„A zenét az élet egyik nagy pozitív erejének látom. Az emberek az egész világon hallgathatják a felvételedet, és ez nagy felelősség. Nekem az a célom, hogy a zene egy felemelő dolog legyen. Nem kell, hogy szép legyen, de szeretem azt a muzsikát, amely hagy némi reményt, miután meghallgattad.”


Craig Armstrong, az elmúlt két évtized filmzenei világának egyik legkülönlegesebb, igen egyedi hangzásvilággal rendelkező alakja 1959-ben született a skóciai Glasgow-ban. Diplomáját 1981-ben szerezte meg a Royal Academy of Music keretei között, ahol 1977-től zeneszerzést tanult. Itt kiemelkedő teljesítménye miatt elnyerte a Charles Lucas-díjat, illetve a Harvey Lohr-ösztöndíjban is részesült. Ezeken kívül több, ifjú tehetségeknek szánt elismerést nyert el munkáival, például 1982-ben megkapta az év fiatal jazz-zenésze címet. A komolyzene nem igazán érdekelte, a pop és a rock világa sokkal jobban vonzotta. A klasszikus zenéből is inkább a szélsőségek, az avantgárd érdekelte, s leginkább a XX. század zenéjét szerette, egyetemista évei alatt pedig több kísérletezgetős elektronikus zenei irányzatban is kipróbálta magát. Az atonális improvizáció érdekelte és a Steve Reich-szerű minimalista repetitív zene kötötte le leginkább. 1984-ben a skót Strathclyde Régió Regionális tanácsán dolgozott mint zenei és táncszakértő, ám a hivatali munka nem vonzotta túlságosan, így hamar az alkotás útjára lépett. Ekkoriban még a könnyűzene foglalkoztatta, több skót együttesnek is a tagja volt, így a Hipswaynek, és játszott az alapító Johnny McElhone másik zenekarában, a Texasban is. A legmeghatározóbb azonban a The Big Dish volt, ahol szerzőként és billentyűsként tűnt fel a banda 1994-es megszűnéséig, bár hivatalos tag sohasem lett. Erről az időszakról így emlékezett meg egy interjúja során: „Amikor a The Big Dish szétesett, több dolgot is alaposan át kellett értékelnem. Addigra már apa és férj lettem, tehát tudtam, hogy nem mehet már az tovább, amit addig csináltam, tudatosult bennem, hogy nincs végtelen időm nekem sem. Az élet nem olyan hosszú, és végre el kell kezdenem azokat a dolgokat, amiket valójában akarok”. Ebben az évben kapott egy hosszú távú megbízást a Royal Shakespeare Companytől, ahol egészen 2002-ig dolgozott, itt leginkább Michael Boyd rendező darabjaihoz komponált. 

1994-ben Armstrong a Massive Attack Protection című lemezén munkálkodott, sőt többedmagával a lemez kiadója is ő volt. Életművének egy jelentős, ám a nyilvánosság előtt nem annyira ismert része, hogy nemcsak mint filmzeneszerző, hanem dalszerzőként is igen aktív. Madonna, a U2 vagy Björk is rendelt már tőle dalt, a kilencvenes évek közepén pedig még egy Pet Shop Boys-album producere is volt. Szintén 1994-ben kapott megbízást a glasgow-i Tron Theatre Companytől is. „Ez egy fantasztikus lehetőség volt a számomra, rengeteget tudtam itt tanulni és felkészülni a filmzenei pályafutásomra” – emlékezett vissza erre az időszakra a szerző. Ekkoriban kezdett hozzá komolyzenei művek komponálásához is, írt kompozíciókat a Royal Scottish National Orchestrának és a London Sinfoniettának, a Northern Sinfoniettának és a Scottish Chamber Orchestrának. Szintén ebben az időszakban segített be a nem túl hosszú életű The Kindness of Strangers együttesnek is: a HOPE című albumuk szerzője és producere volt. A banda azonban nem lett túl hosszú életű, ám Armstrong számára mégis meghatározó volt, hiszen itt ismerkedett össze Nellee Hooperrel és Marius De Vriesszel. A trióból csakhamar a kilencvenes évek egyik legjelentősebb dalszerző-produceri gárdája lett, stílusukra pedig sok banda és előadó ácsingózott. Így a Massive Attack akkori néhány száma mellett Armstrong felelt Madonna „Bedtime Stories” című nótájának vonósszólamaiért is. A trióra azonban nemcsak a zenei világ, de a filmesek is felfigyeltek. 

