Sean S. Cunningham kultikus művét, az előkészületekkor még A Long Night at Camp Blood címen futó hentelős horrort John Carpenter Halloweenja inspirálta, és bár a Péntek 13. a kritikusok szemszögéből vegyes fogadtatásban részesült, a slasher mozik rajongóinak körében etalonná nőtte ki magát Jason Voorhees története. Victor Miller forgatókönyve szerint kedvelt helynek számított a Crystal Lake tábor (melynek forgatási helyszínéül az 1927-ben létrehozott, s a mai napig üzemelő Camp No-Be-Bo-Sco szolgált), mindaddig, míg 1956-ban gyilkosság nem történt ott. A bezárást követő több mint húsz év során a környékére sem ment a helynek senki, néhányan azonban újból szeretnék népszerűvé tenni azt, ezért Steve Christy táborvezetővel (Peter Brouwer) az élen néhány fiatal érkezik azért, hogy rendbe szedjék...


"Az általam akkoriban ismert komponisták közül Harry volt az egyetlen, aki kiforrott egyéniséggel rendelkezett. Hihetetlen zenész és elképesztő fantáziával bír" – nyilatkozta Cunningham Harry Manfrediniről, akivel a Jason-filmek előtt a Here Comes the Tigers című sportkomédián, valamint a szintén vígjáték kategóriába tartozó Manny's Orphanson dolgozott együtt – utóbbiak nem jutottak el hazánkba, s a direktor filmográfiájának is jelentéktelenebb darabjait képezik. A páros között korábbi munkáik során barátság szövődött, s egyik összejövetelük alkalmával a rendező megemlítette a szerzőnek, hogy éppen egy horroron dolgozik, és szeretné, ha ő szolgáltatna hozzá dallamokat. A muzsikával kapcsolatos kezdeti elképzelés az volt, hogy csak akkor csendül majd fel, amikor a gyilkos jelen van, ezzel akarták ugyanis hatásosabbá tenni a nézők számára a hangjegyekkel keltett pánikot, feszültséget. Elgondolásukat idővel két kulcsjelenet kiemelésével toldották meg: az egyik, amikor a dilisnek tartott Ralph (Walt Gorney) óvatosságra inti a fiatalokat, a másik pedig a zárójelenet, melyben Alice-t (Adrienne King) látjuk a csónakban. Végül azonban még jó pár olyan momentumot megjelöltek, ahol szükségét érezték a score jelenlétének ahhoz, hogy mozijuk a kellő hatást váltsa ki, ezért aztán közel negyvenpercnyi muzsika készült a másfél órás horrorhoz, melyet egy dallal is megtoldottak.

Manfrediniék a felvételek során kórussal kiegészített nagyzenekarral szerettek volna dolgozni, a score-ra fordítható költségvetés ugyanakkor finoman szólva is karcsú volt ehhez a maga ötezer dolláros keretével (viszonyításként: a Mrs. Voorheest – a folyam központi karakterének, Jasonnek az anyját – alakító Betsy Palmer tíznapos forgatásért kétszer ennyit kapott), ezért a szerzőnek más megoldás után kellett néznie. A művet így Manfredini egyik barátjának New Jersey-i stúdiójában rögzítették tizenhárom muzsikus (hét hegedűs, továbbá egy-egy brácsás, nagybőgős, csellós, trombitás, franciakürtös és harsonás) közreműködésével, hangsávjaikat pedig keverőpulton triplázták, és olyan, a komponista által megszólaltatott hangszerek dallamaival fűszerezték, mint a zongora, a cimbalom, illetőleg a szintetizátor. 


Egy jó horror/thriller zene nemcsak jelenetfüggő, harsány, rémisztő megoldásokból áll, hanem olyan témát (vagy témákat) is tartalmaznia kell, melyek már a képsorok alatt magukra vonják a figyelmet. Ennek hiányában kevesebb lenne például Steven Spielberg Cápája, John Carpenter Halloweenje vagy a klasszikus Rémálom az Elm utcában, s többek között ezek elmaradása miatt torkollnak céltalan nyiszatolásba napjainkban Steve Jablonsky Rémálom az Elm utcában, A texasi láncfűrészes mészárlás, valamint A rettegés háza remake-jeihez kötődő kíséretei, illetőleg Tyler Bates Halloweenjei. Bár Manfredini jó néhány témát készített a filmhez, a legemlékezetesebbnek a "ki-ki-ki ma-ma-ma" számít, ami azt követően jutott a szerző eszébe, hogy látta azt a jelenetet, melyben a tábort rendbe tenni szándékozó fiatalok haláláért felelős Mrs. Voorhees tolmácsolásában hallhatjuk fia szavat: "Kill her, mommy!" Ebből a mondatból a K és az M betűket ragadta ki a szerző, aki a stúdióban nyomatékosabb kiejtéssel felvette, majd visszhangeffekttel látta el azokat. Ez az "Overlay of Evil / Main Title"-ben, a "Mrs. V Watches"-ben, a "Brenda in Lights"-ban, a "Not Tonight, I've Got a Headache"-ben és a "Mrs. V Comes Clean"-ben tűnik fel a Jasont szimbolizáló elemként, ami azért kulcsfontosságú, mert segíti az itt még jobbára csak a párbeszédekben említett karakter jelenlétét – a hokimaszkot viselő felnőtt Jason csak a második résztől kezdve gyilkol. Lényeges alappillére még a műnek a Bernard Herrmann Psycho-témájához hasonló, rendkívül zaklatott vonósmotívum, mellyel elsősorban a menekülős jeleneteket követi nyomon Manfredini a "Back Up to Annie Alone", az "Alice Runs to Cabin", illetőleg a "The Last Fight / The Chop to the End" révén.

A vérfagyasztó tételek (amelyek közül a "Don't Smoke in Bed"-et emelném még ki, ez hallható ugyanis az egyik legötletesebb képsor, Kevin Bacon karakterének halála alatt) alapvető követelményei e produkciónak, a folyamatos terror között azonban megbújik néhány kellemesebb momentum is. A sort a hamisítatlan countryhangulatot közvetítő, bendzsóra, húrpattogtatásra és dobokra íródott "Banjo Travelin'" nyitja, a záró képsorokig azonban újabb példát ilyesmire nem találunk. A film utolsó perceihez köthető tételek ("The Boat on the Water – Closing Theme 1 / Jason in the Lake", "Closing Theme") esetében Manfredini saját elképzeléseit ötvözte a "Sail Away Tiny Sparrow" countrydal hangjegyeivel, amelyet John R. Briggsszel karöltve készített a temp zeneként használt Dolly Parton-szám, a My Blue Tears hatására. 


A Péntek 13. score-ja meglehetősen hányatott utat járt be: Harry Manfredini muzsikájából csak a harmadik részt követően jelent meg egy bakelit, amelyen négy egyveleg kapott helyet a trilógiából. Ez az alig félórás anyag később CD-n is megjelent, a korrektebb változat azonban csak 2012 januárjától vált elérhetővé a La-La Land Recordsnak köszönhetően: a hatlemezes gyűjtemény keretén belül az eddig leforgatott tizenkét Jason-filmből (ezek közül az egyik a Rémálom az Elm utcában karakterével kombinált Freddy vs. Jason) az első hat muzsikája látott napvilágot. Az ezerháromszáz példányra korlátozott kiadvány nagyjából egy nap alatt elfogyott, így a nyár vége felé a cég az első rész muzsikáját önállóan is megjelentette – ezzel párhuzamosan pedig azt is jelezte, hogy a folytatások kíséretei nem jutnak ugyanerre a sorsra.