Íme egy olyan album, ami tulajdonképpen mostohagyermekként van számontartva Danny Elfman eddigi munkásságában, és ez az alaphelyzet sok mindent kiválóan vázol egy film és a hozzá kapcsolódó zene általános megítélésében. Brett Ratner filmje,
sokkal több embert idegesített, mint ahányan szerették, és pláne annak ismeretében, hogy Michael Mann annak idején már leforgatta ugyanezt (
), még inkább az volt az általános nézet, hogy ennek a mozinak semmi keresnivalója a Jonathan Demme által igazán közönségsikerre vitt, majd Ridley Scott révén méltóképp folytatott Hannibal-mitológiában. Hiába a Sir Anthony Hopkins mellé összeverbuvált neves színészgárda, ha egyikük sem volt képes elnyerni a nézők rokonszenvét (Ralph Fiennest, mint őrült gyilkost például sok helyen egyenesen kiröhögték), így hát valahogy mindenkiben az maradt meg, hogy
nem jó darab, el lehet felejteni. Így hát bármi, ami ezzel kapcsolatos (például a zene), hasonló helyzetbe kerül, és igazából nagyon nehéz dolog néha elvonatkoztatni; ez a tipikus rossz film-jó zene, vagy jó film-rossz zene állapota.
A magam részéről sosem tartottam a szóban forgó filmet olyan tragikusnak, hogy azonnal elítéljek minden vele kapcsolatos anyagot, ráadásul még a megjelenése előtt tudtam, hogy Howard Shore és Hans Zimmer után ismét kiváló kezekbe kerül az újabb Hannibal-muzsika megalkotása, hiszen Danny Elfman igazán a sötét tónusú műveiről vált híressé. A mű ismeretében csak hasonló elismeréssel tudok nyilatkozni, és az első mondatomban jelzett mostoha állapotra visszatérve nem igazán értem, hogy
A vörös sárkány miért nem kerül szóba, amikor a komponista legjobb darabjairól beszélünk.
Pedig minden olyan zenei sajátosság fellelhető a tételekben, amitől igazán Elfman-rajongóvá válhat az ember. Kapunk észveszejtő sebességgel száguldó hegedűjátékot, harsányan recsegő rézfúvósokat, mély hangon megszólaló zongoramotívumot, tompa üstdobokat vagy a hárfának az inkább félelmet keltő hullámzását. Az egész album hangzása egy érdekes átmenet a szerző feszültségteljes drámai muzsikái (abból is a leginkább kiemelkedő
Dolores Claiborne) és a sötét fantasyket kísérő lendületesebb zenekari művei (
Batman,
Az Álmosvölgy legendája) között. Nincs benne annyi visszafogott pillanat, mint Shore művében, és a Zimmer által bemutatott, emelkedettebb klasszikus megszólalás sem jellemző rá annyira, mégis remekül helytáll e két előzmény mellett. Stílusában a misztikus thrillerek zenéit idézi leginkább, s mivel a történet nem elsősorban Dr. Lecterről, mint inkább a Fogtündérként ismert sorozatgyilkosról szól, ezért a zene is sokkal földhözragadtabb módon mutatja be az elmebeteg gonoszt, ezzel némileg kordában tartva a szerző olykor túlzott fantáziáját.
Nem véletlen tehát, hogy viszonylag egyszerűbb témával találkozhatunk mindjárt az album nyitányában, amely gyakorlatilag az első három tétel egybemosva. Ha lehetne külön szakaszokat értékelni, nálam ez az egység garantáltan a legmagasabb osztályzatot kapná, hiszen fantasztikusan építi fel a Vörös sárkány legendáját, és mindent megmutat, ami a zenét igazán erőssé teszi. A "Logos" jelenti a klasszikus "hol volt, hol nem volt" sémát, sejtelmesen bevezet a sötét történetbe, amit a "The Revelation" folytat csendes hárfajátékkal és mélyebb tónusú fuvolamotívummal. A mély és magas vonósok váltakozó jelenléte előbb visszafogottan, aztán egyre jobban kibontakozva erősítik a tragédiát sugalló mítoszt, hogy végül káoszszerű vészjósló vinnyogásba váltsanak, és előkészítsék a két grandiózus záróharmóniát, melyet már a teljes zenekar ad elő hátborzongató erővel. Az ezt követő "Main Titles" a zongora legmélyebb billentyűi adta effektszerűség központi szerepétől válik elfmanessé, az utolsó egy perc pedig olyan félelmetes tempót és lüktetést diktál, hogy nehezen tudok olyan embert elképzelni, aki semlegesen tudná fogadni. Ha a komponista legjobb műveinek válogatásáról beszélnénk, az ezen három tétel által létrejött "Red Dragon"-szvitnek feltétlenül szerepelnie kellene az összeállításban.
