Az Egyesült Államokban 2004-ben debütált a különleges hangulatú, misztikus tévésorozat, a Lost, mely a magyar keresztségben Az eltűntek címet kapta, de mi mégis a jóval ismertebb angol verziónál maradunk a továbbiakban. Az elmúlt évtizedben beinduló magas költségvetésű, igényes sorozatok mintapéldányának is lehet nevezni a repülőgép-baleset túlélőiről szóló, hat évadot megélt alkotást, bizonyítja ezt a számtalan rangos elismerés is, amit az egyes évadok az évek alatt elnyertek. Golden Globe-díjra az első három évadját jelölték, a másodikkal 2006-ban ki is érdemelte a szobrot, emellett négy színész, Matthew Fox, Evangeline Lilly, Naveen Andrews és Michael Emerson ért el jelölést. A tévés műfajban sokkal értékesebb Emmy-díjra való nominációinak száma pedig kiugróan magas: 51 jelölés. Ebből tízet díjra is tudott váltani a széria, főként az első évadjával. 

Sikerének több oka is volt: egyrészt a szokatlan, néha egyenesen követhetetlen története, másrészt az érdekes, látványos helyszínek, harmadrészt az igen erős színészi játék, de akár említhetnénk még az epizódonként megjelenő flashbackeket is, amivel különösen erős hátteret adtak az egyes karakterek lelki motivációinak – viszont leginkább a mindent uraló rejtély az, ami milliókat ültetett le újra és újra a képernyők elé. Szokatlan módon, e sorozat esetében a nézőknek úgy tűnhet, hogy maguk az írók és alkotók sem voltak teljesen tisztában, hogy mi miért történik, hogy hová is vezetnek a látszólag értelmetlen történések. Volt egy koncepció, egy jól kitalált alaptörténet, amely nem más, mint magának a szigetnek a történelme, amiből levezethető minden további esemény. Tulajdonképpen az egész sorozat úgy lett megírva, hogy az idő előrehaladtával kap értelmet majdnem minden korábban érthetetlen esemény, helyszín, karakter és történés. Azonban az első évadok még annyi furcsaságot és egymáshoz nem passzoló elemet tartalmaztak, hogy a nézők garantáltan nem értették/érthették meg sokszor még a két epizód közötti összefüggéseket sem, nemhogy az egész történetet. És ez a rejtélyesség volt az, ami jókora rajongótábort és több tízmilliós nézősereget gyűjtött a szériának. Egyszerűen lebilincselő volt az, ahogyan részről részre lett egyre világosabb, de ezzel együtt egyre homályosabb is a sziget és a túlélők története.

A sorozat ötlete 2004 januárjában fogant meg Lloyd Braun, az ABC televíziótársaság szórakoztató műsorokért felelős elnökének fejében. Egy olyan televíziós sorozat iránt érdeklődött, amely a Számkivetett, az Alkonyzóna, A legyek ura, és a népszerű valóságshow, a Survivor ötvözeteként jellemezhető. Az ötletet Jeffrey Lieber dolgozta ki papíron, elkészítve a leendő sorozat pilotját, s munkájának a Nowhere címet adta. Ez a próbálkozás azonban rövid távon elhalt, ugyanis a producerek lesújtó véleménnyel voltak a forgatókönyvről, sőt végig sem olvasták, annyira működésképtelen volt. Ezt követően keresték meg az Alias című sorozat alkotóját J.J. Abramst, aki megkapta a pilot teljes újraírásának és lehetséges megrendezésének feladatát. Bár ő eleinte habozott, hamar megtetszett neki a sorozat ötlete, amikor megtudta, hogy ez nem csupán egy lakatlan szigeten játszódó túlélődráma, hanem sokkal több annál: különböző sci-fi elemekkel kevert, misztikus hátterű, a végletekig rejtélyes sztori. Abramsnek egy társra is szüksége volt mindennek a megalkotásában, ezt pedig Damon Lindelof személyében találta meg. Az íróval, aki ekkor a Bostoni halottkémeken dolgozott, kialakították a sorozat stílusjegyeit, karaktereit, főbb momentumait, majd elképzelésüket egy 15 oldalas vázlatba foglalva keresték fel újra a vezetőséget. Már másnap meg is kapták a hírt: az ABC a vázlat alapján berendelte a nyitóepizódot. A csatorna részéről óriási volt az érdeklődés és a lelkesedés, hiszen a forgatókönyv helyett csupán vázlatot kaptak, és már ez is elég volt, hogy megbízzanak a két alkotó koncepciójában.

