Bernard Herrmann zeneszerző és Alfred Hitchcock közös munkásságának a filmzenevilág legismertebb szerzeményei köszönhetőek, gondoljunk csak a Psycho zuhanyjelenetére, vagy a Szédülés paranoid lantjátékára. Az aláfestések kiadása biztos siker, és a teljesség érdekében a Varése Sarabande kiadó pénzt és fáradságot nem kímélve vette fel újra Herrmann összes, Hitchcockkal közös munkáját. Egyetlen kivétel akad: Az ember, aki túl sokat tudott score-ja a mai napig semmilyen formában nem jelent meg, ami elég különös egy olyan film esetében, amelyben a zene ennyire főszerepet játszik, sőt még maga a komponista feltűnik benne. Bár komoly Herrmann-rajongóként én is rendszeresen felemelem a hangom a kiadatlan mesterművek miatt, ez a darab azonban még nekem sem hiányzik.

Hitchcock először 1934-ben forgatta le ezt a történetet fekete-fehérben; angolul ugyanazon, a magyar fordításban A férfi, aki túl sokat tudott címen. Húsz évvel később immár színesben és sztárokkal vitte filmre a forgatókönyvet. A történetben egy orvos családja kerül komoly bajba – miután a családfő tudomást szerez egy fontos diplomata elleni merényletről, gyermekét az összeesküvők túszul ejtik. A merényletre egy koncert során kerülne sor, ahol a gyilkosok a cintányérok éles hangjával álcáznák a lövést, de...


A két film között lényeges történeti és strukturális különbségek vannak, de zeneileg teljesen megállt az idő, Herrmannek pedig igazából két darabot kellett megírnia. Először a főcím alá egy koncertdarabot, ahol szabad kezet kapott annyi kikötéssel, hogy két perc hosszú legyen és cintányérütéssel érjen véget. Ez a szám jól indítja a filmet, de soha többé nem tér vissza, így még főtémának sem nevezhetjük. Herrmann másik feladataként Arthur Benjamin Viharfelhő-kantátáját vezényelte fel; az eredetit a szerző az 1934-es feldolgozáshoz írta, a merényletet tehát huszonkét év után is ugyanarra a zenére kísérlik meg. A harmadik alkotóelem (ami elhomályosítja az első kettőt) a "Que Sera, Sera" című dal, aminek előadását az édesanyát játszó Doris Day szerződésben kötötte ki. A film végére több mint elégszer hangzik el.

Marad tehát Herrmann tényleges score-jának elemzése, azonban ilyenről nem is nagyon beszélhetünk. A film nagy részében marokkói népzene és egyházi énekek szólnak, a minimális zene pedig a képek nélkül értékelhetetlen. Vannak egyéni számok, amik jól sikerültek (jelenet: a francia ügynök üldözése és Jimmy Stewart menekülése a templomtoronyból) ezek azonban soha nem alkotnak komplex egységet. Herrmann igazából kiugrási lehetőségnek tekintette a filmet, ahol bizonyítani akarta, hogy a klasszikus zenében is megállja a helyét – a filmben ő játssza a karmestert, a neve pedig óriásplakáton is szerepel.


A score tehát kiadatlan, de fontosabb elemei kis utánajárással összeszedhetőek. A főcímzenét Nic Raine újravezényelte és kiadta, a "Que Sera, Sera" bármelyik Doris Day-válogatásalbumon meghallgatható, Arthur Benjamin Viharfelhő-kantátája pedig több felvételben is létezik; Herrmann változatát élőben és vágatlanul vették fel, tehát az effektek, a lövés és a sikoly benne maradtak. A többiről álmodni sem érdemes – a rövidke score valószínűleg örökre a Paramount archívumában fog maradni, a marokkói népzene pedig a nép ajkán él tovább. Nem rossz, de Herrmanntől kevés.