Mission: Impossible – Titkos nemzet (2015)
Mission: Impossible – Rogue Nation
- vezényel: Joe Kraemer
- kiadás éve: 2015
- kiadó: La-La Land Records
- játékidő: 73:21
Öt film, öt direktor, tíz forgatókönyvíró, négy komponista: akár ilyen megközelítésből is összegezhetnénk Tom Cruise ügynökszériáját, melyet a tévésorozattól történő nagymérvű elrugaszkodás okán eleinte sokan bíráltak, a színész-producer azonban rendíthetetlenül haladt tovább az általa kijelölt úton, s teremtette meg saját M:I-világát, mely végül felvonásról felvonásra egyre több elismerésben részesült. Az ázsiót a Mission: Impossible – Titkos nemzet tovább tudta növelni azzal, hogy a folyam legjobb nyitó hétvégéjét produkáló darabbá vált, illetőleg hogy számos kritikus is remek nyári popcornmoziként aposztrofálta. S úgy tűnik, Cruise a jövőben sem áll le: bár az elmúlt évek során különböző szerepekben láthattuk őt, a fő csapásirányt az IMF-kötelékbe tartozó Ethan Hunt jelenti számára, akinek veszélyes küldetésekkel megspékelt történetei ezúttal sem érnek véget, július végén ugyanis hivatalosan is bejelentették, hogy lehetetlen bevetései hamarosan folytatódnak...
Danny Elfman, Hans Zimmer, valamint a duplázásra lehetőséget kapott Michael Giacchino: mindegyik komponista más színt vitt a széria életébe, amit most Joe Kraemer bővíthetett tovább. A pályán közel húsz éve jelen lévő szerző eddig olyan alkotásokhoz szállíthatott dallamokat, mint például Az országút fantomja 2., az Adam Baldwin, Rutger Hauer és Steve Guttenberg főszereplésével leforgatott A Poszeidon katasztrófa, a Hullahegyek, fenegyerek, illetve a Jack Reacher. Utóbbi kettő egyúttal választ is ad arra a kérdésre, miért ő váltotta Giacchinót, a Mission: Impossible – Titkos nemzet forgatókönyvéért és rendezéséért ugyanis az a Christopher McQuarrie felelt, akinek ezeket is tulajdoníthatjuk – Kraemer és McQuarrie barátsága viszont ezeknél jóval messzebbre nyúlik vissza, hiszen 1987 óta ismerik egymást. Az pedig, hogy az ilyen volumenű blockbusterek világában cseppet sem járatos Kraemer elég rátermett-e erre a feladatra, a háttérből mindenre figyelő, mindent irányítani kívánó Cruise számára sem volt kérdéses, hiszen a Jack Reacher révén egyszer már keresztezték egymást útjaik, s McQuarrie ajánlásában is bízott, akivel A holnap markában és a Valkűr kapcsán dolgozott.
"Szórakoztató, egyszersmind felszabadító volt számomra, hogy ekkora zenekarral dolgozhattam, s olyan háttérrel rendelkezhettem, melyeket csak egy Mission:Impossible-höz hasonló léptékű produkció tud biztosítani" – nyilatkozta a komponista, akinek McQuarrie azt tanácsolta, hogy a franchise-on belül csak a tévésorozatban mélyedjen el, a korábbi egész estés alkotásokkal pedig ne foglalkozzon. Mondta mindezt azért, mert Cruise-zal egyetemben nem az eddigi mozik stílusának hangulatát kívánta továbbvinni, hanem a klasszikus folyamét, mely törekvés a film stílusán, illetve hangvételén is érződik. Ezen instrukció mellett a temp zenéket is tudatosan elhagyták azzal a céllal, hogy a film önállóan találjon rá saját ritmusára – igaz, a tesztvetítésen helyenként kénytelenek voltak alkalmazni idegen muzsikákat, mert Kraemer score-ja még nem készült el, a közönséget pedig a fontosabb jelenetek esetében nem akarták zene nélkül hagyni, de a kópia ezen változatával Kraemernek nem kellett foglalkoznia.
