Christophe Beck nevének említésekor ma már olyan alkotásokra asszociálunk, mint A holnap határa, a Marvel égisze alatt készült Sólyomszem és WandaVízió tévésorozatok, továbbá A Hangya és a Jégvarázs moziszériák, 2010 előtt viszont korántsem ez volt a helyzet vele kapcsolatban: akkor még főként a tévésorozatok és többségében súlytalan vígjátékok hozzájárulójaként élt a köztudatban. Ez idő tájt csupán nagy ritkán találta meg egy-egy szerencsésebb projekt, melyeknél igyekezett bizonyítani, hogy többre képes azoknál, mint amelyekről elhíresült. Ennek jelei mutatkoztak a Lépéselőny, a Pénz beszél és A testőr című krimiknél, a Marvel korai képregény-adaptációjánál, az Elektránál, illetőleg a Több, mint sportnál, melyet a legelőremutatóbb Beck-műnek vélek pályafutása ezen szakaszából.


Az amerikai foci világával foglalkozó produkciók között olyan közkedvelt mozikat találunk, mint a Mindent a győzelemért, az Emlékezz a titánokra!, a Minden héten háború vagy a Péntek esti fények. Témája okán ide tartozik a Több, mint sport is, a különbség mindössze az, hogy a Warner Bros., a Legendary Pictures, valamint a Thunder Road Pictures égisze alatt készült, megtörtént eseményeken alapuló produkció sem anyagi, sem pedig szakmai sikert nem könyvelhetett el – ám ettől még témája és aláfestése miatt egyaránt érdemes beszélni róla. Becknek a sportfilmek ezen szegmensébe tartozó vállalkozásai közül három nagy kedvencem van: a Mindent a győzelemért, az Emlékezz a titánokra! és persze jelen írásom tárgya. Egyik sem tökéletes, Oscar-díjat érdemlő vagy épp blockbuster vállalkozás, ám történetük, zenéjük, atmoszférájuk, szereplőgárdájuk révén ezek kerültek hozzám a legközelebb.

Az, hogy egy csapatot, továbbá annak szurkolótáborát mennyire képes összetörni a bajnoki vereség vagy kiesés, számos alkotásban megfigyelhető, ám az, hogy egy tragédia milyen hatással van rájuk, már ritkábban kerül terítékre – hozzáteszem: szerencsére. Míg a labdarúgás esetében a United dolgozott fel hasonló hátterű, az élet által írt sorscsapás ihlette forgatókönyvet, addig az amerikai foci vonalán az McG által rendezett Több, mint sport boncolgatja ezt a témát. A Marshall egyetem csapatának tagjai 1970. november 14-én repülőgép-szerencsétlenség áldozatává váltak, az iskola vezetősége pedig ezt követően egy új focicsapat felállítása mellett döntött, ami az események tükrében lelkileg és technikailag egyaránt nagy kihívást jelentett. A romokból felemelkedésre szerződtetett vezetőt, Jack Lengyelt Matthew McConaughey alakítja, aki mellett olyan színészek álltak kamera elé, mint Matthew Fox (Lost – Eltűntek), Ian McShane (John Wick), Anthony Mackie (Amerika Kapitány: A tél katonája), Kate Mara (Mentőexpedíció) és David Strathairn (Szigorúan bizalmas). Az intézmény otthonában, a nyugat-virginiai Huntingtonban tartott premieren a hagyományos vörös szőnyeg helyett Marshall-zöld színűt terítettek le a mozi elé, melyen a direktoron, Basil Iwanyk produceren, Jamie Linden forgatókönyvírón (Pénzes cápa) és a főbb szereplőkön kívül a valódi Jack Lengyel, valamint a Fox által alakított focista, Red Dowson egyaránt végigsétált.


A videoklip-rendezőből filmessé avanzsált McG-nek nem szokása kitartani a komponisták mellett: első két mozijánál, a Charlie angyalai-filmeknél Edward Shearmurral dolgozott, majd a Több, mint sport kapcsán Christophe Beckkel hozta össze a sors, akivel hat év elteltével a Kémes hármas apropóján találkozott újfent. Rajtuk kívül Danny Elfman éppúgy szállított neki dallamokat (Terminátor – Megváltás), mint Bear McCreary (A világ pereme, A bébiszitter: A kárhozottak királynője), Guillaume Roussel (3 nap a halálig) és Douglas Pipes (A bébiszitter), a direktor tehát igen széles spektrumon mozog ebből a szempontból – a tévésorozatoknál történő felbukkanásai, produceri oldala még inkább aláhúzza e tényt.

