Charlotte Brontë Jane Eyre című alkotásáról minden túlzás nélkül állítható, hogy a világ egyik leghíresebb romantikus regénye, ráadásul szépirodalmi értéke is megkérdőjelezhetetlen, ezért aztán az sem meglepő, hogy a történetet számos esetben adaptálták már filmvászonra, illetve tévéképernyőre, hiszen több mozi- és tévéfilm mellett minisorozatok is születtek a híres könyvből. Szinte minden évtizedre jutott egy-egy jelesebb mozgóképes feldolgozása, ám szempontunkból, vagyis a zenéjük oldaláról már nem ilyen kedvező a kép, hiszen soknak egyáltalán nem vált elérhetővé az aláfestése, így jelen összeállításban csak azon adaptációk kerülnek bemutatásra, ahol a score-ról is érdemben meg tudunk emlékezni.

Mindenekelőtt azonban nézzük, ki is volt Charlotte Brontë, akinek ezt a jeles regényt köszönhetjük. Charlotte, az irodalomban csak Brontë nővérekként ismert testvérek legidősebb tagja 1816-ban, Yorkshire-ben született egy ír anglikán pap harmadik gyermekeként. Édesanyja korán elhunyt (Charlotte ötéves volt akkor), a hat árván marad gyerekre pedig a továbbiakban nagynénjük vigyázott. A legidősebb lányokat, így Charlotte-ot is, egy bentlakásos lányiskolába küldték, az itt eltöltött szegényes, mostoha évek pedig kihatottak egészségére, későbbi életére, és ezek okozták két nővére, Maria és Elizabeth halálát is. Charlotte 1831 és 1832 között a Roe Head-i iskolában folytatta tanulmányait, ahol az írás rejtelmeibe is belekóstolt, első művei ebből az időből származnak. 1835-től tanítóskodott, majd nevelőnő lett egy vidéki családnál. Nagynénje halála után sokat tartózkodott Brüsszelben, ám az itt megtalált szerelem végül tragikussá fajult. 1846-ban a három nővér írói álnéven (Currer, Ellis és Acton Bell) egy gyűjteményes kötetet adott ki, ami finoman szólva is kudarc volt, mivel alig adtak el belőle pár példányt, a testvéreket azonban ez nem tántorította el az írástól. Charlotte továbbra is Currer Bellként dolgozott, és ekként jegyezte első két regényét is, azonban ezek kemény kritikákat kaptak, mert a hagyományos női szerepeket feszegették, ez pedig elindította a kétkedést, hogy Currer Bell valójában nő vagy férfi. 1848 tragikus volt számára, hiszen előbb bátyját, majd két húgát is elvitte a tuberkulózis. A Jane Eyre lassan beköszöntő sikere azonban meghozta neki az áttörést, és bekerült London elitjébe is, azonban Charlotte nem vágyott hírnévre, inkább betegeskedő édesapját gyógyította vidéki birtokukon. 1854-ben végre házasságot kötött, sőt várandós lett, ám terhessége utolsó hónapjában őt is utolérte a tuberkulózis. A világirodalom egyik leghíresebb női alakja 1855-ben, harminckilenc évesen hunyt el. 

Életrajzát azért is fontos kissé részletesebben ismerni, mivel a Jane Eyre történetében számos önéletrajzi elem bukkan fel, kezdve a hányatott gyermekévektől a sivár és szigorú lányneveldén keresztül az itt elhunyt testvéreiig, sőt a szerelmi csalódások is jól tükrözik a Jane és Charlotte közti párhuzamot. 