Miután a szerző túl volt az 1967-től útjára indított folyam néhány epizódján, elhatározta, hogy nemcsak a dallamok terén, hanem a hangszerelés vonatkozásában is igyekszik hű maradni a régi időkhöz. Ennek érdekében nem alkalmazott szintetizátort, hangmintákat és elektronikus effekteket, hanem kizárólag nagyzenekarra szorítkozott (ez a fajta gondolkodásmód egyre jobban hiányzik számomra), melynek alap felállását olyan instrumentumokkal bővítette, amilyeneket anno Lalo Schifrin is használt – a legjellegzetesebbeknek ezek közül a bongó és a tikfa számított. Napjaink modernitásának, továbbá a Hunték bevetéseinek fontos részét képező technikai eszközök érzékeltetése azonban elengedhetetlen volt, ami az akciózenékben manapság sampler alkotta lüktetésből szokott állni. Ezt az elektronikus megoldások elhagyása miatt úgy oldotta meg a szerző, hogy fagott, basszus és klarinét rövid, dinamikus megszólaltatásával hozta létre az alapütemet. Ezen áthidalás legszembetűnőbben a "The Torus"-ban domborodik ki, mely tétel érdekessége, hogy a végső vágáskor kikerült a filmből, így meglétéről mindössze a La-La Land Records albuma árulkodik. S ha már kidobott zene: Kraemer öt hónapot dolgozott a projekten, ezen idő alatt pedig közel két és fél órányi score született, mely mennyiség abból ered, hogy jó néhány tételből készített alternatívákat a tempóval, illetőleg a Schifrin-témák mennyiségével variálva.
A klasszikus dallamok adaptálása mellett Kraemer az új ellenfél, Lane számára is papírra vetett egy témát, melyet teljes egészében a filmbe megvágva került "Solomon Lane"-ben hallhatunk, s éppúgy jelen van a score egészében, mint Schifrin motívumai. Utóbbiakat Kraemer hol teljes valójukban, hol elemeikre bontva idézte fel, s bár érződik a score-on, hogy szerzője igyekezett újdonságot vinni Hunt és csapata történetének kíséretébe, leginkább az mondható el munkájáról, hogy ügyesen játszadozott a klasszikus darabokkal – utóbbiakból hozta létre Hunt motívumát is, mely először a "The A400" végén csendül fel. A komponista tehát egy dallamcentrikus művet szállított az ügynökök kalandjához, melynek legnagyobb értéke számomra az, hogy a klasszikus előtt nemcsak a dallamok visszahozásával tisztelgett, hanem olyan, a hatvanas évek akciófilmjeinél előszeretettel alkalmazott instrumentumokkal is, mint a konga, a guiro, a csörgő, a cabasa, melyeket erőteljes rezesszekcióval, illetve mély zongoradallamokkal fűszerezett.
A stáb legnagyobb kihívásainak egyike állítólag az operaházban játszódó jelenetsor megvalósítása volt, az alkotók kívánalma szerint ugyanis a szereplők cselekedeteinek zeneileg és dramaturgiailag egyaránt együtt kellett élnie a bevetés közben a színpadon látható Puccini-operával, a Turandottal. Emiatt Kraemer számára is összetett volt a feladat, aki az ide vonatkozó "A Flight at the Operá"-ra keresztelt tételben még nem, az "Escape to Danger", az "A Matter of Going" és a "Finale and Curtain Call" esetében viszont már tett némi utalást a Turandotra az abban elhangzó "Nessun Dorma" néhány hangjegyének átemelésével.
Eleinte közepesnek tartottam Joe Kraemer munkáját, s gyakorlatilag ennek fényében is kezdtem neki írásomnak, ám minél többet hallgattam, annál jobban hatalmába kerített a fő cél, a nosztalgiázás. Bár csalódott voltam amiatt, hogy Giacchinót leváltották, a végeredmény ismeretében nem mondhatom azt, hogy Kraemer elherdálta volna a lehetőséget. Ugyanakkor nem tudom szó nélkül hagyni, hogy bármennyire is megkedveltem e muzsikát, több momentumánál is olyan érzésem támadt, mintha Hunt zeneileg James Bondnak lenne beállítva, ami elsősorban a David Arnold stílusát idéző rezesszólamoknak köszönhető.