2006-ot írunk, s ahogyan arra a bevezetőben már kitértem, Beck ekkortájt még inkább a Garfield, A Rózsaszín Párduc, a Tucatjával olcsóbb, az Amerikai pite – Az esküvő és az Amerikai taxi komponistájaként volt jegyezve, így igencsak meglepődtem, amikor a Több, mint sporthoz kapcsolódó score-ját kezdtem hallgatni. Az aláfestés nem hibátlan, sőt, ha nagyon szigorúan/objektíven nézem, akkor azt tudom elmondani róla, hogy meglehetősen kiszámítható zenei fordulatokkal és hangszereléssel bír, ugyanakkor bizonyos tételei minden másodpercükben arról árulkodnak, hogy szerzőjük átérezte a történteket, és igyekezett a lehető legtöbbet hozzáadni a cselekményhez, ami rendkívül nagy szívre, nem utolsósorban pedig alázatra vall. Művének hatására a produkció számos jelenete válik mélyebbé, hatásosabbá.


A muzsikát hallgatva hamar körvonalazódik, hogy Beck a dráma és a sportfilmek zenei törvényszerűségeinek nemcsak utánanézett, hanem maximálisan igyekezett be is tartani őket, így egy olyan, fülbemászó dallamokkal felvértezett muzsikát adott ki a kezei közül, amely közelít nevesebb pályatársainak hasonló stílusú műveihez. A csapat elvesztésével párosuló fájdalmat elsősorban vokállal, zongorával, trombitával, kürttel és csellójátékkal képezte le a zene nyelvére, s rendkívüli érzékkel egyensúlyoz a drámaiság és a melankólia határán. Ennek első jelei a „Breaking News”-ban és az „Our Boys’ Plane”-ben mutatkoznak meg, majd az őket követő „Aftermath”, „Nate’s Plea”, „Why Jack Called”, „Sons of Marshall”, illetve „Remembering #29” is döntően ebből táplálkozik. Ezzel együtt az újonnan felállított csapat bizonyítási vágya, a beléjük vetett hit sem maradhatott ki a szórásból, a komponistának erre is koncentrálnia kellett. S hogy ezt miként oldotta meg, arra a „Theme from We Are Marshall” (mely a Varèse Sarabande – A 30th Anniversary Celebrationre keresztelt gyűjteményben is helyet kapott), a „Rebirth”, a „Game Day” és a fanfáros „Touchdown” szolgál bizonyítékul. Minden eddig felsorolt tételre igaz, hogy a szép témákat jó hangszerelés jellemzi, s számomra ezek váltak a legkedvesebb tételekké, érintettek meg leginkább, illetve villantották meg, hogy Beck többre képes a tingli-tangli szerzeményeknél, céltalan lötyögéseknél.

Az amerikai foci elengedhetetlen kellékeit nemcsak a játékosok szerelései és a labda jelentik, hanem a pomponlányok, valamint a dobokra épülő, pezsdítő ritmikájú zene is. Utóbbit a szerző is beleolvasztotta művébe: a lendületes ütősökkel kísért dallamok a „Marshall vs. East Caroliná”-ban éppúgy összefonódnak a nyolcvanöt fős Hollywood Studio Symphony játékával, ahogyan a „The Young Thundering Herd”-ben, a „Marshall vs. Xavier”-ben, az általuk sugallt eltökéltség, küzdeni akarás pedig a „Second Half” – „Touchdown” párosban csúcsosodik ki igazán. Kézenfekvő volt a meccseken tapasztalható ritmika és a nagyzenekari muzsika elegyítése, és jól tette Beck, hogy nem mellőzte ezt, nem próbált új utat kitaposni a mérkőzések aláhúzásához, ugyanakkor ez az elem is hozzájárul a muzsika nagyfokú kiszámíthatóságához.


A Több, mint sport score-ja szép, érzelmes, kellően drámai, és szeretem hallgatni, ám az első két-három tracket követően Christopher Beck szinte majd minden lépése megjósolható. Így a varázs hamar megtorpan az adott szinten, nem fejlődik tovább, s az ilyen esetekben elvárt záró katarzis is hiányzik belőle – igaz, a „Touchdown”-nál csupán egy hajszál választ el bennünket tőle. Ezen okok miatt nem adok több pontot a kíséretre, ugyanakkor feltétlenül ajánlom mindenkinek, érdemes ráfordítani ezt a közel egy órát.