Brontë a modern fejlődésregény egyik első képviselőjét alkotta meg a Jane Eyre-rel. Az egyes szám első személyben elbeszélt sztori egy nő élettörténetét meséli el annak legfontosabb állomásaival, mindezzel pedig a főhős érzelmeit, tapasztalatait és átélt eseményeit közvetíti az olvasónak. Ezt a felépítést a cselekmény helyszínei is erősítik: a gyermekkoré Gateshead, ahol Jane először találkozik a kiszolgáltatottság, az elnyomás érzésével, mind a rokonai, mind a család felette álló férfi tagja részéről. A következő szakasz a lowoodi iskolás évek ideje, amelynek lemondásokkal és elfojtásokkal teli világában Jane lelkileg nővé válik. A következő állomás Thornfield Hall, ahol Jane nevelőnősködik, s érzelmileg kiteljesedik, mivel egy egyenrangú lélek viszonozza az érzelmeit, ám csaknem áldozatul esik Rochester önzésének, aki, bár jó szándékkal, de féltékenységgel manipulálja az érzelmeit, és bűnös viszonyba akarja a tudta nélkül belevinni. A következő szakasz a Rivers családdal töltött idő, mely a thornfieldi időszak érzelmi kontrasztja. St. John tiszteletes korrekt, ám önző szerelme szintén elfogadhatatlan Jane-nek, mivel a pap is csak kihasználni, elnyomni akarja őt. Végül az érzelmileg kiteljesedett, felnőtt hősnő, akire időközben az anyagi jólét is ráköszöntött, visszatér Thornfield Hallba, hogy szembenézzen múltjának e szomorú, ám mégis szépet is rejtő helyszínével, s itt végül a sors megkegyelmez neki, ám hogy a végkifejlet pozitív-e vagy sem, annak eldöntését Brontë már az olvasóra bízza. Az írónő az egész történetben (de a végjátékban különösen) – az akkoriban születő szentimentális, romantikus regényekkel szemben – az érzelgősség és a pátosz elvetésével nyúlt a viktoriánus Anglia világához. Hősei ugyan egymásra találnak, de ez nem a szerelem diadala, hanem a keservesen megszerzett önmegismerés és a társadalmi helyzetükben bekövetkezett változás, így a könyv voltaképp különlegesen, egy szomorú happy enddel zárul. 



A regény különösen fontos szerepet töltött be, s tölt be talán a mai napig a női egyenjogúság terén, hiszen egy olyan előremutató nőalakot ábrázol, mely teljesen idegen volt a kortól, Brontë gyakorlatilag egy antiviktoriánus női karaktert alkotott Jane-nel, ugyanakkor bemutatta a regényben az ő kontrasztját is (utóbbi egyébként több filmes adaptációban már nem jelenik meg olyan hangsúlyosan). A történet később, más írók tollából különböző folytatásokat, illetve előzményeket is kapott, de készült színpadi változata, sőt operát és musicalt is írtak már belőle. A mű kedveltségének természetesen egyenes következménye volt, hogy a filmesek is felfigyeltek rá, napjainkra pedig szinte megbecsülni sem lehet, hogy hány feldolgozást élt meg világszerte. Az első Jane Eyre-adaptáció még a némafilmek korából, 1910-ből származik, ebben Irma Taylor és Frank Hall Crane voltak a főszereplők, de ebben az évben még egy másik feldolgozást is láthattak a kor nézői. 1914-ben szintén két Jane Eyre debütált a vásznon, ráadásul Rochestert mindkettőben Irving Cummings alakította, Alberta Roy és Ethel Grandin pedig Jane-ként tűnt fel. 1918-ban Woman and Wife címmel került bemutatásra egy újabb feldolgozás, a következőre is csak három évet kellett várni, 1926-ban pedig már a németek is leforgatták saját verziójukat. Hangosfilmen először 1934-ben mutatkozott be a Jane Eyre, ebben Virginia Bruce és Colin Clive alakították a főszerepeket.



A regény első jelentős feldolgozására a negyvenes évekig kellett várni. Ez hazánkban A lowoodi árvaként lett ismert, mely egyébként a regény másik közkedvelt címe. Több hollywoodi stúdió versengett a megfilmesítésért, végül a 20th Century Fox hozta tető alá a produkciót, melyet a kor zsenije, Orson Welles gardírozott. Sok helyen találkozni azzal a téves információval, hogy a színész-rendező saját maga rendezte a mozit, ő azonban csupán produceri minőségben, illetve Rochester megformálójaként volt jelen, azonban a kész műre kétségkívül nagy hatással volt a látásmódja. A női főszerepet a kor kedvelt színésznője, az idén 96 éves élő színészlegenda, Joan Fontaine alakította, Helen szerepében pedig a fiatal, mindössze 11 éves Elizabeth Taylor látható. A forgatókönyvet egy pár évvel korábbi rádiós változat felhasználásával írták, azonban több részt kihagytak a regényből – ez a későbbi változatok esetében is gyakran előfordult. Az átírás tette lehetővé azt, hogy mindössze másfél órás legyen a film, ami – tekintve, hogy az évek során négyórás miniszériák is készültek belőle – igen kurta adaptációvá teszi a Welles-féle verziót. A gótikus-romantikus jellegzetes képi világ a mozi egyik nagy sajátossága, a filmben is előfordul (igazodva Jane érzéseihez), hogy még az árnyéknak is árnyéka van.

