A Mission: Impossible-széria hosszú múltra tekint vissza, hiszen még mielőtt bemutatásra került volna a Tom Cruise nevével fémjelzett első mozifilm, a tévéképernyőn már jóval korábban meghódította a nézőket. Az 1966-ban útjára indított folyam hét évadot élt meg, majd egy hosszabb szünetet követően, 1988-ban megpróbálták folytatni, ez azonban már nem lett hosszú életű: 35 epizódot követően leállították a forgatását. A Mission: Impossible fogalom talán ismét évtizedekre kikopott volna a köztudatból, ha Cruise pár évvel később nem lát fantáziát a feltámasztásában, aminek köszönhetően az út máig nem ért véget – a következő két rész már egyszerre forog.

2018 augusztusában mutatták be az Utóhatás alcímű, szám szerint hatodik részt, mely ugyan a 2015-ös Titkos nemzet közvetlen folytatásának is tekinthető, azonban önmagában is megállja a helyét. Az Ethan Hunt körül tovább bonyolódó cselekményt olyan visszatérő színészek jelenléte színesíti, mint Simon Pegg, Rebecca Ferguson, Michelle Monaghan, Ving Rhames és Alec Baldwin, akik mellett Supermannel, azaz Henry Cavill-lel bővült a szereplőgárda. A direktori székbe – a már a Titkos nemzetet is rendező – Christopher McQuarrie ült, aki ezúttal a széria történetének legnagyobb kritikai és anyagi sikerét aratta. Egy ilyen ismert alkotás esetében nem is húznám az időt: egy remek akciófilmről van szó, a tartalmát pedig mindenki ismeri, aki ebbe az írásba belekezdett, tehát inkább fussunk át egy emlékeztető erejéig az eddigi epizódok zenéin.


Míg a Mission Impossible-filmeknél nemcsak Tom Cruise-t, de olykor-olykor több színésztársát is ismerősként üdvözölhettük, a zeneszerzők terén más a helyzet, hiszen gyakorlatilag egymás kezébe adták a kilincset. Újrahallgatva mind az öt korábbi filmzenealbumot, az jutott eszembe, hogy klasszikussá valamiért egyik sem vált, ugyanakkor mind a négy zeneszerző jól teljesített, és ez még úgy is igaz, hogy a Hunt-kalandokhoz írt score-juk nem feltétlenül került az alapműnek tartott akciómuzsikák közé. Danny Elfman egy izgága, megfoghatatlan pillanatokkal teli, útkereső score-ral nyitotta a sort, míg Hans Zimmer egy rockos és flamencós (!) beütésű, Lisa Gerrard öblös hangjával megtámogatott talpalávalóval jelentkezett. A második kör zenei anyaga emellett a Zap Mama nevű egyszemélyes projekt "Iko, Iko"-jával is súlyosbítva lett, mely egy kis visszakacsintás volt Cruise és Zimmer első közös projektjére, az Esőemberre, ahol korábban kultikussá vált a felvétel. Bár Zimmer jóval elkülöníthetőbb stílust vetett be annál, mint amilyet kollégái előtte és utána, műve hátránya pont az lett, hogy nem illeszkedett a folyamhoz, sem ahhoz, amit annak idején Lalo Schifrin felépített a tévésorozathoz, magyarán a német származású művész ugyan minőségi, de nem Mission: Impossible-zenét írt.

A harmadik epizódnál, Michael Giacchino felbukkanásával efféle illeszkedési gond nem állt elő, ám mintha akkor még nála is csupán egyfajta útkeresésről lett volna szó. Megközelítése viszont abszolút beérett második lehetőségére, a Fantom Protokollra, mely aláfestése akkoriban még valamiért nem tetszett, ma már viszont a teljes mozisorozat legjobbjának tartom. Egy komor pillanatokat tartalmazó, remek nagyzenekari akciódarabról van szó, sőt a "Mood India", valamint a "Mumbai's the Word" című világzenei hatású kompozíciók az albumról nemcsak a szerző életművében, de filmzeneileg is igazi csemegét jelentenek.


