Tim Burton 1989-es Batman-filmjének jelentősége mára túlnőtt tényleges érdemein, amiket elkészülte óta számos kritika ért. A történetben Batman (Michael Keaton) rögtön egyik legnagyobb ellenségével, a balesete után szörnyen deformálódott Jack Napierrel (Jack Nicholson) küzd meg, aki Joker néven mér sorozatos csapásokat Gotham városára. Az ellenfeleket összeköti még Vicki Vale fotóriporter (Kim Basinger) is, aki szerelmes Bruce Wayne-be, de kéretlen rajongója akad az ellenfél személyében is. Minden kritika ellenére az alkotás hatása vitathatatlan – a képregényadaptációk és a szuperhősfilmek tíz év szinte teljes kihagyás után visszatértek a mozivászonra, és kisebb-nagyobb megszakításokkal ott is maradtak. Danny Elfman kísérőzenéje hasonló szerepet játszik a filmzenék történetében: score-ja nem csupán stílusteremtő lett, de rengeteg új rajongót szerzett a műfajnak. Pedig a kezdet nem volt ilyen egyszerű.


Ha igaz a legenda, Elfmant először egy repülőgépen szállta meg az ihlet, ahol aztán a vécébe zárkózva diktafonra fütyülte a „Batman Theme” legelső, demo verzióját. A filmhez ekkor már leszerződtették Prince-t, aki körülbelül egy tucat dalt írt hozzá, s ezek az eredeti ötlet szerint sokkal nagyobb szerepet játszottak volna. Elfman muzsikája azonban a producerek tetszését is elnyerte, így már az első felvételi nap után garanciát kapott egy külön score album kibocsátására is – ezzel a Batman lett az egyik legelső film, ahol egy betétdalos lemez mellé az instrumentális zenét külön kiadták.

Mielőtt elmerülnénk Elfman zenéjében, gyorsan tisztázzuk Prince szerepét is a kész műben. A nevét gyakran váltogató előadóművész kilenc dalát külön lemezen adták ki, de ezek közül a legtöbb elbújik a film történetében. Fontosabb szám a „Partyman” (Joker vandalizmusának aláfestése), a „Trust” (Joker pénzosztó hadművelete alatt) és a „Scandalous”, amely a film végén hallható – a dal ritmusszekcióját azonban Elfman is felhasználta színesítésként, elsősorban hogy legyen egy kis kapocs Prince és a saját munkája között. Ezeket leszámítva azonban a szerzemények nagy része nem szerepel a produkcióban.


Elfman score albuma mindjárt a Batman-témával kezdődik, amelybe a szerző megpróbálta belesűríteni a karakter összes jellemzőjét: sötétség, titokzatosság és természetesen hősiesség. A főcím alatt szabadon szárnyaló főtéma igazi sláger lett, melynek filmbeli sikere két okra is visszavezethető. Míg számos képregény-adaptációban a zeneszerzők szerencsétlen módon összemossák a főtémát és az akciózenét, Elfman mértékkel használja a denevérember sötét motívumait. A legtöbb jelenethez eredeti, a képsorokhoz alkalmazkodó akciózene íródott, a Batman-témából eredő fanfárok csupán a felbukkanás és az eltűnés pillanatában hallhatóak. Ilyen eredeti motívumok találhatóak a „First Confrontation”-ben vagy a „Descent into Mystery”-ben. A téma másik sikeres jellemzője a könnyű variálhatóság: az alkotásban többször felbukkan egy eléggé elfelejtett, lírai verzió is. Ez a kezdetlegesebbnek hangzó hangszerelés Batman születésével kapcsolódik össze, állandó jelképeként a Wayne szülők halálának – ez hallható a „Flowers” és a „Photos” tételekben.


