Thomas Harris írónak lassacskán elfogyhatott minden pénze, amit kultfigurája, Hannibal Lecter trancsírozott össze számára az elmúlt húsz évben. Ezért hát elhatározta, hogy jóformán a fogantatásig visszamegy az időben, remélve, hogy a doktor felnőtt énjének alapos megismerése után még érdekel valakit a kis litván árva, Hannibalka sorsa is, aki felnőve bosszúhadjáratba kezd a második világháború idején húgát megölő és megevő katonák ellen. Harris partnerre is lelt a producerként az összes Lecter-mozit jegyző Dino De Laurentiisben, aztán körbenéztek egy teljesen új szereplőgárda után. A fő falatozót játszó Rhys Ifans sajnos nem mindig tudja feledtetni, hogy a Sztárom a páromban ő volt Hugh Grant félbolond lakótársa, persze Gaspar Ulliel (Hosszú jegyesség) sem egy Anthony Hopkins, inkább csak egy srác, aki tud gyűlölettel telve, szúrós szemmel nézni. Így tulajdonképpen alkalmas is volt abba a mítoszromboló moziba, amely mellett még A vörös sárkány is kevésbé érzékelhető pénzhajhászónak. Ha minden ellenérzésünket félrerakva inkább egy önálló filmnek tekintjük az előzményfilmet, már azért nem olyan rossz a helyzet: egy dramaturgiai okokból kissé felgyorsított személyiségtorzulás véres krónikáját láthatjuk, ami végig nézhető, de vitatható sikerrel próbál felnőni két legnépszerűbb elődjéhez.


A film bemutatását megelőzően számos filmzenekedvelő figyelmét felkelthette az a tény, hogy a zenét a szépséges romantikus muzsikákban rendkívül erős Thomas Newman fogja szerezni, ám ez az információ nem bizonyult igaznak. Utána Peter Webber, a Leány gyöngy fülbevalóval rendezőjének személye feltételezte, hogy esetleg a minden stílusban otthonosan mozgó Alexandre Desplat-t hozza magával ide is, ám végül Ilan Eshkeri és Shigeru Umebayashi lett a szerencsés befutó. Előbbiről annyit kell tudni, hogy ha nem történt volna egy rendezőcsere, pár tévéfilmje után ő lehetett volna az X-Menek harmadik kalandjának zeneszerzője (Matthew Vaughn direktor hullott ki, s talán mindannyiunk örömére az új szakember inkább John Powellt hívta a feladatra), ezenkívül nagy lehetőségének ígérkezik, hogy idén a mutánsok majdnem-direktorával együtt dolgozhat a Csillagpor című Neil Gaiman-megfilmesítésen. Japán kollégája nemzetközi szinten elsősorban A repülő tőrök klánja komponistájaként hívta fel a figyelmet magára, de eleve egy hazájában népszerű, nagyon keresett filmzeneszerzőről beszélhetünk. Kettejük párosa eléggé érdekesnek tűnik, és amit összedobtak, az úgyszintén az – bár ezzel senki nem értett egyet annyira, hogy kooperációjukat megjelentesse CD-n. A duó pontos feladatmegosztása nem ismeretes, ahogy az sem, hogy egyikük mellé miért kellett még valakit utólag odarakni, de az eredmény ismeretében ez nem róható fel senkinek sem.


Feltételezésem szerint Umebayashi a kínai Gong Li karaktere megkövetelte egzotikus zenei jegyekért felelhetett, míg társa hozhatta a hollywoodiasabb pillanatokat. Mivel a mindenki által ismert Hannibal itt még csak bontogatja szárnyait, többször szerepet kaphat olyan motívum, ami valamiféle csalóka nyugalmat sugall. Ebben feltűnik egy szép női vokál, amely időnkénti visszatérte egyaránt utal a nyitójelenet rövid békéjének időszakára, ugyanakkor zeneileg ellensúlyozni próbálja a címszereplő későbbi sötét cselekedeteit is. A különféle egzotikus hangszerek (melyek egyáltalán nem ismeretlenek Umebayashi számára) révén többször képbe kerül az ázsai vonal, mellette hallhatunk keringőszerű dallamot a kardos kiképzés alatt, de a játékidő jelentősebb részében robusztus, vészjósló szimfonikus motívumok csendülnek fel. Sem A bárányok hallgatnak, sem a Hannibal zenéjére nem történik konkrét utalás a szerzemények között (azt leszámítva, hogy itt is elhangzik az utóbbiban jelenlévő Bach-részlet, az "Aria Da Capo"), de ha meg kéne határozni, inkább utóbbi epizód Hans Zimmer-féle dallamaihoz közelebb állónak tekinteném. Ahhoz hasonlóan ez is megérdemelt volna egy kiadást.