A széria eleinte húszon felüli epizódokkal jött ki évadonként, ám a negyediktől kezdődően lecsökkentek a részek számai, ami egy tervezett ötlet volt, mivel összesen 120 epizódot szerettek volna a készítők. A nézőszám is szinte folyamatosan 10 millió felett volt, az első évadok esetében még a 17 milliót is elérte, s ezzel az egyik legnézettebb szériává vált a Lost. A korábban sereghajtó ABC tévétársaság a Született feleségek és a Lost jóvoltából a nézettségi lista élére került, s ezzel megcáfolta az akkori vélekedést, miszerint a tízmilliós nézőszámot csak a valóságshow-kkal és élő műsorokkal lehet elérni. Ráadásul a Lost szakított az évtizedes berögződött tévésorozatos tematikával is, ugyanis jelentős nézettséget korábban csak rendőrös, kórházas, ügyvédes vagy családi vígjáték témára alapuló szériák hoztak.

Az első évad egy repülőgép-balesettel indul. Az Oceanic 815-ös járat valahol a Csendes-óceán felett egy viharba kerülve lezuhan. A géptörzs két részre szakadva egy szigeten köt ki, ahol a túlélők rögtön további bonyodalmakkal kerülnek szembe. Hamarosan kiderül számukra, hogy gyakorlatilag nem is a zuhanás volt életük legszörnyűbb eseménye, mivel a sziget mélyén horrorisztikus furcsaságok találhatók. Bizarr, kísérteties suttogó hangok, szellemek, egy óriási füstszörny, csodás gyógyulások és a titokzatos emberek, akiket a túlélők "többieknek" neveznek el. Azonban csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy a repülőt senki sem keresi, nem érkezik mentőosztag sem, így a lezuhant emberek csak saját magukra számíthatnak. Ezért egyre mélyebbre hatolnak a sziget belsejébe, de ott válaszok helyett csak újabb kérdésekre lelnek. Előkerül egy titokzatos francia nő, egy óriási, több száz éves hajó, egy kisrepülő roncsa Mária-szobrokkal, rejtélyes bunkerek és további furcsa építmények. Mindemellett pedig epizódonként visszaemlékezések formájában betekintést nyerhetünk a főbb szereplők életébe is, ezek pedig (tovább bonyolítva a történetet) olykor még rejtélyesebbek, mint maga a sziget. Ezek a flashbackek feltárják az adott szereplők lelki világát, segítenek megérteni döntéseik mibenlétét és nagyban árnyalják azokat, egyben – mivel rámutatnak a szereplők előéletében levő összefüggésekre – a sorozat mitológiájának fő forrásai. Ezek a visszaemlékezések általában részenként egy túlélő szereplő múltját fejtegetik, a későbbi évadokban azonban átalakul a flashbackek szerepe, sőt immáron előretekintéseket látunk, vagyis a kis közjátékok már a jövőt mutatják, tovább bonyolítva a misztikus vonalat. A többi évadban lassan megismerjük a titokzatos szigetet, a lakóit, a mindennapi túlélésért vívott harcban ugyanis főhőseink kénytelenek egyre beljebb merészkedni a megmagyarázhatatlan események tucatjait felvonultató sziget belsejébe. 

A Lost az a sorozat, ahol valószínűleg minden nézőnek megvolt a véleménye, hogy mi is a sziget, mi is történik a szereplőkkel, ezt a szériát ugyanis lehetetlen volt úgy nézni, hogy ne agyaljunk a megoldásokon. A készítők azonban trükkösen, évadról évadra bonyolították a történetet, így nézői teóriák sora dőlt össze, ám minden új széria új ötleteket is kitermelt, bár az is valószínű, hogy sokan a negyedik-ötödik évadnál már feladták a harcot, hogy megértsék, mi is történik az Oceanic 815-ös járat túlélőivel.


