Sam Raimi nevének hallatán elsősorban horrorokra, valamint a Pókember-trilógiára szokás asszociálni, ami érthető, hisz a direktor számos műfajban megfordult már, reflektorfény azonban döntően Peter Parker kalandjaival, valamint a Gonosz halott-filmekkel irányult rá. A thrillerek terén a Rossz álmokkal még sikert könyvelhetett el, ám a westernvonalon tett próbálkozása (Gyorsabb a halálnál) éppúgy megosztotta a közönséget, mint az Óz, a hatalmas, vagy a sportmozik kategóriájába sorolható A pálya csúcsán. Míg az 1991-ben, azonos címmel megjelent Michael Shaara-kötet népszerűnek számított, az ezen alapuló alkotás az olyan nevek közreműködése ellenére sem hozta meg a nézők kedvét, mint Kevin Costner, Kelly Preston (Jerry Maguire – A nagy hátraarc), J.K. Simmons (Whiplash), John C. Reiley (Boogey Nights) vagy Brian Cox (X-Men 2.).


Mivel a film nem futott be, bármennyire is sokat tett hozzá a látottakhoz Basil Poledouris, munkájára csak a filmzenebarátok térnek ki, a közönség semmire sem emlékszik belőle – pláne azért sem, mert inkább olyan előadók, formációk dalaira kapta fel a fejét, mint Shaggy vagy a Morcheeba. És írom mindezt úgy, hogy jómagam is sokáig kerültem ezt a zenét: nálam a komponista munkássága hosszú évekig korlátozódott a Száguldó erőd és a Robotzsaru score-jára, holott a rivaldafénybe méltatlanul kevés alkalommal került Poledouris gazdag pályafutást tudhatott magáénak. A művei elé húzott falamon az említett duót követően A pálya csúcsán kísérete ütötte az első nagyobb lyukat, amelynek „Main Title”, „Relationship Montage”, „Jane’s Home”, „The Decision” és „Last Pitch” című trackjei váltak nagy kedvenceimmé.

A film középpontjában a Detroit Tigers veterán dobójátékosa, Billy Chapell (az ezáltal újabb Arany Málna-jelöléssel gazdagodott Costner) áll, aki szezonzáró mérkőzésre érkezik New Yorkba. A kiöregedő félben lévő sportoló élete a meccs előtti órákban darabokra hullik (a Preston által alakított barátnője szakít vele, csapatának új vezetősége pedig el akarja adni a Giantsnek), és a rangadó közben felszínre törő érzelmei, emlékei révén kapunk betekintést múltjába, életének fontosabb állomásaiba. A pálya csúcsán tehát nem egy tipikus sportfilm, sokkal inkább egy baseballmérkőzésbe oltott romantikus dráma, melyre a közönség annak ellenére sem volt vevő, hogy Costner hasonló jellegű vállalkozásai, a Baseball bikák és a Baseball álmok egyaránt kedveltnek számítanak.


A szerző régi barátja és ügynöke, Richard Kraft közbenjárásával kapta meg a munkát, a legtöbbször Joseph LoDucával, Danny Elfmannel és Christopher Younggal együttműködő Raimit pedig nemcsak az első körös egyeztetésekkor mutatott, korábbi Poledouris-muzsikákból összeállított ízelítő győzte meg, hanem Costner lelkesedése is. Ez utóbbi borítékolható volt, hiszen a színész már a Farkasokkal táncolók esetében is Poledourist kereste meg először, ám a komponista lehetősége szerint mindig törekedett arra, hogy ne dolgozzon párhuzamosan futó projekteken, így mivel akkoriban épp az Intruderek támadása aláfestésén ügyködött, nemet mondott a westernre. A sors iróniája, hogy mindkét projekt munkálatai csúsztak, s így az egyidejűség végül nem állt fent, ám a döntés korrigálására nem volt lehetőség, hiszen addigra már szerződést kötöttek John Barryvel. Az ezt követő A pálya csúcsánnal viszont összejött az együttműködés, melyet egy harmadik Costner-Poledouris kollaboráció, a Fegyvertársak követett volna, ám a szerző és megbízói aláfestéssel kapcsolatos víziói merőben ellentétesek voltak, így aztán Michael Kamenre hárult a feladat.