Welles közismerten rajongott a nagy kortárs zeneszerzőkért, ehhez a mozihoz pedig Igor Stravinskyt próbálta megnyerni, ám az orosz komponista nem élt a lehetőséggel, így Welles az akkoriban, mondhatni, állandó komponistájának számító, Bernard Herrmannhez fordult zenéért, aki valójában nem sokban különbözött Stravinskytól. Herrmann filmzenéken túli munkássága is elismert volt, sőt akkoriban talán még ez a vonal jobban is dominált karrierjében (ebben az évben írta nagy szimfóniáját is, és kezdett bele egyetlen operájába), így Welles igénye mégis teljesült, hiszen egy kortárs komolyzenével foglalatoskodó zeneszerzője lett a Jane Eyre-nek. A komponista filmes karrierjének elindulását, mint közismert, Wellsnek köszönheti, a direktor 1940-ben őt szerződtette az Aranypolgárhoz. Herrmann akkoriban a filmzene egyik megújítójának számított, hiszen sok tekintetben mást képviselt, mint a kor ünnepelt szerzői, például Erich Wolfgang Korngold vagy Franz Waxman. A cselekmény szoros zenei követése helyett inkább a történet zenei megjelenítését tartotta szem előtt, illetve azt próbálta elérni, hogy a zenével fejezzen ki olyan tartalmat és érzelmet, amit a kép nem tud átadni. Így Herrmann a mozihoz idomulva egy sötét tónusú, érzelmes muzsikát komponált, illetve a Wagner-féle leitmotiv-rendszert is alkalmazta, vagyis minden fontosabb karakternek önálló, folyamatosan fejlődő témát adott. Például a szenvedély motívuma formálódik át Rochester dallamává, Jane témája pedig életének alakulását követve éri el végső formáját. Herrmann akkoriban komponálta az Üvöltő szelek című operáját is, mely Emily Brontë művén alapul, a szerző pedig a Jane Eyre aláfestéséből is pakolt át részeket operájába (amelyben egyébként több korábbi filmmuzsikáját is megidézte). A score – csakúgy, mint Herrmann sok munkája – rendkívül összetett, a komponista ugyanis hajlamos volt kissé túlgondolni az aláfestéseit – bár itt azért nem teljesen erről van szó, ugyanis a regény maga is elég bonyolult. Herrmann ezen muzsikája szöges ellentétben áll a gyakran megmutatkozó avantgárd megközelítésével, a Jane Eyre zenéje ugyanis dallamos, könnyed, harmonikus vagy éppen mértéktartóan kísérteties. A három fő- és több melléktéma köré épülő zene eredeti kottája nem maradt fenn, így amikor a korabeli felvétel helyett egy jó minőségű újat akartak készíteni, alapos kutatómunkára volt szükség. Herrmann kottájának csak egy többszörös másoláson átesett verzióját lelték meg, emellett az eredeti felvételt másolták le, s a film alatti zenét szintén papírra vetették, bár itt több dialógus is bezavart, majd az újrafelvételt koordinálók Herrmann stílusához igazították a nem egyértelmű részeket. 



Az ötvenes években az indiaiak és a brazilok is leforgatták saját változatukat, sőt 1956-ban egy hongkongi Jane Eyre-feldolgozás is készült. Ugyanebben az évben a BBC jóvoltából megszületett a könyv első tévés feldolgozása is, a hatrészes sorozatban Daphne Slater és Stanley Baker alakították a főbb szerepeket. 1961-ben az első tévéfilm is elkészült Brontë művéből, majd a BBC egy újabb minisorozatot szentelt a regénynek – a brit tévé egyébként ezt a szokását azóta is tartja, és szinte minden évtizedben készítenek egy Jane Eyre-sorozatot.



A regény következő, jelentősebb zenével is rendelkező feldolgozására 1970-ig kellett várni. A Delbert Mann rendezésében, George C. Scott és Susannah York főszereplésével forgatott alkotás Európában mozis forgalmazást kapott, ám az USA-ban csak televíziós premierje volt. A cselekményt itt is alaposan megkurtították, a gyermekévek nagy része nem szerepel a filmben, mint ahogyan a Jane-t sanyargató Reed família sem, és a végén a főhősnő sem gazdagszik meg, a kurtítás miatt viszont optimális, kétórás játékidőt tudtak elérni.