Danny Elfman, Hans Zimmer, valamint a duplázásra lehetőséget kapott Michael Giacchino: mindegyik komponista más színt vitt a széria életébe, amit most Joe Kraemer bővíthetett tovább. A pályán közel húsz éve jelen lévő szerző eddig olyan alkotásokhoz szállíthatott dallamokat, mint például Az országút fantomja 2., az Adam Baldwin, Rutger Hauer és Steve Guttenberg főszereplésével leforgatott A Poszeidon katasztrófa, a Hullahegyek, fenegyerek, illetve a Jack Reacher. Utóbbi kettő egyúttal választ is ad arra a kérdésre, miért ő váltotta Giacchinót, a Mission: Impossible – Titkos nemzet forgatókönyvéért és rendezéséért ugyanis az a Christopher McQuarrie felelt, akinek ezeket is tulajdoníthatjuk – Kraemer és McQuarrie barátsága viszont ezeknél jóval messzebbre nyúlik vissza, hiszen 1987 óta ismerik egymást. Az pedig, hogy az ilyen volumenű blockbusterek világában cseppet sem járatos Kraemer elég rátermett-e erre a feladatra, a háttérből mindenre figyelő, mindent irányítani kívánó Cruise számára sem volt kérdéses, hiszen a Jack Reacher révén egyszer már keresztezték egymást útjaik, s McQuarrie ajánlásában is bízott, akivel A holnap markában és a Valkűr kapcsán dolgozott.
"Szórakoztató, egyszersmind felszabadító volt számomra, hogy ekkora zenekarral dolgozhattam, s olyan háttérrel rendelkezhettem, melyeket csak egy Mission:Impossible-höz hasonló léptékű produkció tud biztosítani" – nyilatkozta a komponista, akinek McQuarrie azt tanácsolta, hogy a franchise-on belül csak a tévésorozatban mélyedjen el, a korábbi egész estés alkotásokkal pedig ne foglalkozzon. Mondta mindezt azért, mert Cruise-zal egyetemben nem az eddigi mozik stílusának hangulatát kívánta továbbvinni, hanem a klasszikus folyamét, mely törekvés a film stílusán, illetve hangvételén is érződik. Ezen instrukció mellett a temp zenéket is tudatosan elhagyták azzal a céllal, hogy a film önállóan találjon rá saját ritmusára – igaz, a tesztvetítésen helyenként kénytelenek voltak alkalmazni idegen muzsikákat, mert Kraemer score-ja még nem készült el, a közönséget pedig a fontosabb jelenetek esetében nem akarták zene nélkül hagyni, de a kópia ezen változatával Kraemernek nem kellett foglalkoznia.
Miután a szerző túl volt az 1967-től útjára indított folyam néhány epizódján, elhatározta, hogy nemcsak a dallamok terén, hanem a hangszerelés vonatkozásában is igyekszik hű maradni a régi időkhöz. Ennek érdekében nem alkalmazott szintetizátort, hangmintákat és elektronikus effekteket, hanem kizárólag nagyzenekarra szorítkozott (ez a fajta gondolkodásmód egyre jobban hiányzik számomra), melynek alap felállását olyan instrumentumokkal bővítette, amilyeneket anno Lalo Schifrin is használt – a legjellegzetesebbeknek ezek közül a bongó és a tikfa számított. Napjaink modernitásának, továbbá a Hunték bevetéseinek fontos részét képező technikai eszközök érzékeltetése azonban elengedhetetlen volt, ami az akciózenékben manapság sampler alkotta lüktetésből szokott állni. Ezt az elektronikus megoldások elhagyása miatt úgy oldotta meg a szerző, hogy fagott, basszus és klarinét rövid, dinamikus megszólaltatásával hozta létre az alapütemet. Ezen áthidalás legszembetűnőbben a "The Torus"-ban domborodik ki, mely tétel érdekessége, hogy a végső vágáskor kikerült a filmből, így meglétéről mindössze a La-La Land Records albuma árulkodik. S ha már kidobott zene: Kraemer öt hónapot dolgozott a projekten, ezen idő alatt pedig közel két és fél órányi score született, mely mennyiség abból ered, hogy jó néhány tételből készített alternatívákat a tempóval, illetőleg a Schifrin-témák mennyiségével variálva.