Azonban Giacchino nem folytathatta, mert a Titkos nemzethez megérkezett az Utóhatást is rendező McQuarrie, s ő hozta magával addigi házi zeneszerzőjét, Joe Kraemert, akit már Cruise is jól ismert a Jack Reacher kapcsán. Kraemer igen jól teljesített (neki például ez lett a legjobb műve), ráadásul egy izgalmas ötlettel is megajándékozta a filmzenekedvelőket azzal, ahogy az egyik legszebb és legismertebb áriát, a Puccini Turandotjából származó "Nessun dormá"-t mesterien olvasztotta bele több tételbe is. Annak ellenére, hogy ő is sikeresen megoldotta feladatát, és a rendező is ugyanaz maradt, valamilyen oknál fogva mégsem duplázhatott. Az utód napjaink egyik legfoglalkoztatottabb filmzeneszerzője, a skót származású Lorne Balfe (13 óra: Bengázi titkos katonái, Terminátor: Genisys, Tűzgyűrű: Lázadás) lett, aki közvetve már annyiban a szériához volt kapcsolható, hogy a második rész muzsikáját jegyző Zimmer tanítványaként kezdte pályáját. E projekthez az Utóhatás egyik producere révén került, akinek korábbi munkája a Dunkirk volt, ahol is Balfe Zimmernek segédkezett.

Quentin Tarantinót pályája elején többször is alkalmazták szkriptdoktorként (például Az utolsó esélynél), azaz neki kellett életet lehelnie lagymatagnak vélt dialógusokba. Manapság Lorne Balfe számít az első számú score-doktornak, azaz ha valahol valami nem stimmel a zenével, esetleg az elhúzódó munkálatok, újravágások miatt az eredeti komponista már nem ér rá, őt hívják. Erre a Gemini Man (eredetileg Marco Beltrami volt felkérve), az Űrvihar (Pinar Toprak zenéjét a sokáig dobozban heverő produkció kármentő munkálatai során cserélték le), a Terminátor: Genisys (Christophe Beck elképzelései nem nyerték el az illetékesek tetszését), a Tűzgyűrű: Lázadás (John Paesano aláfestését dobták ki), az Ad Astra és a Páncélba zárt szellem (ahol Max Richter, illetve Clint Mansell mellé vagy éppen után vonták be, ez nem egyértelmű) a példa. A mindenhol feltűnő alkotóról egyik külföldi honlaptársunk szellemesen így írt: "Valahol Indonézia mélyén még élhet egy fickó, akit Lorne Balfe eddig nem helyettesített, de esküszöm, a múlt héten láttam valakit dolgozni a szomszéd ház tetején, akit kirúgtak, és néhány percre rá megérkezett Balfe pár cseréppel, hogy befejezze a melót."


A keletkezése óta eltelt öt évtizedben Lalo Schifrin jól ismert Mission: Impossible-témája legalább annyira ikonikussá vált, mint Monty Norman James Bond-motívuma, amellyel egyébként nagyon sokan össze is keverik. A kultstátuszba jutáshoz valószínűleg a U2 két tagjának, Larry Mullennek és Adam Claytonnak is bőven köze volt, akik a széria mozivászonra adaptálása apropóján elkészítették a "Theme from Mission: Impossible"-t, mely hazánkban is legalább akkora, mindmáig fel-felbukkanó rádiós slágerré avanzsált, mint például Vangelis 1492 – A Paradicsom meghódításához írt főtémája. Épp ezért Balfe számára a legnagyobb fejtörést valószínűleg nem az okozta, hogy miként is komponáljon másfél-két órányi zenét úgy, hogy az egy bizonyos mértékig azért illeszkedjen az elődök által megteremtett hangzásvilághoz (leszámítva Zimmerét), hanem inkább az, hogy miként is dolgozza át a méltán híres dallamsort. Ha nem is szó szerint, de a szerző segítségére Schifrin sietett, aki annak idején a kézzel ütött, jellegzetesen pergő hangzású dobot, a bongót is beemelte a sorozat zenei irányvonalának meghatározásakor, és mivel aktuális utódja a korábbi zeneszerzőknél jóval nagyobb mértékben alkalmazta itt e hangszert, ezzel nemcsak egy érdekes színfolttal látta el, hanem egyben fel is frissítette a főcímzenét, az albumon "Fallout" címmel szereplő tracket. A hangszert ugyanakkor nem csupán ebben hallhatjuk hangsúlyosan, mert a teljes filmzenében fel-felbukkan, már a nyitó "A Storm is Coming" is ezzel indul.

