Travis karakterét képtelenség egy bekezdésbe foglalni, de a zene nagyon sokat segít abban, hogy a két legfőbb vonását megismerjük. Herrmann két különféle témával, két merőben más megközelítésből ábrázolja zeneileg a karaktert. Travis kívülről egy igencsak zavarodott fickó, akit gyakran kinéznek társai maguk közül, mivel emberi kapcsolatok hiányában gyakran viselkedik antiszociálisan – barátnőjét első randijukon például pornómoziba viszi, ami gyorsan rövidre is vágja a kapcsolatot. Az emberek elsőre bolondnak látják Travist, ezért Herrmann zenéje is gyakran tükrözi ezt az aspektust. A külső szemlélők szempontjából írt darabok sötétek és súlyosak, Travis katonai múltját pedig indulószerű dobszekció jelzi. A dobosok azonban mindig egyre gyorsabban és erősebben játszanak hangszereiken, mígnem az egész téma kicsúcsosodik egy üstdob és rézfúvós kombinációjában, majd újrakezdődik az egész elölről. Bár ennek a témának nincs kifejezetten pontos neve (inkább egy ötlethalmazról van szó), a kifejező című "God's Lonely Man"-ben azonban minden benne van, amit a taxisofőr karakteréről egy kívülálló megtudhat. De hogy mi van belül? Travis teljesen másképp látja magát – küldetéstudatos megváltó, a mocskot eltakarító utcaseprő, kiváló munkát végző katona. És ami a lényeg: HŐSKÉNT, csupa nagybetűvel.
A score legemlékezetesebb főtémája a főhős motívuma, mely egy csodálatos szaxofonszóló. Ez a zene játszódik a taxisofőr fejében, miközben járja New York utcáit, önmagát egy lovag és egy cowboy képzavaros elegyének gondolva. A motívum a zene egészét áthatja, miközben Travis azt játssza, amit a tévébeli hősök is csinálnak – búcsúlevelet ír, felfegyverkezik a csata előtt vagy felnyergeli lovát / taxiját. És Travis ilyenkor mindig egyedül van...
Pontosabban nem mindig, mivel a lovagiasság szabálya szerint Travisnek (bármilyen antiszociális is) mindig akad egy hercegnője, akit megvéd. Az első szerelme a kampányaktivista Betsy, aki külön motívumot kap, a főtémára ráépülő trombitaszóló azonban elválaszthatatlan a forrásától, és önmagában nem áll meg. Travis másik úrhölgye Iris, akinek ugyan nem jut saját motívum, viszont a film egyik kulcsjelentében kitartójával táncol, a férfi pedig egészen véletlenül a
Taxisofőr főtémáját teszi a lemezjátszóba.
A tényleges filmzene az első tizenegy tétel, időrendi sorrendben, ezek után különféle ráadások következnek. A "Diary of a Taxi Driver" és a "God's Lonely Man" annak idején csak a filmzenealbum számára készültek: az előbbi egyfajta Travis Bickle-megamix, mely egy zenei alapra helyezi a címszereplő azóta szállóigévé vált mondásait, természetesen az egészet a tükör előtti nagymonológra (
"Hozzám beszélsz?") kihegyezve. Ezt a két számot olyan darabok követik, melyek nem teljesen Herrmann munkái. A főtéma jazzes átiratai mellett találunk itt diszkóritmussal megfűszerezett verziókat, és pár olyan darabot is, melyek a score-ral ellentétben kihangsúlyozzák a hetvenes évek hangulatát. Mellesleg ezek közül pár rövidebb ideig hallható a filmben is, de hangulatuk miatt itt sokkal jobban mutatnak.
Az Arista kiadó 1975-ös eredeti lemeze elsősorban ezekből a bónusz számokból épült fel, és csak a főtémát háromszor rakták rá, a tényleges score mindössze pár tétel erejéig szerepelt. A huszonkét éves mulasztást azonban többszörösen is jóvátette a kiadó. Nem csak a
Taxisofőrhöz készült teljes zenei anyag került kiadásra, de ezeket okos módon is rendezték el – előre került a tényleges score, utoljára pedig az egykori albumról maradt diszkórelikviák, melyeket azonban szintén muszáj volt rárakni az albumra, mivel a összkép részét képezik. Rossz lenne belegondolni, mi lett volna, ha ezek a verziók a tényleges score közepébe kerültek volna bele.
A csomagolás bőséges információval látja el az olvasókat a filmről és a zenéről. Tartalmazza Martin Scorsese kommentárját, egy részletesebb elemzést az egyes számok filmben betöltött szerepéről, valamint olvasható Travis összes monológja. Az Arista eredeti lemeze kétes értékű kordokumentum volt, de az új kiadvány éppúgy kötelező darab a filmzenerajongóknak, mint a 2005-ben megjelent különleges, bakelit hatású CD, mely ugyan nem tartalmaz új zenéket, de szépen néz ki, s ezáltal bármelyik komolyabb gyűjteményben ott a helye, ráadásul nem sokkal drágább, mint az eredeti kiadás. Olyan lemez ez, ami csak azért nem egy életmű csúcsa, mivel a szerző Bernard Herrmann.