A Mission: Impossible-franchise addig számított emlékezetes tévés vállalkozásnak, amíg Tom Cruise producerként és főszereplőként egyaránt rá nem tette a kezét, azóta ugyanis már nem annak, hanem a sztár külön bejáratú aranybányájának tekinthető. Viszont bármennyire is támadják őt emiatt a klasszikus széria rajongói vagy épp a kritikusok, be kell ismerni: sikerült aranytojást tojó tyúkká változtatnia a formátumot, amit igen kevés, ehhez hasonló utat bejárt produkció mondhat el magáról. A legnagyobb támadási felületet mai napig az adja, hogy míg anno az IMF-tagok csapatként vettek részt a küldetésekben, addig Cruise néhány embert maga köré gyűjtött ugyan (Ving Rhames, Jonathan Rhys Meyers, Maggie Q, Simon Pegg), ám olyannyira az élükön áll, hogy gyakorlatilag minden rajta múlik, s így szinte alig különbözik a kiszolgáló karakterekkel övezett egyszemélyes világmegmentőktől. Rátelepedése a gyártási folyamatokra szintúgy érvényes, amivel kapcsolatban a direktorként először felkeresett David Fincher így fogalmazott: „Úgy vélem, a harmadik filmmel az a probléma, hogy akik finanszírozzák, szakértői annak, hogyan kell forgatni és milyennek kell lennie a végeredménynek. És akkor, amikor egy ilyen franchise-t birtokolsz, igyekszel megszabadulni minden kívülről érkező véleményétől”. Finchertől Joe Carnahan (Fehér pokol) vette át a stafétát, majd tizenöt hónapnyi előkészület után ő is kiszállt, helyére pedig J.J. Abrams került, akit Cruise az Alias első két évadjának ismeretében szerződtetett. A rendező ígéretet tett arra, hogy megpróbál a rajongók kedvében járni, és a Mission: Impossible III-ba belecsempészik valamennyit a régi idők hangulatából, ám ez pontosan úgy sikerült neki, ahogyan az előző felvonásokat irányító Brian De Palmának és John Woo-nak: sehogy.


Ha Abrams dolgozik valamin, abból nagy valószínűséggel Michael Giacchino is kiveszi a részét. A tévés berkekben edződött direktor első nagyjátékfilmje ez a mozi lett, és mindent megtett azért, hogy a ranglétrát vele együtt végigjáró barátja szállíthassa hozzá a zenét (rajta kívül Maryann Brandon és Mary Jo Markey vágókat, valamint Alex Kurtzman és Roberto Orci forgatókönyvírókat tudta még beprotezsálni ide), ajánlólevélként pedig akkoriban már nemcsak az Alias és a megannyi számítógépes játék kíséretei csengtek jól, hanem A hihetetlen család score-ja is. „Izgalmas volt játszadozni a televíziózás történetének egyik legnagyszerűbb főtémájával, ugyanakkor ideges is voltam emiatt” – mesélte Giacchino, aki mielőtt nekiállt volna a munkának, ebédelni hívta a széria zenei atyját, Lalo Schifrint. „Kérdezgettem tőle, hogy ezt vagy azt kell-e tennem? Vagy inkább csináljak mást? Van valami javaslata? Felnézett rám a salátástálról, és azt mondta: ’Csak érezd jól magad!’ Ez mindent megkönnyített” – emlékezett vissza.

A projekt közel százpercnyi zenét igényelt, amit nyolc nap alatt rögzítettek a Hollywood Studio Symphony közreműködésével, nemegyszer Cruise jelenlétében – a színész a főtéma feljátszásának erejéig a karmesteri szerepet is betöltötte, bár ez inkább egyfajta werkfilmes poénnak, marketingfogásnak tudható be, mintsem komolyan vehető ténynek. A végeredményen érezni, hogy készítője kitett magáért, azonban mégis vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Bármennyire is állt távol az egykori megközelítéstől Danny Elfman az első résznél, nekem tetszett, amit alkotott, Hans Zimmer muzsikája viszont csak a folytatás alatt jó, éppúgy, mint Giacchino műve. Nemrég újranéztem a harmadik részt (az első kettőt hibáik ellenére kedvelem, de a továbbiakra csupán egyszeri filmélményként tekintek), és nem értettem, miért éreztem kíséretét kevesebbnek a Fantom protokolléhoz képest, aztán albumként is meghallgattam, és rájöttem. Ez volt Giacchino második blockbustere (az olyan vígjátékok, mint a Kőkemény család, az Amin a muszlimok röhögnek vagy a Szuper felsőtagozat, súlytalannak tekinthetők), és vélhetőleg olyan nyomás alatt érezte magát, melynek hatására sodródott: vagy remek tételekkel rukkolt elő, vagy annak ellenére is erőtlenül szólókkal, hogy 112 fős zenekarra támaszkodhatott. Az itt jelen lévő hibák döntő részét azonban szerencsére sikerült kiküszöbölnie az öt évvel később bemutatott Fantom protokollnál – az általa írt két Mission: Impossible-zenén remekül megmutatkozik, mennyit változott, érett a komponista.


Elfmant és Zimmert többen bírálták azért, mert nem idomultak a széria gyökereihez, fontosabb dallamaihoz, inkább átalakították azokat saját stílusuknak, elképzeléseiknek megfelelően. Giacchino ezzel szemben a hagyományos vonalat igyekezett tartani, aminek eredményeként a főtéma és a hasonlóan közkedvelt „The Plot” adaptációja a régi időkhöz hűen esett át vérfrissítésen. Emiatt vált kedvencemmé a „Mission: Impossible Theme”, a „Factory Rescue”, a „Humpty Dumpty Sat on a Wall”, a „Masking Agent”, a „Voice Capture”, a „See You in the Sewer”, a „The Chutist”, a „Hunting for Jules”, valamint a „Schifrin and Variations”, amely alapvetően egy 2005 novemberében készült demo, s mint ilyen, csak a Varése Sarabande albumán kapott helyet bónusz trackként. Schifrin anno nemcsak a vezérmotívummal, hanem számos altémával és persze magával a hangzásvilággal alkotott maradandót, ami a játékfilmek vonatkozásában ez esetben köszön vissza először. Az imént kiemelt tételekben Giacchino ráérzett az egyensúlyra, rafináltan mosta össze a klasszikus elemeket saját ötleteivel, remekül használta a zenekart, emelte ki az ütősszekciót, a rezeseket és a zongorát. Ezt emelte újabb szintre a Fantom protokoll esetében, illetve folytatta Joe Kraemer a Titkos nemzetnél, a sort pedig Lorne Balfe szakította meg azzal, hogy az Utóhatás aláfestését az aktuális filmzenei trend függvényében készítette el.

Kevésbé hatáskeltőek azonban a Hunt ügynök (Cruise) érzelmeit közvetítő elképzelések, melyek a „Special Agent Lindsey Farris”-ben, az „Ethan and Juliá”-ban és a „Reparations”-ben csendülnek fel. Míg előbbit pártfogolt ügynöktársának (Keri Russell) elvesztése ihlette, utóbbi kettőt Juliához (Michelle Monaghan) fűződő szerelme inspirálta. Alapvetően nem rosszak, de kiforratlannak tűnnek, mondhatnám, Cruise ezen jeleneteknél alkalmazott mimikájához hasonlóan sikertelenül közvetítik az érzelmeket. Szintén ez a helyzet a Philip Seymour Hoffman által megformált negatív karakter zenei ábrázolásával: mély hangzása révén fenyegető ugyan a motívum, de inkább átlagos, semmint gonosz. E téma gerincét egy négy hangjegyes megoldás képezi, mely hol vonósok, hol rezesek előadásában érhető tetten a „Davian's Brought In”-ben, a „Bridge Battle”-ben, a „Davian Gets the Girl”-ben, a „Disguise the Limit”-ben, illetve a „World's Worst Last 4 Minutes to Live”-ben. Az utolsóként kiemelt kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a Lost – Eltűntek óta a szerző előszeretettel kereszteli el egy-egy tételét úgy, hogy annak a world’s worst előtagot adja (A hihetetlen család 2. esetében éppúgy megfigyelhető ez, mint például a Holnapolisznál, a Speed Racer – Totál turbónál, a Zootropolis – Állati nagy balhénál, a Jurassic World: Bukott birodalomnál vagy a Pókember: Idegenbennél).


Michael Giacchino Mission: Impossible III-hoz írt score-jára egyfajta útkeresésként tekintek. Az már korábbi munkáinál is nyilvánvalóvá vált, hogy pályatársainak figyelemre méltó tagjai közé tartozik, ráadásul nagyon jót tesz Hollywoodnak, ha ilyen kaliberű, a régi iskola tanait előnyben részesítő komponistákat is foglalkoztat a fősodorban. Ugyanakkor itt még olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha nem érezte volna magát kellően komfortosan, nem lett volna képes elengedni magát. Szerencsére ezt hamar levetkőzte, és azóta remek muzsikákkal vértezi fel a rá bízott alkotásokat.