A zene megkomponálására egy akkor még igencsak kezdő zeneszerzőt kértek fel, John Williamst, aki gyakorlatilag itt mutatta be először, hogy mire képes az érzelemdús, drámai szimfonikus zene terén. A rendező korábban már a Heidi és a Fitzwilly esetében is vele dolgozott, jelen esetben azonban majdnem meghiúsult az együttműködésük, hiszen Williams ekkor kezdett hozzá a Hegedűs a háztetőn zenei munkálataihoz is, így szinte párhuzamosan volt kénytelen dolgozni a két alkotáson. A score életművének egyik első gyöngyszeme lett, főtémája és a nagyzenekar hangzása az egy évtizeddel később csúcsra jutó Williams stílusának előfutára. Az aláfestés hangulatában sokat merített több angol zeneszerző stílusából (legfőképpen Vaughan Williamséből), ám mégis azon elemek dominálnak, melyek miatt olyannyira kedvelt lett Williams. Noha a Jane Eyre score-ja nem tartozik a szerző közismert, gyakran játszott műveinek táborába, azonban felejthetetlen főtémája a legjobb Williams-darabok közé emeli. A vezérdallam és más részek hangulata később olyan zenéiben jelent meg, mint a Star Wars-folyam második részében elhangzó "Across the Stars", továbbá az Angyal a lépcsőn, az Egy gésa emlékiratai vagy a Harry Potter-széria aláfestése. A score a nehéz sorsú filmzenék egyik mintapéldánya, ugyanis az eredeti felvétel nem került kiadásra, akkoriban pedig csak egy félórás játékidejű bakelitváltozat jelent meg. Az erre felkerült tételek egy része ráadásul nem is hangzik el a filmben, ugyanis vagy a jelenetet vágták ki, vagy mással helyettesítették Williams munkáját, így a képek alatt egy jóval szegényesebb, kevésbé romantikus muzsika szerepel. Eleinte a főtéma helyére is mást, Felix Mendelssohn "A dalnak lenge szárnyán" című művét szánták, ám Williams kompozíciója finoman szólva is meggyőzőre sikeredett. Fájó érdekesség még az is, hogy a zene kottája elveszett, sőt az eredeti masterfelvétel is, így amikor évekkel később Williams úgy döntött, hogy a régi, rossz minőségű album anyaga helyett újrarögzíti a score-t, akkor a korábban megjelent lemezt hallgatva kellett újra papírra vetnie azt a zenét, melyet egyébként egyik személyes kedvencének tart. Több újrakiadást is megélt már az eredeti album (legutóbb 2012-ben), ám ezeken ugyanaz a félórás score szerepel, lévén nincs egyéb, ami rendelkezésre állna a teljes aláfestésből. Külön érdekesség még az is, hogy ez volt az első olyan lemeze, melyen már nem Johnny néven, hanem Johnként szerepelt. A zenéért Williams második Emmy-díját kapta meg.



A hatvanas évek végén görög filmverziót is kapott a könyv, majd 1972-ben a csehszlovák tévé is forgatott belőle egy sorozatot. Egy évvel később pedig érkezett a BBC szokásos adaptációja, majd évtizedes szünet után ismét a tévétársaság jelentkezett új Jane Eyre-sorozattal, ebben a klasszikusnak is nevezhető feldolgozásban Timothy Daltont és Zelah Clarke-ot láthatták a nézők, a zenéért Paul Reade felelt, ám munkája soha nem jelent meg. 