A forgatás és a szereplők

A stáb forgatott Berlinben, Los Angelesben, New Yorkban, Miamiban, Londonban, s megfordult Dél-Koreában, Irakban, Nigériában, Franciaországban, Thaiföldön és Ausztráliában is. A felvételek túlnyomó többsége azonban Hawaiin, Oahu szigetén készült. Tévésorozatban korábban még nem tapasztalható méretű díszletek épültek fel, kezdve az első évadban a repülőgép roncsaival, a titokzatos erdei helyszínekkel, majd a további évadokban a rejtélyes földalatti bunkerrel, a DHARMA-létesítményekkel, a titokzatos szigetlakók táboraival. Az első évadban felvonultatott tizennégy főszereplővel a szereplőgárda a második legnagyobb az amerikai televíziózás történetében - a listavezető a szintén akkoriban bemutatott Született feleségek. A szerzők az évadok során több karaktert is kiírtak a sorozatból, egyrészt, hogy helyet biztosítsanak újabbaknak és ezzel frissítsék a történetet, másrészt, hogy így tegyék valószerűbbé a történetet. A korábbi főszereplők visszaemlékezéseken vagy látomásokon keresztül időről időre viszont felbukkannak. Érdekesség, hogy az egyik eredetileg kiírásra szánt szereplőt, Jack Shephardot (Matthew Fox) végül benntartották, mivel túl népszerűvé vált a nézők körében. Sőt őt az első forgatókönyvben már a pilot első felében megölték volna, ez azonban a stúdió vezetésénél kiverte a biztosítékot, hiszen szerintük egy a túlélőkön segítő pozitív hőst gyorsan eltenni láb alól nem lett volna szerencsés. Végül sikerült meggyőzniük Abramséket, Jack Shephard pedig végül az egész széria kultikus alakja lett. Ebben a titulusban további két partnere akadt, a már az első évadban felbukkanó John Locke (Terry O'Quinn), majd a harmadik évadtól belépő Benjamin Linus (Michael Emerson). A főszereplők közül kiemelkedik még a roppant titokzatos múltú Kate Austen (Evangeline Lilly), James "Sawyer" Ford (Josh Holloway), Sayid Jarrah (Naveen Andrews) és Hugo "Hurley" Reyes, továbbá a harmadik évadban belépő Juliet Burke (Elizabeth Mitchell), és a sort természetesen lehetne még folytatni, hiszen annyi fő- és mellékszereplő bukkant fel az évadok során.


A sorozat zenéje

Michael Giacchino kezdő filmzeneszerzőként találkozott J.J. Abramsszel, aki szintén a pályája elején járva kérte fel őt, hogy komponáljon zenét az akkoriban induló Alias alá. A komponistának eleinte nem volt túl sok feladata, mivel az Alias első epizódjaiban főleg a betétdaloknak jutott hangsúlyos szerep, aztán a sorozatbeli hangsúlyok átrendeződésével a dalok elmaradtak, és a helyükre érkeztek Giacchino kompozíciói. A szerző rengeteg témát írt az Aliashoz, dallamok jöttek-mentek, és témák kígyóztak évadokat átölelve, ezért sem volt meglepő, amikor ugyanezt a módszert hallottuk viszont Abrams második jelentős munkájában is. Giacchino egy semmivel össze nem téveszthető, sajátos hangzásvilágú stílust talált ki a Losthoz, olyat, melyből akár egy rövid részlet után is beazonosítja az ember, hogy mely sorozat zenéjét hallja. Ez önmagában is csodálatra méltó eredmény, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a zene legnagyobb része ráadásul még jó is, akkor megérthetjük, hogy miért lett a sorozat rajongóinak körén kívül is igen kedvelt ez a score. A komponista és Abrams már a pilot előtt hosszú beszélgetéseket folytattak a lélekről és a hangokról, a sorozat érzelmi fókuszáról, amelyet az aláfestő zenének is hangsúlyoznia kellett. 

Az évadok során általában kis létszámú zenekar játszotta fel a zenét, a harminc-negyven tag vonósokból, ütősökből és pár fúvósból állt, illetve a zongorának és a hárfának jutott még hangsúlyos szerep. Giacchino egy interjúban azt nyilatkozta, hogy rengeteget köszönhet a zenekarnak, mely ebben az esetben a Hollywood Studio Symphony Orchestra volt. "Ebben a műfajban nincs időd próbálni, a stúdiózenészeknek folyamatosan készen kell állniuk. Az a legjobb Hollywoodban, hogy az ember lecsapja a kottát az asztalra, és a zenészek rögtön értik. Ráadásul mivel újra és újra ugyanazokkal az emberekkel dolgozom, így fél szavakból is megértenek, így a sorozatban előforduló sok fura hanggal sem kellett pepecselnünk" – emlékezett vissza a komponista. A fura hangok tárházát évadról évadra bővítette, és az egyre misztikusabbá váló széria ennek teret is engedett. "Gyerekkoromban volt egy Muffin nevű kutyám, aki furcsa, morgó hangokat hallatott. Az egyik ütőhangszeresünk a zongorahúrokat ütögetve képes volt reprodukálni ezt a 'Muffin-morgásnak' nevezett motívumot. Csak ráírtam a kottára, hogy Muffin-morgás, és kész" – mesélte a szerző. 

