A karrierje csúcsára A tengeralattjáróval már a pályája elején felérő Wolfgang Petersen hollywoodi produkcióinak száma ugyan elég csekély, ráadásul ezek minőségével is akadnak problémák, azonban a tisztességes filmes iparosmunkák készítőinek egyik tökéletes megtestesítője. A kilencvenes években forgatott akciófilmjei (Vírus, Célkeresztben) szép summát termeltek a gyártó stúdióknak, így a német direktor hamar a blockbusterrendezők táborában találta magát, ezt a pozícióját a Viharzónával és a Trójával meg is erősítette. Az 1997 nyarán bemutatott Az elnök különgépe is tetemes mennyiségű zöldhasút termelt, és bár élvezetes, azonban eléggé a valóságtól elrugaszkodottra sikerült. Lássuk, miért. 


Egy volt szovjet tagköztársaság diktátorát, Radek tábornokot orosz-amerikai katonai együttműködésnek köszönhetően elrabolják. A két világhatalom ezzel is a béke és a terrorizmusellenesség iránti elkötelezettségét bizonyítja. Az amerikai elnök a Moszkvában tett látogatása után, az Air Force One-nal Washington felé veszi az irányt, melynek fedélzetén azonban nemcsak stábja és testőrsége, hanem újságírónak álcázott terroristák is utaznak, akiknek célja, hogy az elnök elrablásával kikényszerítsék a bebörtönzött diktátor szabadon engedését. Azonban nem számolnak azzal az aprósággal, hogy az elnök az átlagos államférfiaktól eltérően eléggé harcias, és gyorsan rendet vág a géprablók között. A történet abszurditásán csak az finomít, hogy a főszerepet Harrison Ford alakítja, akiről el tudjuk képzelni, hogy ő egy elnök, sőt még azt is, hogy elegáns megoldásokkal vadássza le a terroristákat.

Az aláfestés elkészítését először Randy Newmanre bízták, akinek addigi filmzenei pályafutása nem hemzsegett az akciódús daraboktól. Bár Amerika egyik legkedveltebb énekes-zeneszerzője kiválóan ért a drámai zenékhez, az animációs filmekhez komponált munkái sem megvetendők, a dinamikus, pergős muzsika azonban már nem erőssége, noha például a Toy Story – Játékháborúhoz szerzett aláfestése is tartalmaz ilyen stílusú egységeket. Petersen a komponista munkáit hallva úgy gondolta, hogy az, amit korábbi alkotásaiban hazafias hangzású kompozíciók terén bemutatott, Az elnök különgépe esetében is működni fog. Mára tudjuk, hogy nem működött, mivel Newmant elkészült alkotásával együtt kirakták a produkcióból. Így jött a képbe a kasszasikerek, pláne az akciómuzsikák terén Newmannél lényegesen otthonosabban mozgó Jerry Goldsmith, aki viszont nem került könnyű helyzetbe. Közel kétórás munkát vártak tőle, a bemutató pedig nagyon közel volt, így a teljes zenei anyagra – a felvételeket is beleértve – mindösszesen két hetet kapott. Emellett patrióta dallamokat, s talán egy dúdolható, megjegyezhető főtémát is szerettek volna a készítők – mindkettőt megkapták. Az időhiány és a nagy munka egy társzeneszerző alkalmazását is szükségessé tette. Először fiát, Joel Goldsmitht kérte fel, ő azonban elfoglaltsága miatt nem tudott besegíteni apjának, aki így a feltörekvő tehetséges komponistát, Joel McNeelyt választotta ki a feladatra.


Az elutasított score és Goldsmith munkája között tulajdonképpen nincs sok különbség, legalábbis stílusra. Newman elképzelése is megismerhető, hiszen egy nem hivatalos promo CD kiszivárgott belőle, az ezen hallható zenei anyagot pedig sokan még jobbnak is tartják a végleges verziónál. Sokan viszont pont ellenkező véleményen vannak, túl vígjátékosra sikerültnek tartják a művet, kedélyességét, ironikusságát és a történet túlzott zenei követését kritizálják – bevallom, én is az utóbbiak táborát gyarapítom, azzal a kitétellel, hogy Newman műve önállóan jól működik, akcióscore-nak viszont tényleg nem a legjobb. Ugyan Goldsmith elképzelése sem lett túlontúl eredeti (a főtéma például meglehetősen hasonlít az előző évben készült Star Trek: Kapcsolatfelvételére), de ezt a rövid idő miatt elnézhetjük neki. A score elkészítésében a témák és az egyes karakterek, események zenei motívumaiért volt felelős, amikből aztán McNeely alkotta meg a bővebb egységeket, de természetesen az idős mester is írt hosszabb tételeket. McNeely már korábban is bizonyította, hogy remekül ért egyes zeneszerzők stílusának jó értelemben vett utánzásához. Az elnök különgépe esetében erre a tudására nagy szüksége is mutatkozott, mivel valódi feladata az volt, hogy Goldsmith kilencvenes évekbeli akcióscore-jainak mintájára komponáljon. Ezt pedig maximálisan teljesítette, mindemellett egyéni elképzeléseit is beleszőtte a saját részeibe.