A regény máig leghíresebb, legismertebb feldolgozását 1996-ban mutatták be. Rendezője az irodalmi adaptációk nagy alakja, Franco Zeffirelli volt, aki a világirodalom számos nagy történetét vitte filmre pályafutása alatt, így a Jane Eyre is testhezálló volt számára. Ez a mozi sem kísérelte meg a teljes történetet bemutatni, de az átalakítás olyan jól sikerült, hogy a rövidítéssel nem veszett el a regény értéke. Zeffirelli szintén fontosnak tartotta a gótikusság jelenlétét, így a sötét hangulat nála is jelen van, s bár csínján bánt ezen elemekkel, de az árnyak legalább olyan fontosak nála, mint a fény. Rochestert William Hurt alakította, a fiatal Jane-t az akkor már Oscar-díjas Anna Paquin, az idősebbet pedig Charlotte Gainsbourg formálta meg. A zenét Zeffirelli két komponistára bízta. Alessio Vlad és Claudio Capponi az 1992-es Egy apáca szerelmei esetében dolgoztak először a rendezővel, Vlad később még az 1999-es Tea Mussolinivel esetében is feltűnt a rendező mellett, míg Caponi Zeffirelli színházi munkáiban működött közre. A közösen jegyzett Jane Eyre-muzsikájuk Zeffirelli romantikus megközelítését hordozza magán, vagyis azt a vonalat követi, amit annak idején Nino Rota A makrancos hölgy és a Rómeó és Júlia, valamint Maurice Jarre A Názáreti Jézus, illetve Ennio Morricone a Hamlet esetében mutatott. A komponisták tulajdonképpen ötvözték a Herrmann-féle soktémás score-t, és a Williams jegyezte érzelmes, dallamos hangulatot. A főszereplő motívuma John Williamséhez hasonlóan dallamos, s a melléktémákkal együtt ez is épül és fejlődik a film során. 

A score a filmzenék azon csoportjába tartozik, melyek gyakorlatilag zenére fordítják a történetet. Hallhatjuk, amint Jane a kitaszított gyerekből felnő, majd szerelmes lesz, csalódik vagy éppen megtalálja a boldogságot, vagyis egy rendkívül érzelemgazdag, olykor buján romantikus, de a melankóliától sem visszariadó muzsikáról van szó. A főmotívum pedig annyira jellegzetes, s nem mellesleg szép, hogy a fülbemászó melódiája egyből megragadja a hallgató figyelmét. A zenével kapcsolatos korabeli kritikák külön megemlékeztek kivételes minőségéről, illetve arról, hogy a filmet sem Zeffirelli, sem pedig a színészei nem tudták megtölteni nagy érzelmekkel, azonban szerencsére az aláfestés mindezt orvosolta. 



A kilencvenes években a BBC nem készített új adaptációt, egy másik brit tévé, az A&E Television viszont igen, ez 1997-ben egy meglehetősen jó színészgárdával került bemutatásra. Ebben Ciarán Hinds formálta meg Rochestert, Samantha Morton pedig Jane-t, Richard Harvey aláfestése azonban nem vált elérhetővé. 2006-ban viszont Ruth Wilson és Toby Stephens főszereplésével ismét új verziót készített a BBC, a sorozat hangulatos score-ját Rob Lane jegyzi, ám az ő műve sem jelent meg.



