Oliver Stone Vietnám-trilógiájának első két részét a legtöbben ismerik, de A szakaszhoz és a Született július 4-énhez viszonyítva már jóval kevesebben hallottak a Tommy Lee Jonest és a kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb ázsiai származású színésznőjét, Joan Chent (Twin Peaks, Lángoló jég, Dredd bíró) felvonultató Ég és földről. Ennek különlegessége, hogy a háborút ezúttal nem az amerikai katonák, hanem egy vietnámi nő szemszögéből mutatja be kislány korától kezdődően, és talán pont ez a nézőpont az oka annak, hogy az amerikai nézők nem tudtak mit kezdeni az alkotással. Így harmincmillió dolláros költségvetésének csupán töredékét, mindössze ötmilliót hozott vissza hazájában a mozikban, ahová sok országban már el sem jutott. Ráadásul míg A szakasz négy, a Született július 4-én pedig két Oscar-szoborral gazdagodott, az Ég és földet már elkerülték a filmakadémiai elismerések, bár fontos megemlíteni, hogy a zenéje megkapta a Golden Globe-díjat.

A történet főhőse a 13 éves Le Ly, aki egy földműves családban él egy vietnámi falucskában. A lakosok békében élnék életüket Buddha tanításai szerint, ám a háború őrülete alól senki nem vonhatja ki magát. Kezdetben a francia gyarmatosítók miatt kénytelenek porig égetett házaiktól messzire menekülni, majd miután új életet kezdenek, két tűz közé kerülnek. Míg az egyik oldalról a kormány katonái, a másikról a vietkong sanyargatja őket, és bármelyiket is válasszák, épségben nem úszhatják meg. Le Ly közben megszületett gyerekével igyekszik valahogy átevickélni a nehézségeken, hogy ráleljen arra a boldogságra, mely abban az országban még a nála szerencsésebbeknek sem adatott meg.


A forgatókönyvet ismét Stone írta, aki saját filmjein túl például az Éjféli expressz, a Conan, a barbár, A sebhelyesarcú, A sárkány éve és az Evita szkriptjét is jegyzi. Ezúttal viszont nem csupán a történelmi háttér valódi, hanem a főhős története is, hiszen az a moziban egy értékbecslőként cameózó Le Ly Hayslip két önéletrajzi könyvén alapul. Stone két részre osztható művének első fele egy háborús film a civilek irányából megközelítve, ahol a direktor a brutalitást nem megáradt vérpatakkal érzékelteti, ám az eredmény így sem lett kevésbé torokszorító. A második fele már a helyét és hazát keresgélő lányanya megpróbáltatásaival foglalkozik, amikor pedig belép a képbe a Jones alakította, az átélt szörnyűségek okozta traumával küzdő katona, az egész egy drámai kimenetelű szerelmi történetté változik. Ugyan a két rész markánsan elkülönül, és a második felében a háborús pokol már csak érintőlegesen, kevésbé érdekfeszítően jelenik meg, ám mégsem felesleges, a cselekmény ugyanis ezzel válik kerek egésszé.

Méltatást érdemel még Robert Richardson is, aki tehetségén túl Stone-nek köszönheti A szakasz, a Született július 4-én, valamint a JFK – A nyitott dosszié fényképezéséért járó Oscar-jelölését, a trió utolsó tagjáért pedig át is vehette a szobrot. Az Ég és föld egyik jelenetében akad egy bravúros operatőri pillanat, amikor is egy amerikai helikopter száll le a vietnámi mezőn a méteres aljnövényzetre: Richardson ekkor egy szinte egybefüggő, szélfútta vízfüggönyön át filmez, mely megoldáshoz foghatót sem előtte, sem azóta nem láttam.


Az írónő szerepére Stone az apró termetű, Vietnámban született, de Amerikában élt színésznőt, Hiep Thi Le-t választotta, akinek ez volt az első filmes munkája. Végül ez maradt az egyetlen maradandó alakítása is, ugyanis annak ellenére, hogy 22 évesen tökéletesen játszotta el nemcsak a 38, de még a 13 éves Le Lyt is, elkerülte a siker. A sok teljesen jelentéktelen film mellett mindössze néhány ismertebben (Kegyetlen játékok, Nemzetbiztonság Bt., Kínzó közelség) lehetett másodhegedűs, és mintha csak az írónő viszontagságokkal teli élete nyomta volna rá az övére is a bélyegét, ugyanis 2017 decemberében, mindössze 46 évesen, gyomorrák következtében elhunyt. Az apját játszó Haing S. Ngor sorsa is szomorúan alakult: a Gyilkos mezőkért Oscar-díjjal jutalmazott, korábban Kambodzsában a mérhetetlen terrorral szembesülő nem hivatásos színész rablógyilkosság áldozata lett az Ég és föld bemutatója után két évvel.

