Brian De Palma rendező és Paul Schrader író 1958-ban látta először a Szédülés című filmet, és még aznap este egy új történetet találtak ki Alfred Hitchcock remeke alapján. Majdnem húsz év múlva ezt az ötletet meg is valósították, és a Nővérek sikere után a független filmesből igazi "wunderkinder" lett. A Megszállottság alapja szintén egy szeretett nő elvesztése és hihetetlen körülmények közötti visszaszerzése. De Palma néhány helyen javított Hitchcock gyengéin – az egyik ilyen elem, hogy a meglepő fordulatra nem a film háromnegyedénél, hanem csak a végén derül fény. Sajnos átvette az eredeti mozi pár hibáját, sőt még újakat is kreált melléjük, de az érdekes vizuális ötletek, a fordulatos sztori, és nem utolsósorban a zene ezt is feledteti.

Amit De Palma hibátlanul megörökölt Hitchcocktól, az a zeneszerző személye. A rendező-komponista páros 1966-os szakítása után Bernard Herrmann Angliába költözött, és felejthető filmekhez írt felejthetetlen zenét, amíg az új rendezőgeneráció nem látta el ismét munkákkal. A Hitchcock-rajongó Francois Truffaut, Martin Scorsese és Brian De Palma kapott az alkalmon, hogy a Mester eredeti zeneszerzőjével dolgozhassanak, így élete vége felé rengeteg munkával halmozták el az idősödő komponistát. Herrmann a Nővérek után már másodjára dolgozott együtt a rendezővel, ám súlyos betegsége miatt egyre nehezebb volt számára már az írás folyamata is.


A film első vetítése után Herrmann, elmondása szerint, már hallotta a zenét, ennek lejegyzésére pedig pár éjszaka is elég volt neki, a felvétel azonban már-már embertelen küzdelem volt. Az idősödő Herrmann mindig ragaszkodott saját műveinek felvezényléséhez, de ez már élete utolsó éveiben kimondottan nehezen ment neki. Már a Psycho újrafelvételekor is Laurie Johnson helyettesítette a zeneszerzőt, aki csak a főtémát bírta végigvezényelni, a Megszállottság score-ja esetében azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az első hangjegytől az utolsóig ő vezényelhessen. Ebből sok konfliktus kerekedett – a zenekar egy nyirkos templomban vette fel a zenét, Herrmann pedig pikkelt a rézfúvósokra, és élete legrosszabbjainak nevezte őket. Erre a trombitások tettek maró megjegyzést a komponista egyre feszültebb vezénylési stílusára, aminek a vége egész napos csúszás lett. Lássuk, mi is született ilyen ellentmondásos viszony után.

Bár a film a Szédülés mintájára készült, Herrmann kifejezetten ellenezte, hogy a korábbi alkotásra zenei utalásokat tegyen. A legnagyobb hangulati újdonság a műben a szokásos karcos rézfúvósok (akik egyáltalán nem végeztek rossz munkát) mellett egy templomi orgona és egy angyali kórus. Ezek a megoldások ritkán szerepeltek Herrmann repertoárjában, és elsősorban e két dolog ad különleges csengést az egész zenének. Ennek természetesen praktikus okai vannak, elvégre a film jelentős része egy templomban játszódik, és az épület szimbolikus jelentőséggel bír benne, mivel a főhős, Michael Courtland ebben az épületben találkozott először szeretett feleségével. Az orgona használata a templomon kívüli jelenetekben (például egy kompon) szimbolikus jelentőségű, és bár első hallásra anakronisztikusnak tűnik, a történet közepén minden értelmet nyer. Igazán különleges kihívás a zeneszerzőnek, hogy De Palma filmjében számos esemény kétszer is megtörténik – tizenöt év különbséggel. Ilyen például a feleség elrablása és az azt követő váltságdíj kifizetése, mely szinte azonos körülmények között történik meg ("The Ferry").


Bár a Szédüléssel kapcsolatban tényleg nincsenek zenei párhuzamok, a score tele van tűzdelve klasszikus Herrmann-elemekkel, melyek életművének egyfajta összegzését jelentik (utolsó műve, a Taxisofőr aláfestése már egy új stílus kezdete lett volna). Ilyen apró biccentés a múltba a New Orleansba érkező szerelmespár jelenete alatt hallható idézet a Marnie-ból, és a "Valse Lente" keringő, amely valamilyen formában szinte minden Hitchcock-zenében megjelent. Szerkesztési szempontok miatt az egész score-t átitatja Herrmann osztinátóktól nyüzsgő stílusa – ennek köszönhetően a zenét könnyebb volt az utómunkálatok során megvágni, természetesen csak a szerző engedélyével. Ami viszont az újdonság erejével hat, az az elsöprő romantikus téma, ami valahol mindig ott lappang a háttérben, viszont csak a film végén teljesedik ki színes, szélesvásznú varázslattá, kórusokkal és drámai végkifejlettel. A kissé erőltetett happy endet csak ilyen kissé túlcsurranó megoldással lehetett megmenteni, hogy a zene hatására a hátsó sorban ülő jégszívű filmkritikus is felengedjen egy kicsit, megbocsátva a teljesen logikátlan végkifejletet.

A puding próbája az evés, a score-é pedig a filmben való szereplés. Herrmann erre is nagyon érzékeny volt, zenéi sorsát az utolsó keverési fázisig nyomon követte, de a Megszállottság esetében egészségi állapota már ezt sem tette lehetővé, az eredmény pedig így sajnos felemás. A finomabb témák néhol teljesen háttérbe szorulnak, míg az erősebb tételek mind az effekteket, mind a dialógust elnyomják. Szerencsére a filmben (a Szédüléshez hasonlóan) számos jelenetben csak a zene szól, így itt csupán a néha csúnyácskára sikerült monó keverés miatt panaszkodhatunk, a zene azonban itt is támogatja és löki tovább a néha leragadó mozit.


Az aláfestés jelenlegi legjobb hivatalos kiadása a kanadai Masters Film Musicé, mely a kiváló minőség mellett látványos csomagolást is készített. Bár viszonylag ritkább darab, ezt érdemesebb megszerezni. A Unicorn-Kandach kiadó is kidobott egy hasonló lemezt, de valamilyen okból Herrmann egyik legutolsó zenéje mellé odacsaptak egy egyórányi anyagot két, negyvenes évekbeli score-ból, aminek nem sok értelmét látom. A rossz hír az, hogy a zenének nincs teljes kiadása, pedig Herrmann igazi klasszikusait egyben érdemes meghallgatni, mivel művében nincsenek töltelékdarabok, és különösen a film szerkezete miatt lenne érdekes a duplán szereplő darabok összehasonlítása, így azonban csak a zene legjava került kiadásra. A jó hír az, hogy bár csupán monó verzióban, a film lézerlemez kiadásán van különálló zenei hangsáv az igazi fanatikusoknak. A pontszám a hivatalos lemezre vonatkozik, a teljes score sokkal nagyobb élmény.