Mivel a mozi elsősorban Batman és Joker párbajára összpontosít, természetes, hogy a denevérember sötét témáját valamivel ellenpontozni kell. Jack Napier rövid szereplése alatt igen visszafogott (mondhatnánk sablonos) kíséretet kapott. Ez a megoldás azonnal megszűnik, amikor először felvillan a kísérteties fehér arc, onnantól kezdve teljes a zenei káosz. Jokernek nincs különálló témája, de hozzá tartozik minden olyan beteg hangzású muzikális elem, amely nemcsak Elfman score-jából, hanem az egész környezetből kilóg. A leghatározottabban felfedezhető motívum egy régi keringő adaptációja, amely a mániákus bűnöző első és az utolsó akciója során hangzik el („Face-Off” és „Waltz to the Death”). Jokernek romantikus motívum is jut, ez Stephen Foster „Beautiful Dreamer” című altatódala, ennek hegedűre átírt változata édesebb, mint Jack Nicholson mosolya. A giccsesség csúcspontja azonban az albumon nem szereplő téma, Max Steiner „A Summer Place” című szerzeménye Percy Faith előadásában. A darab egy jól ismert relaxációs zene, melyet a filmben a legfelkavaróbb jelenet alatt használtak, amint mosolygó gonoszunk bemutatja saját arcképére formált teremtményét. Amennyiben ezek nem bizonyítékok Joker elmebajára, idézzük fel, hogy ez az ember mindig egy óriási kazettásmagnót cipeltet maga után, amelyből állandóan Prince-dalok szólnak.

A zene ellen felhozható összes apróbb kritika a filmből ered, így inkább érdekességként említem meg, mintsem panaszként. A lassan induló narratíva miatt a score is lassan kap szárnyra, a „Charge of the Batmobile”-tól kezdve azonban megállás nélküli akció sodorja magával a hallgatót – a lemezen legalább sorrendben találhatóak a trackek. A score másik gyengébb pontja a szerelmi téma, amely egyrészt elég sötétre sikeredett, másrészt a filmben látható kidolgozatlan kapcsolat mellett kifejezetten „soknak” hat; szerencsére Joker túlcukrozott „prütykölészenéje” elhomályosítja ezt a problémát.


A pozitív oldalon azonban szerepeljen egy apróság, amit hiányolok a mai filmzenékből – egy apró kacsintás a múltba. A film végén Joker és Vicki szinte kockáról kockára újrajátssza Alfred Hitchcock Szédülésének végét, amire a közismerten Herrmann-rajongó Elfman rájátszik. A főtéma mellett így számomra csúcsteljesítmény az „Up to the Cathedral”, ahol a klasszikus jelenetet zeneileg is lemásolja a szerző azzal a lépcsőfokonként megszakadó főtémával, amely a szereplőkkel együtt egyre magasabbra kúszik, de feltűnik a lantok egymásnak keresztbe menő játéka is, amint Joker egyik verőlegénye lezuhan a mélybe. A technika lényege, hogy egy lanton a zenész két irányba penget; az atonális zene ezen elemét szintén Herrmann használta a Szédülés zenéjében, ami a film zenei védjegyévé vált. Az ilyen apró trükkök jelentik a különbséget egy jó zene és egy mestermű között.

A filmzenék elfelejtett hősei a karmester és a zenészek, itt azonban talán a szokásosnál is több szerepet kapnak, ezért illik róluk említést tenni. Hollywood egyetlen női akciózeneszerzője, Shirley Walker vezényli a londoni szimfonikusokat, akik fantasztikus játékukkal járulnak hozzá a sikerhez. A zenekar fontossága csak a Batman visszatér ismeretében érthető meg, amelyben a nagyszabású, operajellegű muzsikát a Warner stúdió zenekara nagy sikerrel töpöríti össze kamara méretre.


Danny Elfman score-ja a denevérember történetéhez a Warner Brothers égisze alatt jelent meg a film bemutatója idején, mely album azóta is elérhető, ám 2010-ben a La-La Land Records jóvoltából kapott igazán méltó kiadást: a kétlemezes változat első CD-jére a filmhez eredetileg írt score, míg a másodikra az 1989-es album újrakevert változata került, kiegészülve néhány bónusz trackkel. A mű népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezen – ötezres példányszámban limitált – megjelenés már nem kapható (ez egyébként elég magas darabszámnak tekinthető az ilyen speciális kiadványok esetében), csak a Batman visszatér szintén ugyanezen kiadó gondozásában megjelentetett zenéjének hasonlóan kétlemezes változatával együtt. Ha ez a négyes csomag (legfőképp az árát illetően) kicsit sok egyszerre, az eredeti album a mai napig bőven megállja a helyét, Elfman egyik örök klasszikusa.