Kilenc-tíz, állandóan visszatérő motívumot írt meg, ám valójában ez a témaközpontúság főleg a további évadok zenéiben kristályosodott ki igazán. Nem is minden visszatérő motívumra lehet a szó szoros értelmében ráhúzni azt, hogy ezek témák, mert egyik-másik igazán ritkán hallható, s némelyik egy-egy szereplő halálával el is tűnik a későbbi évadok aláfestéséből. A sorozatban sci-fi és kalandzene mellett olykor még horrorelemek is beleszövődnek az aláfestésbe, ám Giacchino a drámai és szomorú pillanatok zenei kihívásait is nagyon elegánsan oldotta meg. A score jellegzetes, borús, rejtélyes hangulatú elemeit ez esetben sem hagyta el, de finoman, főleg zongora és hegedű segítségével tompította a sötét hangokat. Az egész sorozat fontos eleme a karakterfejlődés, így a zene építgetése, fejlesztése a score-nak is hangsúlyos tulajdonsága. "Alapvetően az összes szereplő elveszett lélek, mind idegesek és félnek, mert egy olyan helyre kerültek, ahol nem tudhatják, mi ólálkodik tőlük tíz méterre a bozótban, hogy hol vannak, milyen szigetre kerültek. Tehát a zenének is ezt a kettősséget kell tükröznie: szomorúságot és vágyakozást, de zavartságot, nyugtalanságot és bizonytalanságot is" – mondta el a zeneszerző a sorozat kapcsán. Amikor az első évadban Giacchino kialakította az egyes karakterek témáit, még nem tudhatta, hogy az írók milyen sorsot, jövőt szánnak nekik. Így aztán néhány karaktertéma, amely az első évadokban még jól lefedte a szereplő jellemét, a későbbiekben már nem teljesen illeszkedett hozzá. Ilyen volt Lock heroikus, bizakodó, csendesen hősies témája, mely ugyan a széria egyik legjobb motívuma volt, de egy idő után már nem passzolt a karakterhez. Az utolsó szezonban már mindenkinek új témára volt szüksége, annyi változáson mentek keresztül. "Ott volt Sayid dallama, aki a végére már egyáltalán nem ugyanaz az ember volt. Valamit kezdeni kellett a témájával. Max Steinernek soha nem volt ilyen problémája. Neki ott volt a wagneri gyakorlat a vezérmotívumokkal, a Lost azonban más volt, ez egyfajta pszichotikus opera" – világított rá a rengeteg téma egyik aspektusára Giacchino.

Az utolsó évadnál már elképesztően sok motívumnál járt a széria, mintegy 65 különböző bukkant fel. "A Lost olyan, mint egy opera, a karakterek többségének saját témája van, sőt olyan is előfordult, hogy valakinek több" – világított rá erre a szokatlanul nagy számra a szerző. "Azt azonban igyekeztem kikerülni, hogy egy-egy téma túlságosan kötődjön az adott karakterhez, kerülni akartam a zenei narrációt, és azt, hogy kiszámítható legyen a score. A legfontosabb számomra az volt, hogy legyen egy különleges hangja a szériának, ami alapján az ember azonnal be tudja azonosítani a Lostot. Ez tulajdonképpen a gyerekkoromra vezethető vissza. A szüleim korán ágyba küldtek, mielőtt még a sorozatok elkezdődtek volna a tévében. Így sokszor csak abból tudtam kitalálni, hogy melyik megy éppen, amit hallottam belőle. A legjobb szériák azok voltak, amelyeket a hangokról is be lehetett azonosítani. Tehát valami ilyesmire törekedtem a Lostnál is". 