Feltűnő, hogy Balfe elődjeinél nagyobb mértékben támaszkodott a szokásos nagyzenekari hangszerek mellett alkalmazott szintetizátorhangokra, ami általában is a szerző jellegzetességének számít. Ugyanakkor a szimfonikus jelleg megmaradt, és e modernizálással nem is követett el szentségtörést, mert hallható, hogy tiszteletben tartotta a sorozat zenei világát. Miként a jelenetekben, úgy a soundtracken is a vonósokkal színesített, lendületes muzsikák dominálnak: gyakorlatilag egy folyamatos akcióorkánt hallhatunk, néhány visszafogottabb ponttal. Balfe igyekezett a tiszteletét leróni az eredeti komponista előtt, amivel egyúttal az elvárásoknak is megfelelt. Tizenkét trackben hozakodik elő Schifrin főtémájával: többek közt az egyik legjobb akciódarabot, a "The Exchange"-et, a "Good Evening, Mr. Hunt"-ot, a "Stairs and Rooftops"-ot, a "The White Window"-t, a "Fate Whispers to the Warrior"-t, az "And the Warrior Whispers Back"-et, a "The Last Resort"-ot vagy épp a "Mission: Accomplished"-et erősíti. Viszont fontos kiemelni azt a szót, hogy erősíti, azaz nem arról van szó, hogy Balfe ihlethiányt hidalt át ezzel a megoldással, már csak azért sem, mert néhol csupán zenei támpontként, kikacsintásként vagy alig észrevehetően alkalmazza a nagy klasszikust.


Schifrin előtti főhajtásnak tekinthető a "The Plot" átemelése is, mely például a piros borítójú Music from Mission: Impossible című, a tévésorozatban hallható darabokból összeállított válogatásalbumon hallható teljes formájában. A bongóütemmel induló, majd pszichedelikus hatásokat is bevető kompozíció különlegessége, hogy mintha csak Schifrin már a hatvanas évek közepén letette volna vele a The Prodigy "Smack My Bitch Up"-jának berregő alapját. A "The Plot"-ot Balfe a "Steps Ahead"-ben, az "Escape Through Paris"-ben és a "Kashmir"-ban alkalmazta, míg a "Fate Whispers to the Warrior"-ban és az "And the Warrior Whispers Back"-ben Schifrin főtémája mellé vonta be.

A score komoly pozitívuma, hogy ha kizárólag azokra a szerzeményekre fókuszálunk, amelyekben egy pillanatra sem jelenik meg valamely, a nagy elődhöz köthető dallam a kettő közül, Balfe akkor sem vall szégyent. Olyannyira nem, hogy az album leghatásosabb pillanata is kizárólag hozzá köthető: a bő ötperces, "Change of Plan" című akciótételt már a film megismerése előtt is rendkívül erősnek tartottam, utána pedig végképp. Én ezt jelölném meg a kiadvány csúcspontjaként: olyan hatásosan és szép fokozatosan épül fel, mint az akcióműfaj egyik legkáprázatosabb muzsikája, John Powelltől a "To the Roof" a Bourne-csapdából. A jelenetre, amelyben Hunt gondolatban előrepörgeti magában, hogy amennyiben nem öl ártatlanokat, lelepleződik, szintén Balfe teszi fel a koronát az egyszerre szomorkás, elrévedező és feszült "Should You Choose to Accept..."-tel. A mozi harmadik olyan kiugróan hatásos pontja, ahol a score rengeteget tesz hozzá a jelenethez, a Schifrin-főtémát nyomokban tartalmazó "Free Fall" elhangzásához kötődik: ebben a komponista torzított elefánttülkölésre emlékeztető effekttel érzékelteti Hunt és a Cavill alakította konkurens ügynök hosszú zuhanását.


Lorne Balfe egy rendkívül termékeny művész, aki mindig gyorsan leszállítja a megrendelőnek azt, amire az vágyik, majd lohol is tovább. Ugyan filmzenealbumainál azt tapasztaljuk, hogy a nagy sietség következtében nem egy művét teljesen felesleges másodszorra is elindítani, általánosságban elmondható, hogy a jelenetek alatt minimum tűrhetően funkcionálnak még a kevéssé emlékezetes ötletei is. Az Utóhatás zenéje másfél órás soundtrackként meglehetősen hosszú, a főtéma rengeteg felcsendülése okán pedig egyfajta remixalbumként is tekinthetünk rá – igaz, jól sikerültnek. Ugyanezt a motívumleporolós szisztémát követte Balfe idén a Bad Boys: Mindörökké rosszfiúk esetében is, csak épp ott egy kultikussá nem vált korábbi témát variált, ráadásul egyenesen túlhasznált, ezért az eredmény is jóval szerényebb lett. Az Utóhatásban nem érezni túlhasználást, mert a remixelés sokkal színesebb, az új ötletek közt is találunk egészen kiválót, ezenkívül a score a filmben mindvégig jól teljesít, sőt önállóan hallgatva is könnyen felidézhetjük vele Ethan Hunt megpróbáltatásait.