferguson, Michelle Monaghan, Ving Rhames és Alec Baldwin, akik mellett Supermannel, azaz Henry Cavill-lel bővült a szereplőgárda. A direktori székbe - a már a Titkos nemzetet is rendező - Christopher McQuarrie ült, aki ezúttal a széria történetének legnagyobb kritikai és anyagi sikerét aratta. A keletkezése óta eltelt öt évtizedben Lalo Schifrin jól ismert Mission: Impossible-témája legalább annyira ikonikussá vált, mint Monty Norman James Bond-motívuma, amellyel egyébként nagyon sokan össze is keverik. A kultstátuszba jutáshoz valószínűleg a U2 két tagjának, Larry Mullennek és Adam Claytonnak is bőven köze volt, akik a széria mozivászonra adaptálása apropóján elkészítették a "Theme from Mission: Impossible"-t, mely hazánkban is legalább akkora, mindmáig fel-felbukkanó rádiós slágerré avanzsált, mint például Vangelis 1492 – A Paradicsom meghódításához írt főtémája. Épp ezért Balfe számára a legnagyobb fejtörést valószínűleg nem az okozta, hogy miként is komponáljon másfél-két órányi zenét úgy, hogy az egy bizonyos mértékig azért illeszkedjen az elődök által megteremtett hangzásvilághoz (leszámítva Zimmerét), hanem inkább az, hogy miként is dolgozza át a méltán híres dallamsort.
Kulics László
2020.04.04.
2020.04.04.