A klasszikus dallamok adaptálása mellett Kraemer az új ellenfél, Lane számára is papírra vetett egy témát, melyet teljes egészében a filmbe megvágva került "Solomon Lane"-ben hallhatunk, s éppúgy jelen van a score egészében, mint Schifrin motívumai. Utóbbiakat Kraemer hol teljes valójukban, hol elemeikre bontva idézte fel, s bár érződik a score-on, hogy szerzője igyekezett újdonságot vinni Hunt és csapata történetének kíséretébe, leginkább az mondható el munkájáról, hogy ügyesen játszadozott a klasszikus darabokkal – utóbbiakból hozta létre Hunt motívumát is, mely először a "The A400" végén csendül fel. A komponista tehát egy dallamcentrikus művet szállított az ügynökök kalandjához, melynek legnagyobb értéke számomra az, hogy a klasszikus előtt nemcsak a dallamok visszahozásával tisztelgett, hanem olyan, a hatvanas évek akciófilmjeinél előszeretettel alkalmazott instrumentumokkal is, mint a konga, a guiro, a csörgő, a cabasa, melyeket erőteljes rezesszekcióval, illetve mély zongoradallamokkal fűszerezett.
A stáb legnagyobb kihívásainak egyike állítólag az operaházban játszódó jelenetsor megvalósítása volt, az alkotók kívánalma szerint ugyanis a szereplők cselekedeteinek zeneileg és dramaturgiailag egyaránt együtt kellett élnie a bevetés közben a színpadon látható Puccini-operával, a Turandottal. Emiatt Kraemer számára is összetett volt a feladat, aki az ide vonatkozó "A Flight at the Operá"-ra keresztelt tételben még nem, az "Escape to Danger", az "A Matter of Going" és a "Finale and Curtain Call" esetében viszont már tett némi utalást a Turandotra az abban elhangzó "Nessun Dorma" néhány hangjegyének átemelésével.
Eleinte közepesnek tartottam Joe Kraemer munkáját, s gyakorlatilag ennek fényében is kezdtem neki írásomnak, ám minél többet hallgattam, annál jobban hatalmába kerített a fő cél, a nosztalgiázás. Bár csalódott voltam amiatt, hogy Giacchinót leváltották, a végeredmény ismeretében nem mondhatom azt, hogy Kraemer elherdálta volna a lehetőséget. Ugyanakkor nem tudom szó nélkül hagyni, hogy bármennyire is megkedveltem e muzsikát, több momentumánál is olyan érzésem támadt, mintha Hunt zeneileg James Bondnak lenne beállítva, ami elsősorban a David Arnold stílusát idéző rezesszólamoknak köszönhető.
Kulics László
2015. 09. 11.
2015. 09. 11.
Tracklista:
- The A400 (6:38)
- Solomon Lane (4:08)
- Good Evening, Mr. Hunt (2:35)
- Escape to Danger (2:46)
- Havana to Vienna (5:13)
- A Flight at the Opera (2:23)
- The Syndicate (3:44)
- The Plan (3:21)
- It's Impossible (1:23)
- The Torus (7:02)
- Moroccan Pursuit (2:28)
- Grave Consequences (4:12)
- A Matter of Going (5:06)
- The Blenheim Sequence (4:00)
- Audience with the Prime Minister (4:23)
- This is the End, Mr. Hunt (3:48)
- A Foggy Night in London (2:10)
- Meet the IMF (1:47)
- Finale and Curtain Call (6:14)
Az album a Spotify-on:
