A Végső állomás-széria egyike a kétezres évek legsikeresebb horrorsorozatainak, mely öt részből áll. A 2000-ben bemutatott Végső állomás Jeffrey Reddick szkriptjére épül, amivel az író először egy X-akták-epizódot kívánt megtölteni, ám mivel Chris Carteréket nem sikerült meggyőznie koncepciójával, tovább kilincselt megannyi stúdiónál, illetve producernél, mígnem Glen Morgan és James Wong meglátták benne a kiaknázás lehetőségét, közreműködésük eredményeként pedig egy egész estés történet formálódott belőle. Míg Morgan producerként állt az ötlet mögé, addig Wong a direktor szerepét töltötte be, alacsony költségvetésű mozijuk pedig végül nemcsak busás hasznot hozott, hanem a kultuszfilm jelzőt is számos horrorfanatikustól megkapta, ennek következtében pedig a kezdetben elvetéltnek tűnő alapötlet az elmúlt évtized egyik legsikeresebb tinihorror-szériájává dagadhatott.

A Végső állomások alapkoncepciója az, hogy sorsát senki sem kerülheti el, ám mindezt egy érdekes és igen rövid lefolyású cselekménysorozaton keresztül tárják az alkotók a nézők elé: történeteik egy olyan balesettel vagy katasztrófával indulnak, melyet valaki előre megérez, és a szerencsétlenségtől tartva néhányad magával elhagyja a helyszínt, a Halál azonban nem ismer kibúvókat, illetve kerülőutakat, így záros határidőn belül a túlélőkből is áldozat válik. Az írók ötlettára – vagy jelen esetben mondhatnánk akár azt is, hogy morbid humorérzéke – hatalmas, amire szükség is van, mert itt nemcsak a kezdeti eseményen van a fő hangsúly, hanem a túlélők halálozási módján is, melyek mindegyike egy, forgatókönyvi szempontból ötletes, precízen kidolgozott, ugyanakkor különös balszerencse-sorozat eredményeként jön létre.


A széria score-ja

A Végső állomás a 2000-es évek hajnalán éppoly jelentős szerepet tölt be a horrorok világában (a Fűrésszel egyetemben), mint a kilencvenes években a Sikoly, illetve a Tudom, mit tettél tavaly nyáron. Pikantériájának az számít, hogy jelen esetben nem egy őrült alak szedi áldozatait, hanem maga a Halál, "aki" elől egy baljós előérzet miatt a 180-as járat néhány utasa leszáll, így megmenekül akkor, amikor a repülőgép felszállás közben felrobban. A túlélők (akiket többek között Devon Sawa, Ali Larter, Kristen Cloke és Sean William Scott alakítanak) azonban furcsa balesetsorozatok folyományaként elkezdenek fogyatkozni, a Halál ugyanis nem ismeri a vis maior fogalmát... 

Az ezen remek ötleten alapuló mozi aláfestő muzsikájáról Shirley Walker gondoskodott, akit elsősorban a kilencvenes években készült Batman-rajzfilmsorozat komponistájaként, illetve olyan neves szerzők hangszerelőjeként, valamint karmestereként ismerhettünk meg, mint Danny Elfman, Trevor Jones, Elliot Goldenthal és Hans Zimmer. Walker ezeken kívül nemcsak azért ismert, mert a szakmában dolgozó kevés női szerző egyike, hanem azért is, mert egy 1999-es interjú alkalmával igen élesen és határozottan festette le a kiegészítő komponisták helyzetét: "Ilyen esetekben kellően nagy pénzt fizetnek neked azért, hogy ne beszélj arról, mekkora részed volt az adott projektben, s gyakorlatilag ezzel te támogatod azt az illúziót vagy káprázatot – kinek melyik jelző szimpatikusabb –, miszerint az adott zenét X szerző önállóan készítette". 

"Könnyű volt megtalálni a közös hullámhosszt, és tiszteletben tartottuk a másik véleményét" – mesélte Walker, aki a Wong-Morgan párossal ezt megelőzően az Űrháború: 2063 című széria révén dolgozott együtt, s az ott kialakult jó kapcsolat eredményeként e projektet is neki ajánlották fel annak ellenére, hogy ehhez hasonló stílusú produkcióhoz még nem volt szerencséje. Ugyanakkor pályatársai közül személyes kedvencének többek között Hollywood egyik legmeghatározóbb horrorguruja, Christopher Young számított, kinek Walkerre gyakorolt hatása jelen muzsikán is megfigyelhető. Young szokásához hasonlóan ő is egy dallamosabb főtémával állt elő, mely rendkívül jellegzetesre sikerült, s számomra éppúgy a hallhatatlan horrormotívumok közé emelkedett, mint a Rémálom az Elm utcában, a Péntek 13 vagy a Hellraiser vezérmotívumai. "Glen és Jim rajonganak a dallamos muzsikákért, illetve azért, ha a karakterek önálló témával rendelkeznek, ugyanakkor ez esetben az atmoszférának kellett jobban előtérbe kerülnie, valamint a megannyi izgalomnak" – nyilatkozta a szerző. "Bár sokféle zenekari effektet és megoldást alkalmaztam, a Végső állomás nagyon is témacentrikus muzsikát kapott, ebből a szempontból tehát konzervatív darabnak nevezhető". A Halálhoz mint vizuálisan meg nem jelenő karakterhez készített, a baljós előjeleket rendkívül jól szimbolizáló vezérmotívummal több célja is volt Walkernek: "Élvezetes volt számomra, hogy olyan témát komponáljak, amely nemcsak hagyományos értelemben vett vezértéma, hanem arra is felhasználható, hogy tudassam: valami rossz fog történni. A legtöbb időt azzal töltöttem, hogy a megfelelően sötét, ugyanakkor jellegzetes fő dallamsorra rátaláljak". Mindezen felül azonban score-jának többi része már nem számít annyira kiemelkedő teljesítménynek, lévén a kísérletezgetés, valamint a sajátos hangszín létrehozása helyett inkább a biztos utat választotta, és számtalan ismert horrorzenei megoldást alkalmazott szerzeményében. Műve a képsorokkal együtt vizsgálva szinte mindvégig háttérben marad, ami így részletességének észrevehetetlensége miatt némi hátrányt jelent, szerzőjének azonban határozott elképzelése volt ez az underscore-szerű megközelítés: "Szeretem, ha zenéim a háttérben maradnak, és nem csapnak arcon, ugyanakkor a feszültséggel teli, illetve haláljelenetek során ügyelek arra, hogy minden felerősödjön". 


Három évvel az első rész sikere után a Halál ismét megmutathatta, hogy elhatározásai biztos alapon nyugszanak, és nincs előle menekvés. A Végső állomás 2.-ben ezúttal egy autóúton bekövetkező tömegbalesetet megúszó személyek kálváriáját követhetjük figyelemmel úgy, hogy az előző részből két ismerős is visszatér: az egyetlen túlélő, Clear (Larter), és a rövid ideig feltűnő, ugyanakkor erős megállapításokat tevő halottkém, Bludworth (Tony Todd). A rendezői széket David R. Ellis foglalhatta el, aki olyan mozik elkészítésében működött közre, mint a Mobil, a Kígyók a fedélzeten vagy a Cápák éjszakája, mely utóbbit követően már csak a 2013 januárjában bekövetkezett halála révén hallhattunk felőle.

Bár direktori vonalon történt változás, a New Line úgy vélte, hogy a zeneszerzői poszton nem ildomos cserét végrehajtani, így Walkernek lehetősége nyílott arra, hogy tovább gyúrja elképzeléseit. A komponista – aki amellett, hogy közkedvelt hangszerelő volt, mindig ügyelt arra, hogy saját műveit ne hangszerelje, ugyanakkor az átlaghoz képest részletesebb skicceket készítsen – az első részből megismert megoldásokat vette tehát alapul, az általa kijelölt úton azonban különféle elektronikus elemek bevonásával lépdelt tovább, így stílusát tekintve műve, a felpörgetés eredményeként már nem a horrorthriller, hanem inkább az akcióhorror kategóriába került. Ez a fajta vérfrissítés (melynek végeredménye leginkább Marco Beltrami Sikoly-score-jához hasonlít) jót tett az összhatásnak, ezáltal ugyanis kísérete már nem underscore jellegű, hanem bizonyos esetekben már éppoly harsány és meghatározó, mint a betétdalok. Utóbbiak tekintetében az alkotók olyan előadóktól, valamint formációktól válogattak be számokat, mint például az AC/DC, John Denver, valamint a The Sounds, melynek akkor aktuális újdonságai, a "Dance with Me", illetve a "Rock 'n Roll" e film révén váltak népszerűvé.


A hároméves etap betartása mellett 2006-ban kerülhetett mozikba a Végső állomás 3., mely véleményem szerint a széria legjobban eltalált epizódja - bár lehet, hogy azért vallom csak ezt, mert annak idején ez volt az első, amelyet láttam belőle. A rendezői széket Wong foglalhatta el, és bár a történet az elődök ismeretében ezúttal is tökéletesen kiszámítható, itt sikerült a legtöbb igazán ötletes halálmódot, vagyis balesetet összegyűjtenie a stábnak.

A muzsika elkészítésével újfent Walkert bízták meg, aki még 2005 végén nekiállt a munkálatoknak, így a következő évben ő lehetett az első, aki a Newman Scoring Stage-en rögzíthetett zenét – emellett további érdekesség még, hogy fia, Ian is közreműködött hangszerelőként, illetve zenészként. "Akik sokat dolgoznak együtt velem, megtanulnak bízni bennem. Tudják, milyen ösztönös vagyok, és idővel sajátos szókinccsel kezdünk értekezni egymással. Ha valaki jó kapcsolatot épít ki a zeneszerzővel, minden könnyebbé válik, minden komfortosabb lesz, és a kölcsönös bizalom szintjén mozog" – nyilatkozta egyszer a rendszeres kollaborációk előnyeiről a szerző, akinek ezúttal is volt alkalma megtapasztalni az önállóságot és a lazaságot. Remek példa utóbbival kapcsolatban Bobby Fernandez hangmérnök a scoring session során elsütött vicce, miszerint készített egy "Gross-O-Meter"-t, melyen be tudta állítani Walkernek, hogy az adott jelenet mennyire véres és erőszakos, tehát mennyire erőteljesen kell majd játszatni a Hollywood Studio Symphonyval. Wong olyannyira elégedett volt a hallottakkal, hogy mindössze néhány esetben kért apró módosításokat a komponistától, aki a bizalmat úgy hálálta meg, hogy a széria legjobb muzsikáját tette le az asztalra, amely jelző azonban még mindig nem az egyediségnek, hanem a kiforrottságnak volt köszönhető. Az igényesen továbbgondolt, felfokozott zene az előzőekhez viszonyítva sokkal erőteljesebbnek, dinamikusabbnak hat, és érződik rajta, hogy rögzítéséhez kilencvenfős zenekart alkalmaztak.


Wong és Ellis a vetésforgó-elvhez hasonló megoldáshoz folyamodott e széria esetében, a negyedik történetet ugyanis ismét Ellis irányítása alatt hozták tető alá. A Végső állomás 3D címre keresztelt mozi origója ezúttal egy versenyfutam, s az ott bekövetkező tragédia túlélőinek kálváriája – a láthatatlan kaszás mellett pedig néhány képkocka erejéig Tony Todd is visszatért a vászonra, aki a harmadik részben csupán az ördög hangjaként, illetve egy metróállomási hangosbemondón keresztül hallatott magáról, fizikai valójában nem tűnt fel. Ahogy sok más alkotás, ez sem kerülhette el a 3D-mániát, ami a moziban remek volt és élvezetes, otthoni közegben azonban már a hagyományos keretek miatt lényegesen lecsökkent az erre kiélezett jelenetek értéke. 

Walker 2006 decemberében sajnálatos módon elhunyt, így a 2009-ben mozikba került Végső állomás 3D-vel kapcsolatban új komponista után kellett nézniük az alkotóknak. Választásuk Brian Tylerre esett, aki korábban olyan közkedvelt szériák kapcsán tett tanúbizonyságot rátermettségéről, mint a John Rambo vagy az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2. "A New Line Cinema és a Warner Bros. már a legelején megkeresett a produkcióval. David Ellis egy forgatási napra is elhívott, majd megkérdezte, lenne-e kedvem zenét készíteni ehhez" – nyilatkozta a komponista. – "Beszéltünk a koncepcióról, vagyis arról, hogy tiszteletben kellene tartani azt, amit Shirley létrehozott, ugyanakkor saját ötleteimet is belevihetném a filmbe". Az új rész aláfestésének készítése során Tyler megtartotta Walker egyszerű, ugyanakkor rendkívül jellegzetes Halál-témáját, ám Ellisszel arról is megállapodtak, hogy valamilyen formában az előzőek atmoszférájának is vissza kellene köszönnie, illetve annak kombinálódnia kéne Tyler stílusjegyeivel. Ezen koncepción elindulva a szerző több oldalról is megvizsgálta a projektet: "Különböző aspektusokból igyekeztem megközelíteni a filmet. Egyrészt ott van a mozi természetfelettisége, a végzet folyamatos jelenléte. Más részről viszont ez egy olyan horrorfilm, amiben számtalan akciójelenet is van, így ezek között kellett megtalálnom a kellő egyensúlyt" – mesélte.

Természetesen a dalok ezúttal is fontos szerepet kaptak, s Tylernek olyan előadókkal kellett osztozkodnia a zeneidőn, mint Brett Dennen, a rapper Shwayze vagy Greg Laswell – összesen tizenkét számot választottak be az alkotók. A szerző a dalok többségénél megfigyelhető rockos vonalat nemcsak az elektromos gitár alkalmazásán keresztül igyekezett finoman összehangolni szimfonikus muzsikájával, hanem a főtéma rockosításával is. "Shirley témája az én score-omban is mindvégig jelen van, ugyanakkor készítettem két új témát: egyiket a Halál közelségének jelzésére használtam, amely akkor hallható, amikor előre jelzem, hogy valami nincs rendben, illetve egy veszély-témát, amelyet a legsötétebb pillanatok esetében alkalmazok" – részletezte művének főbb pilléreit. Tyler a jól bevált módszereire építette fel muzsikáját, így gyakorlatilag nagy meglepetést nem okozott vele, a film alatt azonban kellően jól működik, sikerült tehát ismét megfelelnie annak a kritériumnak, amelyet a horrorok esetében mindig szem előtt tart: "A zene néha azt sugallja, hogy 'valami hamarosan bekövetkezik', olykor pedig megnyugtat, hogy 'minden rendben van', pár pillanattal később azonban mindentől függetlenül behúz neked egy nagyot". 


A Végső állomás 5. esetében már sem Wong, sem pedig Ellis nevével nem találkozunk, helyükre ugyanis egy új direktor került, az ezen szerepkörben ekkor debütáló Steven Quale, aki korábban többek között James Cameron oldalán dolgozott a Titanic, illetve az Avatar forgatásakor. Ami azonban változatlan maradt, az a szerkezeti felépítés – a Halál ezúttal egy leszakadt függőhíd túlélőit igyekszik módszeresen levadászni –, illetve az, hogy 3D-s verzióban is felkínálták e produkciót a közönség számára.