Maga az album három főbb téma köré épül, kezdve a "Logos"-ból megismert, és a "The Old Mansion"-ben bővebben kibontott fuvolamotívummal, ami magát a mítikus háttértörténetet hivatott kifejezni. A visszafogott rézfúvósok, viszonylag lassabb tempót diktáló hegedűszólam, háttérben olykor rásegítő női kórus, hárfapengetés valamint a furcsán eltorzított hangú, tompán csengő motívum mind a Tim Burton rendezte filmek árnyékvilágát idézi. Ennek a csendes hangulatnak egyfajta érzékenyebb változata a groteszk romantikának is felfogható szál, mely előbb drámai formában (Dolores-módra) jelenik meg a "The Cell"-ben, majd a negatív főhős és a vak lány közti furcsa kapcsolat zenei aláfestésében teljesedik ki ("Tiger Balls" és "Love on a Couch"). Mégis ismerjük már annyira a zeneszerzőt, hogy egy ehhez fogható helyzetben ne érzékeltesse kellően a veszélyeztetettséget, úgyhogy bármennyire is lassabbnak és drámaibbnak tűnnek ezek a pillanatok, egy-egy mély és határozott szólambelépéssel sosem hagyja figyelmen kívül a Gonosz jelenlétét.
Az igazi Sárkány-tételek kieresztik a zenekar hatalmas vaskarmait, és Elfmanre jellemző vehemenciával támadnak. Az "Enter the Dragon" még nagyon sejtelmesen, de visszafordíthatatlanul közelít a végzet felé, sok háttérmuzsikával, a "Devouring the Dragon" viszont már egyértelműsíti ezt az erőt káprázatos zenekari csúcsponttal. A "The Fire" és a "He's Back" fejezik ki a végső harcot, és ekkor van a komponista igazán elemében, mert megállíthatatlan erőt sugároz a zene minden pillanata – legyen az nagy volumenű dübörgés, vagy épp hátborzongató csendesség. A küzdelem lezárása sokkal inkább drámai, mint félelmetes, ezért érzem kissé távolinak a vadabb fantasymuzsikáitól. Végül pedig az "End Credits Suite" egyfajta furcsa összegzése az albumnak, minden ismert dallam vagy effekt kissé másképpen kap benne szerepet, s ha két szvitet választhatnánk ki, ez lenne a "Red Dragon 2".
Sokan azt mondják, hogy a Hannibal-féle Gonosz ereje meghaladja a Danny Elfman zeneiségére jellemző mélységeket, és az olykor abszurd cirkuszi ricsajba torkolló művek szerzőjének beletörött a bicskája ebbe a produkcióba. Én egyáltalán nem így gondolom, jóllehet sok olyan eleme van ennek a muzsikának, ami teljesen jellemző a komponista nem hétköznapi zenei világára. Az elborultabb score-jaiból kétségtelenül tökéletesen mentette át a félelmetes megoldásait, ám sokkal határozottabban van jelen a szívbemarkoló fájdalom ezekben a tételekben, emiatt egy kicsit köztes műnek számít a teljes diszkográfiájában. Ha valami zavaró lehet, az igazából a játékidő hossza, hiszen az a szokástól eltérő helyzet áll fenn, hogy a közel egy óra végére könnyen fárasztóvá válhat a muzsika. Az első három és az utolsó tételek mellé akár véletlenszerűen is válogathatunk még egyet-kettőt, egy félórás összeállítás tökéletesen visszaadja Elfman összes zenei elképzelését.
Ha mégis ki akarnánk tölteni az egyórás kikapcsolódásunkat, a Decca kellemes meglepetéssel szolgált a kiadványt illetően: egy multimédiás részt kapcsoltak a zene mellé, melyben Rattner, Hopkins és Elfman beszélnek a film és zene kapcsolatáról, s bepillantást nyerhetünk a score keletkezésébe, felvételeibe. Manapság ritka dolog effajta igényesebb, zenebarátokat kiszolgáló albummal találkozni, így ha bármi kételyünk is lenne a mű megismerése előtt, már csak ezen apró érdekesség kedvéért is érdemes egy próbát tenni vele. Mindentől függetlenül véleményem szerint Danny Elfman remekül követte a két előd munkáját, s bár ünnepélyességben nem éri fel azokat, ne feledjük, hogy ez a film nem elsősorban Lecterről szól, s
A vörös sárkány score-ja, mint a Fogtündér és a Vörös Sárkány találkozásának zenei kifejezése, remek darab.