Stone váratlant húzott Kitaro felkérésével, elvégre a Született július 4-énhez egy enyhén szólva rutinosabb komponista, John Williams komponált, és még ha A szakasz aláfestéséből Samuel Barber "Adagio vonósokra" című művére emlékszünk is főként, akkoriban az azt áthangszerelő Georges Delerue is meglehetősen komoly névnek számított. Kitaro ezzel szemben csak egy-két szűk körben ismert alkotás dallamait jegyezte, az Ég és föld előtt pedig egyetlen, annyira azért nem zajos sikert könyvelhetett el filmzenei területen, mégpedig a The Silk Road című ötrészes dokumentumfilmmel. A 65 éves, japán származású művész ezen a területen összességében sem túl termékeny, hiszen csak néhány, elsősorban hongkongi alkotást tartalmaz biográfiája, utolsó aláfestését pedig még 2012-ben szerezte, így elmondható, hogy szólókarrierjére koncentrál, a new age műfajon belül pedig rendkívüli elismertségnek és népszerűségnek örvend. 1978-as bemutatkozásától kezdődően 24 albumot jelentetett meg eddig, emellett rengeteg koncertet is adott, főként Ázsiában. Mivel elsősorban szintetizátorosként ismert, így elmondható, hogy körülbelül azt jelenti Ázsia számára, amit Európának Jean-Michel Jarre, annyi különbséggel, hogy míg Jarre-ról a modern világ és a világűr juthat elsőként eszünkbe, pályatársa sokszor lassú, lebegő darabjairól a tradíciók, a misztikum és a hajnali ködbe burkolózó erdő látványa.


Kitaro így emlékezett vissza Stone-nal történt első találkozására: "Az első dolog, amit nekem mondott, az volt: 'Én nem a szokásos hollywoodi filmes hangzást akarom.'" Erre a komponista azt felelte: "Oké, nem gond", majd hozzátette: "Amúgy sem tudnám, olyat hogy kell írni." Az együttműködés a felektől rugalmasságot kívánt: "Mindkettőnk részéről szükség volt finomhangolásra, ami olykor a zenét, olykor pedig a filmet érintette. Mire végeztünk, összesen másfél évet töltöttem el a munkával, de megérte" – nyilatkozta a zeneszerző.

Az autentikusságra törekvő direktor számítása végül bejött, ugyanis Kitarónak köszönhetően a kilencvenes évek egyik legjelentősebb filmzenéje született meg. A jelentős szó használata viszont abból a szempontból nem teljesen helytálló, hogy az Ég és föld muzsikáját viszonylag kevesen ismerik, mindazonáltal az biztos, hogy amennyiben Stone drámájára a közönség szélesebb rétege lett volna kíváncsi, ma a filmzenetörténelem egyik komoly pillanataként tekinthetnénk Kitaro munkájára. Így pedig legalább annyira népszerűvé és filmzenei koncertek gyakori szereplőjévé válhatott volna, mint Golden Globe-jelölt, végül vele szemben alulmaradó vetélytársai: John Williamstől a Schindler listája, Michael Nymantől a Zongoralecke és Danny Elfmantől a Karácsonyi lidércnyomás aláfestése. Ám alig lett ismertebb, mint az ötödik jelölt, a Zbigniew Preisner által a Három szín: kékhez komponált score.


A Grammy-díjjal is rendelkező zeneszerző nem vette félvállról feladatát, a siker érdekében még Vietnámba is ellátogatott a forgatás megkezdése előtt, hogy magába szívja az ország atmoszféráját. "Ott álltam Vietnámban, láttam a földet, láttam az embereket – és éreztem valamit. Ezt a spiritualitást helyeztem utána a score-ba" – mesélte. Kitaro a stílusát jellemző szintetizátoros hangzást a minimálisra vette, húsztagú női kórust és szólóénekeseket alkalmazott, a hangszerek terén pedig egzotikus fuvolákat, gongokat, taikót (más néven japándobot) és egyéb vietnámi, illetve kínai tradicionális instrumentumokat szólaltatott meg a zenekarral, mint a kínai hegedűként ismert erhu egyik fajtáját, a huqint. S ha már zenekar: bár a művész nem riadt meg a feladattól, a szimfonikus filmzenék terén még tapasztalatlannak volt mondható. A probléma áthidalására Randy Miller komponista érkezett, akinek szerzeményeit ugyan kevesen ismerik, mivel mindegyik mozgókép másodvonalbeli (a legismertebb közülük a Darkman második és harmadik része, illetve a Hellraiser 3.: Pokol a földön), de karmesterként, illetve hangszerelőként annál elismertebb, többször dolgozott együtt például Alan Silvestrivel, David Newmannel és Cliff Martinezzel is.