Mivel a stúdió elégedett volt a negyedik részhez készült score-ral, így ezúttal is Tylert kérték fel e feladatra, aki újfent egy rockosított nyitánnyal, elektronikus elemekkel és gitárral tarkított nagyzenekari feszültségkeltéssel, az akciódús jelenetek esetében pedig zúzással követte nyomon az eseményeket. A betétdalok aránya is az előzőekhez hasonlóan alakult, csak az összetétel volt más, jelen esetben ugyanis olyan együttesek képviseltették magukat, mint például az AC/DC, a Chimaira és az Everclear. Az újabb score-ral Tyler egyre inkább a saját ízlésére formálta a Végső állomás-széria muzsikáját, a tekintetben azonban Walker nyomdokaiba lépett, hogy nem igazán tért le a saját maga által meghatározott ösvényről... már ami a zenei megoldásokat és hangzásvilágot illeti, ugyanis egy új vezértémát készített, és azt helyezte előtérbe Walkeré helyett. S bár utóbbi húzása miatt egy lényeges változásról beszélhetünk, a muzsika összképe ezúttal sem olyan, amiről szuperlatívuszokban lehetne beszélni, hanem inkább egy átlagos mű, melynek legszembetűnőbb hibája, hogy az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2.-höz készült aláfestés gyakorlatilag majd' minden lényegesebb eleme visszaköszön benne. Objektívan szemlélve a dolgot azonban egy érdeme van ennek a műnek, mégpedig az, hogy számos, kimondottan csak filmekkel foglalkozó fórumot olvasva szembetűnik a hozzászólásokból, hogy mind a dalokat, mind pedig a score-t pozitívumként említik, ami horrorfilmek tekintetében figyelemreméltó, hiszen nem sűrűn fordul elő.


Filmzenealbumok

Shirley Walker közel ötven filmzenét készített, melyek abból a szempontból nem mondhatóak túl szerencsésnek, hogy jó részük kiadatlan maradt. Nincs ez másként a Végső állomás első három részének aláfestő muzsikáival sem, melyek mind az önálló score-ként, mind pedig a betétdalokkal tarkított vegyes albumként történő megjelenést elkerülték, mindezen felül pedig még annak ellenére sem láttak napvilágot soundtrackek, hogy az előadók nagy része népszerű, számos daluk pedig nemcsak egyszerű source musicként szerepelt, hanem minden rész esetében egy-egy szám a túlélők egyikének stílusát is szimbolizálja. Walker muzsikájából a filmen kívül mindössze az ügynöksége által kiadott promo album kapcsán kaphatunk némi ízelítőt: míg az első részét önálló albumként osztogatták, addig a második hanganyagának velejét a Willarddal egyetemben, vegyes korongként juttatták el a megfelelő fórumokhoz, kritikusokhoz. A magam részéről reménykedem abban, hogy valamely kiadó legalább egy olyan koronggal előáll majd a közeljövőben, amely mindegyik részből tartalmazni fog néhány tracket – ehhez hasonló megoldáshoz folyamodtak egykoron a Sikoly-széria esetében, illetve nemrég a Másnaposok kapcsán is. 

A kiadástól való elhatárolódás Tyler színrelépését követően azonban egy csapásra szertefoszlott: mindkét esetben a filmek bemutatójával egy időben, közel hetvenpercnyi játékidővel kerültek kiadásra a score-ok. Erről a Varése Sarabande gondoskodott, s jelen esetben e döntés mögött nemcsak az áll, hogy Tyler neve üzleti szempontból nézve jobban cseng, illetve többet mond egy átlag moziba járónak, mint Walkeré (lévén több nagyobb rivaldafénybe került alkotást bíztak rá, mint kollégájára), hanem az is, hogy a Varése gyakorlatilag Tyler karrierjének kezdete óta igyekszik mindig elsőként jelentkezni a producereknél annak érdekében, hogy lehetőséget kapjon a muzsika megjelentetésére. Az utolsó két részben felcsendülő betétdalok azonban az előzőek gyakorlatának megfelelően, e tekintetben továbbra is parlagon maradtak.


A Végső állomás-széria utolsó része 2011-ben került a mozikba, ám arról, hogy lesz-e folytatás, jelenleg még semmi konkrétumot nem lehet tudni. Hollywood producereinek, illetve vezető stúdióinak jól bevett szokásait figyelembe véve azonban nem lehetetlen, hogy visszatérjen a vászonra a Halál, hiszen amíg csak lehet, nyúzzák a bőrt a sikertémákról – legrosszabb esetben akár még az adott sorozat kivéreztetése árán is. Az ötödik kalandban közreműködő gárda egy interjú során azonban burkolt célzást tett arra vonatkozólag, hogy bár konkrét kilátásban nincs semmi, ha a helyzet úgy hozná, nem zárkóznának el egy újabb fejezettől...

 

Kulics László
2013.08.11.