Raimi Billy életének huszonnégy órás időtartamát állítja reflektorfénybe, és visszatekintések révén kapunk különféle információkat a múltbéli eseményekről, melyek kifutása a meccs előtti órákban következik be – ezt a fajta ábrázolásmódot nem tudtam hová tenni, nagyjából a felénél beleuntam a moziba. A legfontosabb mozzanatokkal kapcsolatban a komponista és a direktor is egyöntetű véleményen voltak: a score-nak minden ilyenre reagálnia kell. Meg kellett mutatni, milyen érzelmek munkálkodnak Billyben, akinek egyik pillanatról a másikra tűnik el a lába alól a talaj, hiszen közel húszéves profi pályafutással a háta mögött szembesül azzal, hogy csapata a jövőben már nem tart rá igényt, s szerelme, Jane is ekkor jelenti be szakításukat. Az ezek által okozott lelki törés, valamint az így felszínre törő bizonyítási vágy érzékeltetéséhez Poledouris egy közel százfős zenekarra, továbbá kórusra, elektromos, illetve akusztikus gitárokra, továbbá tradicionális japándobra támaszkodott. S hogy az ezek által létrejött színesség egységet képezzen, olyan témákban gondolkodott, melyek minden instrumentum tolmácsolásában helytállnak (Billy motívuma például a „Main Title”-ben hegedűvel, a „Relationship Montage”-ban gitárral, a „The Decision”-ben pedig zongorával csendül fel).


„Raimival legmélyebben azt a kérdést beszéltük át, hogy mit is jelent számunkra a baseball” – meséli a komponista, aki amellett, hogy az e sporttal párosuló, jellegzetes amerikai életérzést szerette volna tükrözni (a „Relationship Montage” éppoly jó példa erre, mint a „Tuttle Knockdown” és a „Gus Hits”), a Billyben felmerülő gondolatokra, érzésekre is nagy figyelmet fordított („Main Title”, „Jane's Home”, „Lemonade”, „The Apology”, „No Hits”, „The Decision”). A sport amerikaiságát countrys jellegű gitárszólamokkal igyekezett érzékeltetni, az összecsapás döntő pillanatának aláhúzásánál („Last Pitch”) pedig a zenekar erejét taiko dobokkal és kórussal fokozta (utóbbiak előadását azonban nem a szimfonikus felvételeknek helyszínt biztosító Sony Studios falai között, hanem a Paramount Stage M-ben rögzítették), ezáltal a játékidő előrehaladtával az előadói paletta egyre csak terebélyesedett.

Ez egy remek score, ám ha műfajok szempontjából vizsgáljuk, három megközelítéssel találkozunk: minimalistával, nagyzenekarival és rockos-countryssal, melyeket olyan ügyesen karolnak át a témák, hogy egységes képet tudnak mutatni. És pont emiatt, ha nem is tartom e score-t olyan tökéletesnek, mint Jerry Goldsmith Mindent a győzelemért!-kíséretét, ezt is ugyanolyan sokszor és előszeretettel hallgatom.


„Nagyon büszke vagyok erre a művemre, mert sok mindent kipróbálhattam, melyek jól működnek a film alatt" – összegezte munkáját Basil Poledouris, az alkotás sikertelensége okán azonban A pálya csúcsán kíséretét elsősorban csak a filmzenebarátok éltetik (bár itthon a „Relationship Montage” ismerősen csenghet, mert jó pár hazai gyártású tévéműsorban felbukkant már). A komponista a Varése Sarabande albumán – amely mellett a betétdalokat csokorba gyűjtő MCA-korongon is találunk ízelítőt „The Suite” címmel – fellelhetőhöz képest lényegesen több muzsikát készített, ám ez a fél óra annyira jól össze lett rakva, hogy szemernyi hiányérzetem sincs a teljes zenei anyag iránt.