Miután Alfred Hitchcock elhagyta a Paramount stúdiót, ott készült öt filmjének jogait felvásárolta, melyeket örökségül hagyott lányára, Patriciára. Ezeket a filmeket bemutatásuk után harminc évig semelyik mozi nem vetítette, és a televíziók sem mutathatták be őket. A csomagot azután a '80-as évek közepén Patricia különleges engedélyével újra bemutatták, ezzel a filmeket gyakorlatilag újra felfedezték a nézők és szakértők egyaránt. A Hátsó ablak és a Szédülés elemzők górcsöve alá került, így elfoglalhatták méltó helyüket a filmtörténelemben. Szegény Harry azonban nem volt ilyen sikeres, elsősorban azért, mert a film nem túlságosan jó – ezért a mai napig a televízióban legkevesebbszer lejátszott Hitchcock-mű. Pedig a kis szösszenet nem teljesen érdemtelen.


Egy vermonti faluban egy kisfiú holttestet talál az erdőben, amelyre aznap még sok másik ember is rábukkan, és négy helyi lakos is kompromittálódik egy esetleges gyilkosságban. Mivel a férfi ismeretlen, logikus lépésnek tűnik a holttest elásása, azonban egyre több nyom akad, mely sok ártatlan embert keverne bajba, ráadásul a város kitörési lehetőségre várakozó polgárőre is tudomást szerez a rejtélyes tetemről. Alfred Hitchcock sötét komédiája (vagy ahogy ő hívta, macabréja) során Harryt többször is elássák, majd exhumálják az újabb és újabb fordulatok következtében, az erősségeket azonban nagyban hátráltatja egy probléma. Hiába a kedélyes karakterek – az öreg hantázó kapitány, az első randevújára készülő vénkisasszony és a fiatal özvegy (Shirley MacLaine első filmszerepében) – a falu összes lakója enyhén szellemi fogyatékos. A klasszikus komédia szabályai ezt még engednék is, de Hitchcock nem poénnak szánja a csetlés-botlásokat, hiszen csupán a karakterek szerencsétlenkedése viszi előre (vagy inkább hátra) a sztorit, joggal vetve fel a kérdést, hogy vajon a település körülbelül tucatnyi lakója házasodott-e az elmúlt kétszáz évben más falvakból is...


Sajnos a filmmel együtt Bernard Herrmann zenéje is évekre eltűnt a köztudatból, pedig a munka mérföldkő, hiszen ez volt az első közös munkája Alfred Hitchcockkal. Bár a kollaborációból születtek még fontosabb és jobb eredmények is, ilyen jó kedélyű zene nem akad még egy közöttük. Herrmann soha nem írt vígjátékhoz aláfestést, bár nagyon akart – állítólag egyszer felvetette Henry Mancininek, hogy egy alkalommal cseréljék ki éppen aktuális megbízatásukat. A Bajok Harryvel marad a mester legkomikusabb műve, és ez nem is nagy baj, hiszen itt gyakorlatilag teljesen kiélheti magát. Ez a score egyszerűen egy jó móka és élvezet hallgatni.

A zeneszerző személye már az első négy hangjegy után sem maradhat kérdés, ezt a motívumot Herrmann más műveiben is felhasználja – kicsit áthangszerelve az itt bukdácsoló motívum majd A rettegés foka nyitó képsorai alatt lesz hallható. A főtéma a Bobby Shaftoe nevű angol kiszámolós játékon alapul, és a könnyed motívum többször is felbukkan a filmben, gyakran egy elég idegesítő kisgyerek kíséretében. Az ezt követő számok már-már rajzfilmszerűen követik az eseményeket, és a film ismerete nélkül is elég könnyű megjósolni, mi történhet éppen a képernyőn. Az egyik legjellegzetesebb motívum egy szórakozott orvoshoz tartozik, aki a film során vagy féltucatszor átesik a holttesten, de nem veszi észre – a bohókás, ügyetlenkedő járásához írt ugrálós zene minden alkalommal kegyetlen gyorsasággal megszakad, amint a jó doktor bácsi nagyot botlik Harryben.


És a zene innen csak tovább fokozódik, a hallgató egyes számok alatt már a kengyelfutó gyalogkakukk és a prérifarkas kalandjait vizionálhatja, mivel a zene annyira átmegy a rajzfilmek világába. A humoros számokat néha megszakítja egy-egy romantikus szösszenet, ami két kibontakozó románchoz is aláfestést nyújt, de a rövid szünetek után ismét a komédiáé a terep, játékos keringők ("Waltz Macabre") és felszabadult örömzenék ("Valse Lente") formájában. Szerencsére a kompozíciók sose szállnak el teljesen az ökörködés irányába, Herrmann tarsolyában ott lapul az a négy nyitóhangjegy, melyek bármelyik darab közepén megfagyasztják a levegőt (például a "The Tramp" című számban) – személyes kedvencem a szokatlanul sötét "Ostinato". Herrmann zenéjének elemzői szeretnek ezen a ponton különféle mintaképeket keresni Mahlertől kezdve Sosztakovicsig, de a hangulatbeli hasonlóságok alapján szinte bármelyik 20. századi zeneszerzőt kapcsolatba lehetne hozni a score-ral, ennek pedig nincs sok értelme egy ilyen jutalomjáték kapcsán.

A film elfeledettsége mellett egy másik indok miatt is hátérbe szorult ez a gyöngyszem – a zene eredeti felvételei sajnos nem maradtak fenn, évtizedekig csak egy közel nyolcpercnyi szvit volt elérhető belőle. Ezt még Bernard Herrmann állította össze 1968-ban, két évvel azután, hogy végleg szakított Hitchcockkal. Az eredetileg a Decca kiadónál megjelent "A Portrait of Hitch" című darab azért viselte a rendező nevét, mert Benny szerint ez a darab nem más, mint egy zenei portré, a mester sötét humorának muzikális lenyomata.


Ezt az albumot Joel McNeely 1998-ban vezényelte fel a Royal Scottish National Orchestrával, hogy megmentse a score-t az elmúlástól. A zeneszerző/karmester Herrmann életpályájának egyik legjobb ismerője, aki számos más zenéjén is végezett hasonló rekonstrukciós munkát. Bár ezek nem mindegyike sikerült tökéletesre, a Bajok Harryvel aláfestésének igazi érdeme, hogy ez a score tényleg semmilyen más formában nem érhető el, és mivel a felvételek kiváló minőségűek, jól visszaadják a szerző eredeti elképzeléseit. A kiadvány a Varése Sarabandét meghazudtolóan igényes – a jópofa festmény Matthew Joseph Peak munkája, és a jegyzetek is tartalmasak. A film jelentéktelensége miatt a zene nem nevezhető kötelező darabnak, de jó szórakozás, és hallgatóbarát hossza miatt kiváló ízelítő is a komponista fajsúlyosabb lemezeinek beszerzése előtt.