A könyv eddigi utolsó feldolgozása 2011-ben került bemutatásra, ebben a változatban Mia Wasikowska és Michael Fassbender alakítja a két főszereplőt, de mellettük is több jó színész tűnik fel, például Jamie Bell, Judi Dench és Sally Hawkins. Cary Fukunaga filmjében jól játszik el a történettel, megszakítja annak lineáris vonalát, és szinte a legvégéről kezdi el a mesélést, így a regény minden fontosabb állomása bekerült a moziba, ami azt eredményezte, hogy a megbolondított történetvezetés ellenére is ez a feldolgozás követi leghűebben az eredeti alkotást. A rendező radikális frissítést nem követett el, de mereven sem ragaszkodott az eredetihez, így egy mai szemmel is fogyasztható alkotást hozott létre. A Moira Buffini által írt forgatókönyv megfilmesítése sokáig húzódott, igazából nem akadt stúdió, mely anyagilag lehetőséget látott volna benne, holott a szkriptet az egyik legjobb megfilmesítetlen alkotásnak tartották mozis körökben. Végül a BBC Films, a Focus Features és a Ruby Films alkotta trió finanszírozta a költségeket. A mű ereje a flashback-jelenetekben van, ugyanis ezekkel könnyen meg tudták jeleníteni a Jane-t gyötrő múlt emlékeit úgy, hogy ezzel párhuzamosan a néző azt is láthatta, milyen kihatásai vannak a hősnő jelenére a korábban átélt események. Az adaptáció a történet tónusát sokkal sötétebbre szabta, mint elődei, leginkább az 1943-as adaptációval lehet ebből a szempontból rokonítani. A rendező elárulta, hogy újra és újra elolvasta a regényt, és egyre jobban úgy érezte, maga Brontë is sötétnek, reményvesztettnek szánta a légkört, Jane életét pedig olyannak, amit a karakter magában sorscsapásként élhet meg. Ennek köszönhetően élvezetesebb és értékesebb lett Fukunaga feldolgozása, mint az elődeié. Bár Jane szerepe igen hálás feladat egy színésznőnek, hiszen egyike a világirodalom klasszikus hősnőinek, ám nem is könnyű, hiszen Jane külsejét pontosan meghatározta az író, és nem túl szépnek, pontosabban puritánnak festette le, így Wasikowska smink nélkül alakította Jane Eyre-t. A korábbi feldolgozások esetében a készítők nem figyeltek oda Jane korára, a regényben ugyanis egy fiatal, húszéves lányról olvashatunk, ezzel szemben Joan Fontaine 26, Susannah York 31, Charlotte Gainsbourg pedig 25 évesen játszotta el a szerepet, Wasikowska viszont csak 21 éves volt, vagyis Jane-nel pont egykorú, ez pedig igen sokat jelentett a hitelesség szempontjából. Ráadásul az Alice Csodaországban kapcsán megismert fiatal színésznő elképesztően jól alakítja Jane Eyre-t, bár Fassbender sem nyújt rosszat, kettejük között pedig már az első pillanattól kezdve működik a kémia is. A regény korábbi feldolgozásaiban hol feltűnt az eredeti műben meglévő sötét, gótikus hangvétel, hol pedig teljesen kimaradt, a 2011-es adaptációban azonban az egyik legfontosabb elem lett a búskomor titokzatosság, a sötétség jelenléte és a feszült jelenetek, sőt a mozi néha már-már egy thriller jellegét mutatja. Néhány esetben (például Jane és Rochester első, erdei találkozása) pedig már olyan a körítés, mintha egy Tim Burton-horrorból látnánk részletet. Érdekesség, hogy a készítők azt a Haddon Hallt választották a történetbeli Thornfield Hallnak, amely vidéki várkastélyban Zeffirelli is forgatta saját verzióját.

Az igen jó kritikát kapó mozi zenéjét Dario Marianelli szerezte, akinél klasszikusabb hangvételű szerzőt napjainkban nehéz lenne találni. A sötétség és a titokzatosság a zenében is megjelenik, így a romantika ugyan vezérfonal, de számos ijesztő és feszült elemet is hallani benne. Sejtelmes női hangok, horrormuzsikába is beillő megoldások több helyen is felbukkannak, ám Marianelli még ezeket is kiváló érzékkel oltja be romantikus hangulattal, amitől az egész aláfestés egy nagyon sajátos nyomasztóan érzelmes atmoszférát kap. Jane-t a score-ban hegedűvel jelenítette meg a szerző; amikor a főhősnő felbukkan, akkor a zenében is előtűnik a hangszer hangja, s az ezzel játszott témákat veszik aztán át egyéb szólóinstrumentumok, mint például a hárfa vagy a fafúvósok. A Jack Liebeck által megszólaltatott hegedű jóval kevesebb dinamikus megoldást kapott, mint akár a szerző Vágy és vezekléshez írt, Oscar-díjas filmzenéje, vagy akár A falu aláfestése James Newton Howardtól. Tiszta és érzékeny score-t alkotott a komponista, s bár nem lépett ki a komfortzónájából (hisz minek is tette volna), így egy újabb szívbemarkoló drámai művet prezentált. Noha hangzásában komolyzene, ám stílusa távol áll attól, ami Jane Eyre korát jellemezte. A szerző így mutatta be a score-t: "A filmben látjuk, ahogy egy fiatal nő felnő, egyre érettebbé válik, fokozatosan tudatára ébred saját lehetőségeire, és egyre jobban tudja kifejezni magát. Ezt a folyamatot pedig közvetíti a zene is." Mindezt leginkább a főtéma folyamatos, szinte állandóan jelen lévő, ám apró változásokat kapó ismételgetésével érte el, ez a repetitív kifejezés a szerző korábbi műveiben nem fordult elő ilyen mértékben. Marianelli Jane Eyre-hoz írt score-ja egy magával ragadó, talán elsőre kissé nehezen emészthető kortárs komolyzenei munka, melyet a film kevésbé ismertsége némileg elfeledett alkotássá tett.