Számos filmrajongóval ellentétben, én nem vagyok teljesen ellene a remake-eknek, mivel léteznek olyan történetek, amelyeknek van ma is tartalmas mondanivalója, és egy jó forgatókönyvíróval, rendezővel (esetünkben természetesen zeneszerzővel) igenis lehet értékes alkotást létrehozni. Az egyetlen probléma, hogy a hollywoodi mogulok nem tudják, melyek ezek a filmek. Az eredeti A Poseidon katasztrófa, ami még a hetvenes évek elején készült a katasztrófafilmek fénykorában, semmiképp sem tartozik közéjük. A luxusóceánjárót tetejére fordító óriáshullám, és a tragédiából menekülők története nekem kifejezett kedvencem a műfajon belül, de ez a film nem a forgatókönyv miatt maradt klasszikus. Ehhez a sikerhez kellett Gene Hackman, Ernest Borgnine, a fuldokló Shelley Winters, a karácsonyfa, a WC-s jelenet, John Williams zenéje és az optimizmust sugárzó "The Morning After" című dalocska, valamint a másik száz apróság, ami csak 1972-ben működhetett teljes mértékben.


Harmincnégy évvel később érkezett a Poseidon, melyet valószínűleg azért osztottak a Hollywoodot mozgató erők Wolfgang Petersen rendezőre, mivel már úgyis csinált vizes filmeket (A tengeralattjáró, Viharzóna). Ezt a filmet azonban még a Trója rendezője sem volt képes megmenteni, és míg a régebbi filmben majd egy óráig ismerkedhettünk a szereplőkkel, itt az effektek megszállottjainak legnagyobb örömére már negyedóra után lesújt a szökőár az óceánjáróra, és kezdetét veheti a szűk másfél órás kódorgás a felfordult hajóban. A legnagyobb szórakozás a film elején megtippelni, hogy ki éli túl az egyenes kieséses rendszerben zajló menekülést, és vajon a többiek milyen sorrendben fognak meghalni. Az első áldozat, akit azonban tényleg sajnálok, az Klaus Badelt, aki az ígéretes Az ígéret után nem használta ki az újabb kitörési lehetőséget, mivel a rajongói ettől a zenétől nem kapnak maradandó élményt, kritizálói pedig újabb fantáziátlan zenét használhatnak fel támadásaik során.

Ha elkezdjük hallgatni az albumot, rögtön érdemes léptetni párat, az albumot ugyanis dalok nyitják. Ebből kettőnek az előadója Fergie, a Black Eyed Peas énekesnője, aki funktársai nélkül eléggé elveszettnek tűnik a kezében maradt két olvadozó popnyalókával. A dalocskák természetes termékkapcsolások, mivel Fergie ebben a filmben debütál színésznőként, szerepe szerint ő a hajó gazdag utasait szórakoztató énekesnő, benne viszont nem gyönyörködhetünk sokáig, mivel az első hullámmal távozik a szereplők közül. Ami marad belőle, az a két felvétel az albumon. A harmadik dal Federico Aubele előadásában legalább eléri a hallgathatóság színvonalát a kellemes flamenco gitár közbenjárásával, de a három nóta összecsomagolva sem ér fel az eredeti film "The Morning After" című zárószámával, ami azóta egybeforrt a filmmel, sőt azon túlnőve a túlélés egyik himnusza lett.


Miután ízléstől függően esetleg átugráltuk a betétdalokat, az album score része rögtön a főtémával kezdődik ("The Poseidon"), és most már csak azért sem sorolom fel, milyen korábbi Media Ventures-zenékre emlékeztet ez a darab. Nem túl eredeti, de a filmben szolgálja az adott célt, és elégszer elhangzik ahhoz, hogy a végére már valamennyire a fejünkbe ragadjon a melódia. A heroikus motívum a szokásos mutációkon megy át, halljuk ünnepélyes pillanatokban, a háttérben surranva, és az utolsó tételben ("Escape") kell természetesen a legelsöprőbbnek lennie, amiből a szokásos kórus is kiveszi a részét. De ha bárki megkérdezné, mi maradt meg bennem a Poseidon teljes zenei anyagából, akkor ez a téma bizony nem kerülne az élre, mert minden emléket elhomályosít az apró kattogó szintialap, ami valamilyen formában szinte minden számban halható. Elsőre olyan, mintha a felvétel közben a stúdióban maradt volna egy öreg falióra, de sokkal valószínűbb, hogy Klaus nem akarta túlságosan sokat cserélni a szintialapokat tartalmazó CD-ket.

A zenén láthatóan nem érdemes trackek szerint végigmenni, sokkal érdekesebb kérdés viszont, hogy Badelt miért választotta ezeket a megoldásokat, és itt az idő egy kis összehasonításra John Williamsszel – de nem túl sok. Fontos tudni, hogy minden score mögött van egy elméleti megfontolás, egy ötlet, amin az egész zene alapul, a kompozíció sikere pedig legtöbb esetben azon múlik, hogy mennyire működik a megközelítés. A '72-es filmben John Williams emberközpontúan közelítette meg a zeneszerzést, és bár ekkoriban már álmában is képes volt egy katasztrófafilm zenéjét megírni (zsinórban három ilyen munkát kapott), mégis végig együtt mozgott, szinte együtt lélegzett a karakterekkel és score-ja a filmben tökéletesen működik. Klaus Badelt ezzel szemben – és most kapaszkodjunk meg – a hajó szemszögéből írta meg a zenét. Az elméleti alapja ennek a megközelítésnek valami olyan ötlet, hogy az emberek a hajó ellen küzdenek, és a gépies zene, az elektronikus elemek és a kattanások mind a hajó fölényét hivatottak hangsúlyozni. Erre mondják, hogy őrület, de van benne logika, viszont ezzel a megfontolással a film sorsát megpecsételi Badelt. Mivel a forgatókönyv alapján megformált karakterek amúgy sem túlságosan érdekes figurák, kevés dologgal lehetett volna bármi plusszal feltölteni őket, a zene azonban ilyen adalék lehetett volna. Hiába a közepesen kisütött főtéma, a hétperces "Claustrophobia" tétel meghallgatása után még én is a hajónak drukkolnék.


A score a filmben is éppen csak kielégítő élmény, de az album kettős csapdába esik. Levonva a tíz percet kitöltő betétdalokat, marad 35 percnyi zene, ami nagyon kevés, viszont többre nem is nagyon vagyok kíváncsi, mivel ez az alig félórányi anyag bőven elég ebből az igen jelenetfüggő darabból. Legyen vigasz, hogy Klaus Badelt már Az ígérettel bebizonyította, hogy több is kitelne belőle, ilyen minőségű zenét pedig valószínűleg egy süllyedő hajón is meg tudott volna írni.