A score-ban Kitaro hibátlanul keveri a keleti típusú zenét a nyugatival. Az efféle elegy nem minden esetben vizsgázik jól, ezúttal viszont épp ellenkezőleg történt: az ázsiai népi hangszerek hangja eggyéolvad a nagyzenekar játékával. Több motívum is emlékezetes, de a felkiáltó fuvolahanggal induló "Heaven and Earth (Land Theme)" elnevezésű nyolcperces kompozíció a valaha írt legszebbek közé sorolható, egy időben rendszeresen felbukkant előzetesek alatt is. E főtéma (melyet részleteiben hallhatunk még az "End Title-ben", világzenei formába öntve a "Return to Vietnam"-ban, és lelassítva a "Sau Dau Tree"-ben is) az epikus filmzenék csúcsa, ennél fülbemászóbbat lehetetlen lenne komponálni. Hatását Stone is érezte, épp ezért hagyta maradéktalanul érvényesülni. Így hát miközben a dúsgazdag hangszerelésű szimfonikus mestermű szól, amelyben az egzotikus hangszerek, a nagyzenekar és a kórus hangja páratlanul ötvöződik, a rikítóan zöld mezőket és a földet művelő helybéliek nyugodt életét látjuk a főhős narrálásával a háttérben, a földi paradicsomnak ható helyszín képeslapra kívánkozó látványa és a score pedig együtt egy pillanat alatt beszippantják a nézőt már a film első percében.


A főtéma mellett a score másik legmeghatározóbb pontja az említettel egyenértékű, tízperces "End Title", melyben a teljes mű legjellemzőbb pillanatai úgy idéződnek fel, hogy nem egyfajta best ofként hangzik az egész, hanem egy teljesen önálló, monumentális szerzeményként. Született egy szerelmi téma is: ezt az "Ahn & Le Ly Love Theme" mutatja be, ahol a huqinnak köszönhetően egyértelműen a keleti irány a domináns, de e motívum felbukkan a szintén impozáns "Saigon Reunion"-ban is. A nyugodtabb dallamokat olyan trackek képviselik még, mint az "Ahn's House", a "Walk to the Village" vagy épp a "Return to Vietnam".

A háborús időszak, illetve úgy általában a fenyegetettség elsősorban taiko dobok ütemeivel, valamint egy kissé idegtépő fuvolatrillázás képében jelenik meg a zenei anyagban (például az "Arvn"-ben), de a "Last Phone Call" egy didzseridut idéző hangot, míg a "Village Attack – The Arrest" üvöltést és tülkölést is csatasorba állít. Ezeken a pontokon Kitaro valamivel nehezebben befogadhatóbban és kisebb sikerrel teljesít, azonban a káoszt mégis jól érzékelteti. A CD-n hallhatunk még három vokális darabot is: a "Trong Com" egy tradicionális dal amatőr énekesekkel, a "Sau Dau Tree" és az "Ahn's House" érdekessége pedig, hogy az ezekben elhangzó dalok szövegét részben az írónő jegyzi, míg előadójuk nem más, mint filmbeli megszemélyesítője. Bár az utóbbi kettő a tételeken belül csendül fel, nem önmagukban állnak, némileg mindhárom megtöri a score ívét, ugyanakkor lemezre kerülésük érthető.


Hogy Kitaro miért nem kezdett el komolyabban is foglalkozni a filmzenékkel, az rejtély, az Ég és föld közel tökéletes muzsikája azonban jól szemlélteti, hogy a kisujjában van az a tudás, ami egy egzotikus helyen játszódó dráma aláfestésének elkészítéséhez szükséges. Pályája során ezt még egyszer bebizonyította, néhány évvel később, a The Soong Sisters című, Maggie Cheung (Hős) és Michelle Yeoh (Tigris és sárkány) főszereplésével készült családtörténethez kapcsolódóan. Bár ez esetben a film még Oliver Stone opuszánál is jóval kevésbé lett ismert, ennek a mi szemszögünkből nézve nincs jelentősége, mert aláfestését szerencsére kiadták – bátran ajánlom meghallgatását. Annál is Millerrel dolgozott, a több szépséges motívummal is rendelkező score pedig még a most tárgyalt együttműködésüknél is nagyobb mértékben lett szimfonikus jellegű, ráadásul a színvonal ugyanolyan magas maradt, nagyszerű témákat hallhatunk azon a soundtracken is. Épp ezért jelenthető ki bizonytalankodás nélkül, hogy Kitaro filmzeneszerzői minőségben történő visszavonulásával egy értékes komponistát veszített el a mozik világa.