Az 1925-ben, Franciaországban, Roubaix városában született Georges Delerue Ennio Morriconéhoz hasonló utat járt be a filmzene történelmében, hiszen mindkettejükről elmondható, hogy hazájukban és Európában a hatvanas-hetvenes években már a legnevesebb komponisták közé tartoztak, ám Hollywood csak a nyolcvanas években fedezte fel őket. A franciák által a mozi Mozartjának tartott Delerue muzsikus családból származott, tizennégy évesen már klarinétozott a helyi konzervatóriumban, ám a világháború miatt 1940-ben, hogy családját eltartsa, ezzel fel kellett hagynia. Bár nappal egy gyárban dolgozott, de esténként bárokban zenekarok tagjaként azért tovább játszhatott. Később visszatérhetett a zenetanuláshoz is, de egy tanára javaslatára áttért a zongorára. A negyvenes évek elején gerincferdülést állapítottak meg nála, emiatt a továbbiakban már csak a komponálással tudott foglalkozni. Mindezt egy súlyos baleset nyomatékosította benne, mivel fél évig ágyhoz kötött volt, s ennek során átértékelte életét, s rájött, hogy az ő világa a zeneszerzés. 1941-ben ugyan a helyi zeneakadémiára felvételt nyert, de hiányos szolfézstudása miatt komoly súrlódásai voltak tanáraival, s ezen az sem segített, hogy koszos overáljában érkezett meg minden délután a gyári munka után. Az egyik előadás során olyan házi feladatot kapott, melyet nyilvánvalóan nem tudott volna másnapra megcsinálni a munka mellett. A konzervatórium igazgatója azonban közölte, ha nem készíti el, akkor kirúgja őt. A sors fintora, hogy a vezető aznap éjszaka meghalt, s így Delerue karrierje nem tört ketté. Az új igazgató ráadásul meglátta a fiúban a tehetséget, s szárnyai alá vette. 


1945-ben fejezte be tanulmányait a Roubaix-i Konzervatóriumban, az igazgatója tanácsára pedig jelentkezett a Párizsi Konzervatóriumba, ahová felvételt is nyert. Ugyan a tanulmányai jól mentek, ám a párizsi élet nem volt olcsó, ezért hogy fenntartsa magát, bárokban zongorázott, esküvőkhöz, temetésekhez szolgáltatott zenét. 1947-ben egy rangos zenei díjat érdemelt ki egy művével. A konzervatórium elvégzése után a negyvenes évek második felétől színházaknál volt zeneszerző, karmester. Több neves darab feldolgozása közben saját művekre is volt ideje, melyekkel további díjakat nyert, s egyre ismertebb lett. Ekkor kötött ismeretséget a francia kortárs komolyzene másik két nagy alakjával, Maurice Jarre-ral és Pierre Boulezzel. Az ötvenes években elmélyítette karrierjét a színházi világban, a Théatre Babylone és az Opéra Comique zeneszerzője lett, ezen megbízásai révén megírta élete első balettmuzsikáját is. Nem sokkal később a Francia Nemzeti Televízió és Rádió zenekarának vezetését bízták rá, és ennek köszönhetően komponált először muzsikát egy filmhez, a Princes du sang című tévéfilmhez. Ugyan elkezdett filmzenékkel foglalkozni, ám ekkoriban még csak mellékes tevékenység volt számára, hiszen baletteket, koncert- és versenyműveket írt, és egy nagy sikerű operát is komponált Le Chevalier de neige (A hólovag) címmel. Ez évekig játszott darab volt, több opera is színre vitte. Aztán meglátta a mozi világában a lehetőséget, az új műfaj új utak bejárásának esélyét csillantotta meg előtte, és kihívásnak tekintette a score-okat.

1959-ben írta első komolyabban vehető filmzenéjét, Alain Resnais felkérésére, az Oscar-jelölt Szerelmem, Hirosima című mozihoz. 1960 volt számára a nagy választóvonal, hiszen ebben az évben már sok filmes megbízást kapott. Többek között két neves francia fiatal direktor is őt kérte fel aktuális mozija muzsikájához. Kétségtelen, hogy Philippe de Broca és Francois Truffaut voltak azok, akiknek köszönhetően Delerue-t beszippantotta a francia filmgyártás. Mindkettejük számára évtizedeken át Delerue lett az első számú komponista, amikor csak tehették, hozzá fordultak. Truffaut-val először a Lőj a zongoristára című mozin dolgozott, Brocával pedig a Les jeux de l'amouron. Truffaut-val tizenkét alkalommal működött együtt, olyan jelentős alkotásoknál, mint a Húszévesek szerelme, a Bársonyos bőr, a Két angol lány és a kontinens, az Amerikai éjszaka, Az utolsó metró, a Menekülő szerelem, a Szomszéd szeretők, vagy a Jules és Jim, mely a páros legsikeresebb kollaborációja volt. Truffaut utolsó, 1983-as filmjéhez (Végre vasárnap!) is ő komponált aláfestést. De Brocával tizennyolc alkalommal dolgozott együtt, kollaborációjuk pedig akkor kezdett hanyatlani, amikor Delerue a nyolcvanas években amerikai produkciókhoz kezdett szerződni, ám de Broca a jelentősebb alkotásaihoz ekkor is őt hívta. Olyan filmek fűződnek a pároshoz, mint a Cartouche, a Riói kaland, a Tökéletes úriember, a Szívkirály, az Ördögöt a farkánál, a Javíthatatlan, Az afrikai vagy az 1988-as, epikus hangvételű Huhogók. 

Delerue-t a hatvanas években egyre több rendező fedezte fel magának. Többször fordult hozzá muzsikáért Ken Russell is, aki első közös munkájuk, az 1964-es French Dressing esetében azt kérte a komponistától, hogy angol filmjét francia bájjal töltse meg. Egy évvel később Rusell Don't Shoot the Composer címmel dokumentumfilmet forgatott Delerue-ről. Mindeközben egy újabb balettel is jelentkezett La lecon címmel. A hatvanas években John Huston és Jean-Luc Godard is komponáltatott vele, 1966-ban pedig a korszak egyik legünnepeltebb rendező veteránja, Fred Zinnemann is hozzá fordult muzsikáért. Az Egy ember az örökkévalóságnak score-jában Delerue egyik kedvenc műfajának adózhatott. A hatvanas években ugyanis a történelmi mozik jellemezték leginkább a stílusát, reneszánszt idéző, dallamos kalandzenék sokasága került ki ekkoriban a kezei közül. Ezek révén sokszor megcsillanthatta a klasszikus zenei vénáját, olykor pedig olyan esetben is bevetette ezt a stílust, amikor teljesen más korban játszódott az adott film. Jó példa erre a Százezer dollár a napon című akciófilm és az Ördögöt a farkánál muzsikája. Eme stílusának legismertebb, legkedveltebb darabja kétségkívül a Cartouche, illetve a Thibaud című sorozat főtémája. 


Rendkívül szerteágazó, gazdag stílusbeli repertoárja volt, és már a hatvanas években is megmutatkozott mindez. A komolyzenei ihletésű munkák mellett a rengeteg vígjáték és romantikus film könnyedebb stílusú muzsikákat követelt meg, és Delerue ezekben is otthon volt. Ezen művei közé tartozik a L'aine Des Ferchaux jazzes hangulatú aláfestése, ám leginkább a franciás, olaszos stílus alkalmazásával oldotta meg ezen zsánereket (Szívkirály, La Petite Vertu). Ekkoriban megmutatkozott már drámai vénája is, melyről talán a mai napig leginkább ismert. Nála fájdalmasabb, érzelmesebb, szívfacsaróbb dallamokat csak kevesen voltak képesek írni a filmzene történelmében. Egyaránt alkalmazta ezt komolyabb drámák (Az öregember és a gyerek, Marie szeszélyei) és szerelmi történetek esetében. Utóbbiak közül az egyik legkiválóbb az évtized végén készült Interlude, mely egyfajta összegző is lett az addigi pályafutást tekintve, mivel a szívszaggató romantikus hangulatot helyenként reneszánsz tónusokkal díszítette. Delerue munkásságának egyik érdekessége, hogy sok tekintetben mutat rokonságot Nino Rota közkedvelt, vidám, ritmusos "karneváli" stílusával, ám ezen művei kevésbé kerültek előtérbe, pedig az 1969-es Heves jeges főtémája vetekszik Rota Fellini-muzsikáival. 

A komponista a hetvenes években tovább ontotta magából a score-okat, egyre népszerűbb és keresettebb lett, s olykor már egy-egy amerikai, jobbára független filmes produkcióhoz is meghívták. 1970-ben pedig az Anna ezer napja című kosztümös mozi muzsikájával végre első Oscar- és Golden Globe-jelölését is megkapta. Ezt követően, 1970-ben írta meg Bernardo Bertolucci egyik legjobb filmje, A megalkuvó aláfestését. A folyamatos sikerek egyre több hollywoodi megbízást hoztak számára, s az addig is évi hét-nyolc mozin dolgozó szerző az egyik legtöbb megbízással rendelkező komponista lett. 1971-ben John Frankenheimer kalandfilmjén, a Lovasokon dolgozott, Fred Zinnemann 1973-ban pedig ismét őt kérte fel, hogy írjon zenét a korszak egyik legnépszerűbbé vált krimije, A sakál napja alá. Ugyanebben az évben még egy nagy rendező dolgozott vele, Mike Nichols, aki A delfin napja score-jával bízta őt meg, melyért Delerue második Oscar-jelölését kapta. A hetvenes évek első feléből olyan ismertebb mozik muzsikája fűződik még a nevéhez, mint a Candy törvénye, A szeretet a legfontosabb vagy az Amerikai éjszaka. Noha voltak már amerikai megbízásai, de munkássága jó részét még ekkor is a francia mozik tették ki, ami különösen az évtized második felében mutatkozott meg. Ebből az időszakból érdemes kiemelni a Police Python 357 vérfagyasztó, kórusos muzsikáját, és egy életrajzi sorozat, a Paul Gauguin komolyzenei ihletésű aláfestését. Fred Zinnemann továbbra is kitartott mellette, s 1977-ben ismét őt kérte fel, a Júlia pedig Delerue harmadik Oscar-jelölését hozta el. Nyernie azonban csak 1980-ban sikerült George Roy Hill Egy kis romantika című mozijának muzsikájáért. A könnyed stílusú darab miatt a későbbiek során rengeteg amerikai vígjátékhoz és romantikus filmhez alkothatott. 


A nyolcvanas évekre Delerue-t észrevette Hollywood is, s már nemcsak a művészfilmek, hanem a mainstream irányzat egyik legkedveltebb komponistája is lett. Amerikában is őrült tempóban komponált, évi hat-hét filmet is elvállalt, ám jobbára nem az élvonalból. Az Oscar-díj megnyitotta előtte a kapukat, s ő élt a felkínált lehetőségekkel, azonban a korábban minőségi munkákkal elhalmozott zeneszerzőre az álomgyár nem a legjobb filmjeit bízta. Hollywood ekkor fedezte fel magának az európai zeneszerzőket, akik sok esetben jobbak voltak amerikai vetélytársaiknál, ám olcsóbbak is. Ez pedig lehetővé tette, hogy kisebb költségvetésű moziknak is jó nevű zeneszerzője és minőségi muzsikája legyen. Delerue hollywoodi kiruccanása pedig jobbára erről szólt, vagyis olcsó filmekről és remek aláfestésekről. Hozzá kell azonban azt is tenni, hogy egyes hasonló kaliberű pályatársaihoz hasonlóan, Delerue sem igazán találta meg azokat a mozikat, melyek megérdemelték volna tehetségét. Az évtized elejéről olyan sikertelen, néha kifejezetten rossz alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Gyónás gyilkosság után, a Gazdagok és híresek, az A Little Sex, a Partnerek, A Fekete Villám visszatér, a Fiú a múltból vagy a Védtelenül. A sok gyatra mozi mellett így nagy szüksége volt a régi alkotótársakra, Mike Nichols például az 1983-as Silkwood zenéjét bízta rá, s francia barátai is megfelelő produkciókhoz hívták. A nyolcvanas évek közepétől azonban megszaporodtak azon munkák, melyeket csak a pénzszerzésért vállalt el. Olyan tévés produkciók, mint A szív csendje, A diadalív árnyékában, a Gyilkos szándékok nem öregbítették hírnevét. A mozis fronton sem volt jobb a helyzet, bár a zenéire egyik esetben sem lehetett panasz. Maxie, Halálra rémülve, Családi balhé, Érints meg és menj!, Egy szerelmes férfi, A nővadász, Titkok háza – vagyis bukás bukás hátán. A legtöbb esetben pedig egyértelműen a sors fura fintora, hogy a sikertelenség leplezte el Delerue jó zenéit, hiszen neves rendezőkkel és színészekkel dolgozott, csak éppen a rosszabb filmjeiken. Hiába írta meg minden idők egyik leghangulatosabb jazztémáját Henry Winkler Mindez én vagyok című mozijához, az elsikkadt, s ez a zenét is magával rántotta. Chris Columbustól a Heartbreak Hotelt sem véletlenül nem ismerjük, Garry Marshalltól a Barátnők sem nevezhető a direktor legnevesebb filmjei közé, Tom Hanks és Meg Ryan romantikus komédiája, a Joe és a vulkán is inkább feledhető darab, sőt Martin Sheent sem A megtörhetetlen rendezéséért szeretjük. Valamint John Hughestól sem a Huncutkát neveznénk a legjobbjai közé, továbbá, ha Jack Nicholson életművének elemeit rangsoroljuk, abban a Zűrös manus valószínűleg az utolsó helyek egyikét foglalja el. A könnyedebb alkotások közül egyedül Ivan Reitmantól az Ikrek nevezhető sikeresebb és az idő próbáját kiálló darabnak, igaz, ehhez viszont Delerue nem alkotott maradandót. A Bruce Beresforddal 1986-ban a Bűnös szívekkel elindult kollaborációja ugyan jó zenéket eredményezett, de hiába jó egy score, ha az olyan mozihoz íródott, mint a Bibis alibi.


A könnyedebb filmek mellett ritkábban, de azért a fajsúlyosabb mozikkal is megtalálták a nyolcvanas években. Oliver Stone a Salvador és A szakasz zenéjével bízta meg, emellett a Fekete köpeny, a Kései szenvedély és az Acélmagnóliák muzsikáját is ő írta. Az egyik legsikeresebb drámai muzsikáját pedig az 1986-os, Ágnes, az Isten báránya alá írta, melyért újabb Oscar-jelölést érdemelt ki. Közben a francia mozikról sem feledkezett meg, igaz, egyre kevesebbet vállalt már el, ezek közül a leghíresebb a hatórás játékidejű A francia forradalom. A kilencvenes években sem lassított a tempón, 1991-ben nyolc film zenéjét írta meg, ám továbbra sem élvonalbelieket. 1992. március 20-án, amikor épphogy befejezte Bruce Beresforddal képezett kollaborációjának ötödik állomása, a Puha kis sasfészek – Ahova úgyis hazatérsz score-ját, váratlanul, 67 éves korában elhunyt. 

Delerue a filmzenei mellett komoly koncertzenei munkássággal is rendelkezik. Noha ezekről is nagyfokú elismeréssel beszél a szakma, a közönség számára e munkái kevésbé ismertek. Több ilyen alkotását jótékonyságból, ingyen írta, például a Párizsi Konzervatórium réz- és fafúvós szakú növendékei számára. Noha nagy tisztelője volt Bartók, Penderecki és Ligeti munkásságának, ő mindvégig megmaradt a hamisítatlan tonális muzsika világában, s ennek egyik legjobb művelője volt. Négy operát, tíz balettet, hetvenegy színházi kísérőzenét írt, komponált koncertműveket zongorára, gitárra, hegedűre, több vonósnégyes, szonáta, szimfonikus szvit és kórusmű kötődik hozzá.

 

Gregus Péter
2016.04.03.