A készítők egy olyan zenében gondolkodtak, amely illik a dzsungelhez, olyasmit kértek, ami tipikusan passzol egy távoli egzotikus szigethez. A komponista viszont kerülni akarta a sziget-témához kapcsolódó kliséket, a szélsusogást, illetve hogy ebből következően a fafúvósok uralják a zenét. Végül kérését elfogadták, s rábízták, hogy írjon olyan muzsikát, ami szerinte illik a műsorhoz. Így aztán különlegesebb megoldásokat is bevethetett, s zenéjét úgy jellemezte, hogy olyan, mintha egzotikus ütősöket kombinálnának a hárfa mély tartományának egy jellegzetes motívumával. S hogy a lezuhant gépet a nézőben felidézzék, a zenekar fémtárgyakat is használt hangszerként, a kerítéslánctól kezdve a fém főzőedényekig. Giacchino zenéiben egyébként is jellegzetesek az olyan megoldások, mint a hegedű, a cselló vagy a nagybőgő szokásostól eltérő vonóshasználata a disszonáns hangzás elérése érdekében. Mivel eleinte csak 37 zenész állt rendelkezésére, így ki kellett szűrni bizonyos hangszereket. Úgy döntött, hogy a kürtöket mellőzi, és helyettük a harsonákra bízza a düh és az erő megjelenítését. Fafúvósok sem nagyon kaptak helyet, így lehetőség nyílt az ütősök szekcióját kibővíteni. A siker később nagyobb létszámú zenekar bevetését is lehetővé tette.

Giacchino egy interjúban azt is elárulta, hogy nem tudta, hová fut ki a sorozat. Megtehette volna, hogy megkérdezi a készítőket, de ő inkább részről részre haladt, együtt a nézővel. "Sokszor kérdezik tőlem, hogy mi történik majd a sorozatban, de ki kell ábrándítsam ezen kérdezőket, mert én csak pár héttel járok a néző előtt" – említette. A szkriptet sem olvasta el előtte, bár erre is biztosítottak neki lehetőséget, ám ő inkább úgy komponált, hogy az adott részt megnézvén írta csak meg a hozzá illő score-t. "Élvezni akartam a sorozatot, emiatt én is úgy tudtam meg, mi történik, hogy megnéztem. Furcsa munka volt így, de bevallom: szórakozni akartam". A gyakorlatban ez úgy történt, hogy a szerző elkezdte nézni az aktuális epizódot, majd amikor úgy érezte, hogy az adott jelenethez zene szükséges, akkor megállt, és megírta az oda illő aláfestést, ráadásul anélkül, hogy tudta volna, mi fog a továbbiakban történni. Ez egy szándékos módszer volt a titokzatosságot erősítvén, hogy a rengeteg téma közül még véletlenül se utaljon egyetleneggyel sem arra, hogy mi történik az epizód hátralévő részében. "Mindig attól tartottam, hogy ha tudom, mi történik később, akkor tudat alatt olyat építek be a score-ba, ami utalni fog rá" – mesélte. A munkafolyamat igen feszített volt. Két nap alatt megírta egy-egy rész muzsikáját, harmadnap mindezt pedig hangszerelte, majd rögzítették a zenét. "Ez egy nagyon gyors menet volt, bíznom kellett az ösztöneimben, sokszor a zsigereimből jött a zene. Írtam valamit, és kész. Nem volt időm gondolkodni rajta".

Nem minden epizódhoz született teljesen új score, több részlet élt meg újrahasznosítást, ami természetesen érthető is, hiszen két nap alatt lehetetlenség volt teljesen új muzsikát írni. Évadonként előfordult azonban, hogy egy-egy rész nagyobb figyelmet kívánt, így ezekhez több és jobb minőségű zene született. Ilyen volt természetesen a pilot és az összes szezonzáró epizód vagy epizódpár, esetleg az egyes évadok nyitó része. Az ezekhez született tételek a filmzenealbumokon is nagyobb hányadban találhatóak meg. Az utolsó négy résznek pedig szinte a teljes zenei anyaga megjelent egy dupla CD-s kiadvány formájában. Az összes évad aláfestése kiadásra került CD-n, mindegyik a Varése Sarabande gondozásában. Az utolsó négy epizód score-jának megjelentetésével összesen hét albumon, a harmadik, a hatodik és az utolsó rész esetében dupla CD-n élvezhető Giacchino Emmy-díjat kiérdemelt aláfestése. Az egységes hangzásvilágnak, a kidolgozott témáknak köszönhetően egy olyan televíziós score-t komponált Giacchino évadról évadra, mely méltó volt a nívós szériához, és mára az egyik leginkább etalonnak számító aláfestés lett a tévésorozatok világában, ami újra megnyitotta az utat a nagyzenekarral felvett televíziós score-ok előtt.

 

Gregus Péter
2015.03.22.