A hazafias, hősies stílust képviselő filmzenéknek van egy bizonyos dallam- és hangszerrepertoárja, melyet érzésem szerint nem kell bővebben ecsetelnem. Egy repülőgépet és stábját megmentő államférfi akcióihoz még a szokásosnál is erőteljesebb patriotikus dallamok szükségeltettek, így itt is hallunk rézfúvósokat, főleg kürtöt és trombitát, de a harsonások is az átlagosnál nagyobb szerepet kaptak. A tempóért felelős ütősök is a szokásosnál többet mutatnak meg játékukból, a pergő- és üstdobok szinte végig jelen vannak, bizonyítva, hogy nemcsak elektronikus dobeffektekkel lehet hallgatható zenét eredményező tempót diktálni egy modern akciófilmben. A nyitótétel („The Parachutes”) rögtön bemutatja a főtémát, ezt az amerikai elnökhöz illő karakteres, dicsőséggel teli, fülbemászó dallamot rögtön megjegyzi az ember. Goldsmith mintegy öt percben fejti ki, hogy aztán a track végén bemutassa az „orosz”-témát is, mely legalább olyan jellegzetessége a film zenéjének, mint az elnök motívuma. A score-nak szinte alig van igazán lassú pillanata, a csendesebb részeket pedig rendszerint a főtéma felharsanása követi – ezt főként a „The Motorcade”-ben hallhatjuk. A fokozatosan belendülő „Empty Rooms” szintén a vezérmotívumot járja körbe, melyet ezúttal egy igen érdekes, szétdarabolt variációban tár elénk a szerző. Az album leghosszabb, s egyben legjobb tétele a „The Hijacking”, melyben a feszültség, a tempó és az erő hármasa tökéletes elegyet alkot, egy akcióscore-hoz pedig ennél több nem is kell. Az ilyen tételek hallgatása során jut az ember eszébe, hogy mennyire hiányoznak a ma filmzenéiből az ilyen magas színvonalon megírt, az unalomig ismételt és mára teljesen elkopott Remote Control-hangzásvilágot teljesen mellőző dinamikus akciótételek. Levezetésként következik az album legcsendesebb eleme, a „No Security”, melyben a komponista a drámai oldalát mutatja meg. A nevesítésre nem került tételek tulajdonképpen a fentebb említetteket variálják, de hangsúlyozni kell, hogy a zene nem fordul önismétlésbe.

​
A Varése Sarabande botrányosan rövid kiadványán McNeely kompozíciói nem kaptak helyet, s emiatt kissé mást hallunk a CD-n, és mást, ha a film alatt koncentrálunk a zenére. McNeely azóta sem tudott kitörni az örök háttéremberek táborából, továbbra is a méltatlanul alulértékelt hollywoodi zeneszerzők körét gyarapítja. Mi pedig reménykedhetünk abban, hogy egyszer valamilyen formában talán kiadásra kerül a film zenei anyagának egy bővebb kiadása is. A mozi aláfestésében főként a csendesebb, feszültségkeltő részletek esetében hallhatunk korábbi Jerry Goldsmith-zenékre emlékeztető elektronikus dallamokat. Sajnos az ilyeneket tartalmazó tételek a CD-re nem kerültek fel, és szintén lemaradt a filmben jól csengő orosz kórusos téma is. Egy efféle, igazából nem is kimagasló Jerry Goldsmith-zene újrahallgatása esetében kicsit elszomorodik az ember, hiszen hol hallunk manapság ilyen minőségű szimfonikus akciózenét, hol vannak az ennyire fülbemászó főtémák? A mester pedig (egy kis segítséggel) pusztán két hét alatt képes volt összehozni egy ilyet...