A filmvilág számára Baz Luhrmann rendező fedezte fel: őt, Hoopert és De Vriest bízta meg ugyanis az 1996-os Rómeó és Júlia zenéjének elkészítésével. A direktor választása, mondhatni, zseniális volt, hiszen a könnyű- és a komolyzenei életben is járatos Armstrong páratlan, addig nem tapasztalt hangzást tudott kialakítani. Művéért BAFTA-díjban is részesült. 2001-ben tovább folytatták együttműködésüket a Moulin Rouge! kapcsán. A szintén musicalesre hangolt mozi újfent emlékezetes score-t kapott a komponistától, akit alkotásáért az év zeneszerzőjének is megválasztott az Amerikai Filmintézet, és nem mellesleg Golden Globe-, illetve egy újabb BAFTA-díjat is kapott érte. Luhrmann szintén őt kérte fel a tavaly bemutatott A nagy Gatsby muzsikájának megalkotására is. Bár a Rómeó és Júliával Armstrong berobbanhatott volna a filmzeneszerzők közé, ám ő akkor és azóta is megválogatja, hogy milyen felkéréseket vállal el. 1997-ben mélyítette el Peter Mullan rendezővel a barátságát, akivel eddig öt közös munkájuk volt; ebben az esztendőben, két rövidfilm után, a színészként is ismert direktor elkészítette első mozifilmjét Az árvák címmel. Armstrong következő megbízására két évet kellett várni, ez volt az 1999-es Doktor zsiványok, mely végül filmként nem lett különösebben maradandó alkotás. A zenéje már annál inkább, elsősorban egyik tétele, mely azóta önálló életet él. Rengeteg előzetes alá keverték ezt a kompozíciót, amely annyira egyedi és újszerű volt, hogy a trailerek muzsikái között mind a mai napig etalonnak számít, s rengeteg utánzata is készült azóta. Emellett sportcsapatok, reklámok, tévés műsorok esetében is kihasználták epikus, grandiózus hangzását. Időközben elkészítette első stúdióalbumát is, ez volt az 1998-as The Space Between Us. 

Az ezredfordulón megszaporodtak a felkérései, s ezekre már ő sem mondott nemet. Olyan filmeknek szállított zenét ekkor, mint az Ember tervez, A sárkány csókja vagy A Magdolna nővérek. 1999-ben dolgozott először Phillip Noyce rendezővel is, első munkájuk A csontember volt. 2002-ben a direktor A csendes amerikai című drámájához írt aláfestést. A score a szerző legkiforrottabb művei közé tartozik, s nem véletlen, hogy a Brit Zene- és Dalszerzők Akadémiája az év legjobb filmzenéjének választotta. Az erős szimfonikus alapok mellett az elektronikus megoldások is komoly teret kapnak, de a score igazi ízét a vietnami népzenei elemek adják. Jól érezhető ezen muzsikában is az a fajta drámai hatás, melyet Armstrong vonósokkal és zongorával képes elérni. Érdekesség, hogy a film főszereplője, Michael Caine kikötötte, hogy csak akkor hajlandó elvállalni a mozit, ha a zenét Armstrong írja.

2002-ben jelent meg Armstrong második stúdióalbuma, az As If to Nothing, melyen olyan előadók működtek közre, mint Bono, Photek, Evan Dando vagy a Mogwai. 2003 szintén fontos év a szerző életművében, hiszen ekkor jött ki az Igazából szerelem, melynek zenéje Armstrong legjobbjai közé tartozik. A kétezres évek közepén még több filmhez hívták, ebből az időszakból olyan címeket találunk életművében, mint Az emberrablás, a Szívem csücskei vagy a Kutyátlanok kíméljenek, illetve a Ray, melynek aláfestéséért Grammy-díjat kapott. A kétezres évek második felétől egyre kevesebb felkérést vállalt el. Ezek közül említésre érdemes Oliver Stone filmje, a World Trade Center, illetve az Elizabeth: Az aranykor, mely a társzeneszerző, A.R. Rahman ellenére is egy hamisítatlan Armstrong-muzsika lett kórussal, hipnotikus vonósszólamokkal és a nála olyannyira meghatározó zongorával. És ha már zongora: 2004-ben harmadik stúdióalbumát is kiadta Piano Works címmel, melyen addigi filmes munkáiból dolgozott át tételeket zongorára. 2005-ben pedig egy album erejéig egy alkalmi triót hozott össze, melyet rajta kívül Antye Greie-Fuchs és Vladislav Delay alkotott, a The Dolls pedig nemcsak a banda neve, de albumuk címe is lett.

2008-ban Armstrong egy képregényfilm muzsikájában is kipróbálhatta magát. Korábban még akciófilmhez sem nagyon hívták, ám A hihetetlen Hulk rendezője, Louis Leterrier régóta szeretett volna együtt dolgozni a szerzővel, amire itt látta elérkezettnek az alkalmat, ezért a stúdiónál kijárta, hogy ő kaphassa a megbízást. Ezt követően filmes vonalon már alig adott életjelet magáról a komponista. 2010-ben Oliver Stone ismét felkérte egy zene megírására, ám a Tőzsdecápák: A pénz nem alszik score-ján többedmagával dolgozott. Ez után azonban már csupán három film stáblistáján találkozhattunk a nevével. A 2010-es Huligánt követően 2011-ben, a Lopott idő című sci-fi esetében, majd 2013-ban, a már említett A nagy Gatsbynél. Noha Oliver Stone a mozis munkái esetében később már nem vele dolgozott, de a 2012 és 2013 között futó The Untold History of the United States-ra keresztelt tízrészes sorozatának zenéjét rá bízta.

Armstrong mindeközben önálló muzsikákkal is foglalkozott, 2008-ban jelent meg a Memory Takes My Hand című albuma, idén pedig egy újabbal is jelentkezett (It's Nearly Tomorrow). Filmes munkáit tekintve az elkövetkező két év talán ígéretesnek is mondható, hiszen jövőre érkezik egy kosztümös regényadaptáció, a Távol a világ zajától, majd 2016-ban az Igor című Frankenstein-adaptáció Daniel Radcliffe és James McAvoy főszereplésével. Armstrong a filmzenék és az elektronikus anyagokat is tartalmazó stúdióalbumai mellett szimfonikus muzsikákat is komponál. Ezek közül érdemes megemlíteni a vonósokra írt, 1994-es Slow Movement, illetve az 1999-es If Time Must Pass című műveit. Nagyzenekari kompozíciói közül a 2000-es When Morning Turns to Light, a 2002-es Northern Sounds...Islands című darabokat, a hegedűre és szimfonikusokra írt, 2007-es Immert, melyet a szerző hegedűversenynek szánt. 2012-ben pedig az operairodalmat is gyarapította, mivel ekkor mutatták be Skóciában a Henrik Ibsen műve alapján készült A tenger vonzása című operáját. Armstrong elismertségét jelzi, hogy 2010-ben beválasztották a Brit Birodalom Rendje tagjai közé. 
 

Gregus Péter
2014.11.09.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


A Bosszúállók zenéi
Moziszériák, tévésorozatok

Karácsonyi filmzenék
Kollaborációk, életutak

Oliver Stone filmjeinek zenéi
Kollaborációk, életutak

Romantikus filmzenék
Kollaborációk, életutak